Egotrip

avagy mit gondol a magyar nemzet találomra választott tagja saját nemzete állapotjáról. A hazudós görögök nyomvonalán haladva, az emberek mindenekelőtt azt gondolják, hogy az emberek hülyék, azazhogy ha bármi épkézláb eszükbe jut, akkor arról tüstént azt gondolják, hogy azzal oly egyedül vannak, mint Teleki Pál, a magyar revolverhős a végzetes pukkanás előtt, merthogy kérem, buták az emberek, meg hogy meg kell csak nézni, hogy milyen gyászos következményeket nyújtott itten a négy évtizedes agymosás, na tisztelet a kivételnek, teszik hozzá a szociológusi vénával rendelkezők. (E nézetnek létezik egy többes számban értelmezett változata, amikor is a magyarság mint olyan mállik az internacionális megnemértés tengerében.) Minden olyan esetben, amikor az elszigetelt egyszeri ember a cselekvés alanya (kb.: a fogoly-dilemma esetben), felhangzik, hogy mit számít az én szavam, és felbukkan a népi szociológia többfunkciós kulcsfogalma, a kisemberek, kérem... Másként fest a dolog, ha több, versenyző nézettel találkozik az utca embere. Az első érzést, mely ekkor hatalmába keríti a vélemények, illetve versengő valóságértelmezések tengerében fuldokló átlagembert, afféle episztemológiai katasztrofikus pesszimizmusnak nevezhetjük, azt sem tudja az ember, kinek higgyen ma már, hangzik a világ megismerhetetlenségével számot vető rezignáció bánatos hegedűszava. A gnózis lehetetlenségét az időbe kivetítve máskor úgy fogalmaz ugyanő, hogy ma ezt mondják, holnap meg azt mondják, míg végül az ideológiakritikai megközelítés hozhat csak átmeneti megnyugvást, miszerint mindegy, hogy mit mondanak, mert úgyis összevissza hazudozik mindenki. Ha a többféle vélemény közül sikerül átmenetileg az egyik mellé lehorgonyozni, akkor ettől kezdve igazából csak egyféle vélemény fog létezni, az övé, mert a többi vélemény egyrészt mennyiségileg elhanyagolható (törpe minoritás képviseli), másrészt az ellenkező vélemények, képviselőik valamilyen fogyatékossága folytán különben is diszkvalifikálandók (hazugságok, hülyeségek, gonoszságok). E véleménytulajdonítással azért nem kell túl sokat vesződnie a nemzet szabadon választott tagjának, mert (definíciószerűen) 1. nincs olyan vélemény, amit és ugyanakkor aminek az ellenkezőjét ne képviselné egyszerre (Ingyenes orvosi ellátást! Akinek pénze van, fizessen érte!), 2. nincs olyan véleménye, amit egy éven belül ne változtatna a homlokegyenes ellenkezőjére (a mi Gyulánk..., abcúg Gyula!). A nemzet találomra választott tagjának ha van határozott véleménye valamely társadalmi kérdésről, az többnyire onnan származik, hogy megnézi az újságban, mire szavaztak a legtöbben a közvélemény-kutatásban. A médiával kapcsolatos kritikai szemléletét (mind azt mondja, ahogy fönn fütyülnek) elegánsan egészíti ki a média valóságteremtő erejét elismerő ezredvégi belátás (benne volt a Blikkben). A hírek, események saját szájíz szerinti független értelmezését gyakran készteti nyaktörő logikai bűvészmutatványokra a tény, hogy a hírek sajátos, egyedi értelmezései gyakran ellentmondanak egymásnak (mivel Magyarország már belépett a NATO-ba, arról lesz a népszavazás, hogy legyen-e semleges a Közös Piac). Véleménye szerint a gazdaság bajainak mindenható forrása az, hogy ma Magyarországon senki nem akar dolgozni, hanem mindenki csak kereskedni meg nyerészkedni akar. A szociális igazságtalanságok orvoslása legfőbb letéteményeseként a Váci utcába beforduló bányászmenetet tartja, míg a politikai hatalmat kettős optikán át látja. Az omnipotens vezetés mindenért felelős, azonban impotens módon semmit sem tesz. A nemzet találomra választott tagja oly ravasz, talpraesett és szimpatikus, mint Svejk, a derék katona. De Hasek nélkül.

