Mialatt a világ az Irán elleni támadás esélyeit latolgatja, az országon belül – a biztonsági szerveket és a stratégiai tervezőket leszámítva – ez gyakorlatilag senkit sem foglalkoztat. A legfőbb – és legkonzervatívabb – vallási vezető, Ali Hamenei üzenetei egyre inkább emelik a tétet, miközben a rezsim ellenzéke magatehetetlenül szemléli saját kaotikus végzetét.
Talán gyors változást jelenthet e fatalizmussal terhes hangulatban az, hogy az ország egyik korábbi reformista elnöke, Muhammad Hatami elemzést tett közzé az ország állapotáról. Bár az államilag ellenőrzött média azonnal megkezdte a politikus lejáratását, a dolgozatban kifejtett elképzelések súlyát senki sem vitatja, ugyanis – az ország atomprogramját célzó külső támadás várható bekövetkezte dacára – már mindenki 2013 júniusára, azaz a következő elnökválasztásra készül.
Okkal merül fel a Khomeini-örökség jövőjével kapcsolatban, hogy valódi rendszerváltást akarnak-e a változtatás hívei, vagy csak a rendszeren belüli reformokra készülnek? Hatami tézisei, melyek a már meglévő alkotmányhoz való visszatérést, annak betartását javasolják, egyértelműen óvatos átalakítást próbálnak elfogadtatni a társadalommal, semmiképp sem ígérnek radikális váltást. A mérsékelt magatartást indokolhatja a rezsim igen érzékeny és eszközökben nem válogató reagálása a vele szembeni kritikákra, nem is beszélve egy ellenséges fellépésről. Nem véletlen, hogy a volt elnök egyelőre még szabadon fejtheti ki véleményét, s így lehet némi hatása a jelenlegi elnök, Muhammad Ahmadinezsád távozását követő korszakra, míg a másik két – hozzá képest radikális – ellenzéki néptribun, Mir-Husszein Musszavi és Mahdi Karrubi börtönben ül, így nevük föl sem merülhet jelöltként.
Mindebből az is következik, hogy Hatami kritikája nem a rendszer elvi alapjait támadja, hanem a gyakorlati megvalósításokat, amelyeket kizárólag Ahmadinezsád személyi képességeinek, gyenge elnöki teljesítményének tulajdonít. Az nem vitás: az eddigi kurzus torzságaiért, Irán teljes nemzetközi elszigetelődéséért és gazdasági kríziséért nagymértékben a jelenlegi elnöki vezetés viseli a felelősséget, ugyanakkor „életteret”, azaz legitimitást, sőt inspirációt e politikához mégis a Hamenei ajatollah képviselte primitív mullahrendszer biztosít.
A váltáshoz mindenekelőtt olyan ember kell, aki kész és képes is megküzdeni Ahmadinezsád örökségével, de Hatami – reálpolitikai megfontolások alapján – abból indul ki, hogy elsősorban a mullahokkal elfogadtatható személyiségnek van esélye előtérbe lépni. Helyzetelemzését a 2005-ben Ahmadinezsáddal szemben alulmaradt Hasemi Rafszandzsani ajatollah messzemenően osztja, mindazonáltal ő már túl koros, hogy szóba jöhessen jelöltként. Viszont megfelelhet az elvárásoknak a Hatami mellett ugyancsak kiálló volt belügyminiszter, Abdullah Nuri.
Nem biztos azonban, hogy más is így gondolja ezt; míg a kontrollált média inkább Hatami becsületét igyekszik kikezdeni, a rezsim ellenzéke – az egyetemi diákság, tucatnyi baloldali pártocska, számos különböző kisebbségi csoport és persze a középosztály – nem lát e programban garanciát arra, hogy általa a remélt szabadság megvalósuljon. Közülük néhány hangadó a programot „irrelevánsnak”, Hatami politikai álláspontját pedig „opportunistának” nevezi, s mindkét megállapításban jócskán van igazság. Már csak azért is, mert a politikus maga bizakodóan nyilatkozik a jelenlegi rendszer demokratikus – azaz választások útján történő – leváltásáról. Ebbéli hitét sokan a legretrográdabb tulajdonságaként hányják szemére, ami csak arra jó, hogy becsalogassa az óvatlan polgárokat a khomeinista államgépezet által jól megkonstruált választási cirkusz csapdájába.
De ha ez így van, akkor a rezsimet csak újabb forradalommal lehetne teljesen felszámolni, ami viszont az érdekek megoszlását, a fő tényezőket egymástól élesen és ellenségesen elválasztó frontvonalak létét feltételezi. A Forradalmi Gárdával és az ajatollahok állami technokráciájával szemben azonban hasonló súlyú, belső politikai tényező nincs a láthatáron, ráadásul az érdekek ilyen látványos konfliktusát egy külső támadás veszélye könnyen felülírhatja.
Az elmúlt száz év történetéből kiindulva nem túl kockázatos, mi több, még csak nem is eredeti a megállapítás, hogy a perzsa állam életében bekövetkező minden nagyszabásúbb vállalkozás kintről – azaz külföldről – érkezett. Mohammed Reza Pahlavit a maga dinasztikus jogaiba „visszahelyező” államcsínyt köztudomásúan a brit és az amerikai titkosszolgálat szervezte, megbuktatva Mohammed Mosszadek miniszterelnök Moszkva által inspirált szocialista kísérletét 1953-ban. 1979-ben a sahot megbuktató forradalom Párizsból érkezett, Khomeini ajatollah személyében.
Hogy lehet-e efféle változásra számítani 2012 őszén vagy 2013 tavaszán, azt nehéz megmondani. De ha úgy vesszük, mindehhez viszont a legtöbb feltétel jelenleg biztosítva van. Épp ezért a teheráni atomprogram miatt esetleg harcba lendülő államok jól tennék, ha nem csak az urándúsítás felszámolásának praktikus okait vennék be a számításba, de egy új rendszer megteremtésének esélyét is.