Nem vetemednék arra, hogy a rám porciózott két flekken megpróbáljam elmagyarázni, mi mozgatja és hogyan mozgatja a tőzsdei árakat, annál is inkább, mert ha ez sikerülne, akkor a tisztelt olvasó száztizenhat forintért olyan tudás birtokába jutna, amellyel elvileg végtelen mértékben növelhetné vagyonát. Mégis elkerülhetetlennek tűnik, hogy néhány szót vesztegessünk arra a jelenségre, ami minket, magyarokat és a világ leghatalmasabb gazdaságának, az amerikainak résztvevőit hosszú évszázadok elszigeteltsége után egy csónakba ültetett. Nevezetesen, az elmúlt mintegy másfél évben a magyar értékpapírpiacon befektetők a "pénzcsinálás" kollektív örömét együtt élhették át az óceán túloldalán gyakorló befektetőkkel, hiszen miközben a fizetésképtelenség felé sodródó magyar gazdaság 1995. évi fordulata után a Budapesti Értéktőzsde indexének értéke közel hatszorosára növekedett (nominálisan forintban mérve, de még dollárra átszámítva sem rossz), a New York-i tőzsde is az évszázad legnagyobb fellendülését élte át, és csak az év eddig eltelt részében mintegy húsz százalékkal emelkedett. A jelenség magyarázata mindkét esetben a gazdasági növekedés és a társasági eredmények növekedésének erősödése volt, stabil és az infláció (újbóli) felgyorsulásától nem fenyegett környezetben (Magyarország esetében ez inkább korábbi önmagához képest igaz kijelentés). Abban is hasonlóság mutatkozik, hogy a tőzsdei fellendülés milyen szocializációs jelenségekkel terhelten következett be, és a politikai, illetve egyéni önigazolás mekkora hullámait indította el. Egyrészt a tőzsdén megkeresett pénz mindig a befektetők ősi jogon járó jussa és persze kinél-kinél a zsenialitás egyik lehetséges megjelenési formája, miközben az elvesztett pénz felelőse sohasem a befektetői hülyeség, hanem a "kaszinóként működő tőzsde" meg a brókerek. Másrészt a gazdasági és tőzsdei fellendülés megkérdőjelezhetetlenné teszi az uralkodó kurzus gazdaságpolitikájának sikerét. A tőzsdei fellendülés Clinton elnök esetében individuális sikerélmény is, mert miközben a korábbi félrelépéseiről szóló tudósításokat már rég megunta az amerikai bulvárzsurnalisztika, az ő és a bájos Hillary korábbi, az arkansasi forró nyárban elkövetett spekulációit évek óta kongresszusi bizottságok és kormányhivatalok vizsgálják.

Azt mondta Horn Gyula, hogy a cigányok vessék ki magukból a bűnöző elemeket, aztán ha jók lesznek, jöhet a társadalmi felkarolás.

"Most délután kettő van, és érdeklődnék szeretettel az egotrip sorsa felől, ja és a Magyar Narancs telefonszáma megváltozott, az új szám négyötvenhat-nyolcvanhat-kilencvenegy, azaz négyes-hatos-ötös-nyolcas-hatos-kilences egyes" - hallatszott szelíden és egyszersmind sürgetően a főszerk. hely. üzenete a rögzítőn hétfő délután. A telefonszám kimondott és "betűzött" változata közötti különbség ékesszólóan mutatja azt az ismeretelméleti bizonytalanságot, amely az esetlegesnek és fenyegetőn kaotikusnak látott külvilág képzete (négyes-hatos-ötös) és az ember metafizikus rend-éhsége (négyötvenhat) között feszül. Ha valami, akkor ez a termékeny feszültség teszi nehezen kiszámíthatóvá az emberek vélekedését a kormányzatukkal kapcsolatban (és a parlamenti választások eredményét is). A modern demokráciák legitimitása, azaz a mindenkori hatalom elfogadottsága nagyrészt azon nyugszik, hogy a bizonytalansággal és félelemmel terhes jövőbe (négyes-hatos-ötös) nyúló csekély számú pallók egyike egy meggyőződés, miszerint ha csokornyakkendős tőzsdei alkuszok hullanak is az égből, akkor is lesz törvényhozás, papírpénz, sarki rendőr és központilag hitelesített naptár nemzeti ünneppel (négyötvenhat). A demokrácia a maga procedúráival egyszóval kultúránk jelentős jövőképző intézményének tekinthető, és a modernitás e jövőképző mágiájában való részvétel igénye a szavazási hajlandóság egyik oka a miénknél régebbi és unalmasabb demokráciákban. E tételnek nem mond ellent, hogy egyes jól futó kormányokat épp azért szavaznak ki a polgárok, mert már rámohásodtak a kormányrúdra (a túl sok kiszámíthatóság idegesítő és félelmet szül). Anyanyelvünk amúgy a kelleténél jobban ejt át bennünket a kormányzás szó által sugallt hajózási képzettel, melynek révén az a kimondatlan érzése támadhat az embernek, hogy a kormányzás valami olyan dolog, amikor tízmillió magyar tekergeti a haza hajójának böhömnyi kormánykerekét boldogabb vizek felé haladva. A kormányzás ezzel szemben ugyanis többnyire viszonyokban testet öltő kollektív vállalkozás, és azt hívják demokráciának, amikor a köztársaság polgárai meghatározott intézmények és eljárások segítségével kollektíve döntéseket hozhatnak arról, hogy hogyan kívánnak élni. (Egyénileg is hoznak döntéseket, sőt leginkább egyéni döntéseket hoznak, de most nem ezekről beszélünk.) E kollektív döntéshozatal víziója a legértékesebb része egy politikai kultúrának, tűnjék a döntéshozatal akármilyen formálisnak, kiüresedettnek vagy korruptnak is. Amerikában, ahol egyre inkább tűnik úgy, hogy a kormányzási versengés abban merül ki, hogy a csapatok a meccs során olykor mezt cserélnek, többek között azért találták ki az elnökjelölti viták intézményét, hogy a polgárok végre találjanak valami olyan azonosító pontot (hajviselet, zakóhajtóka), amelyhez viszonyulva látnak végre valami különbséget a jelöltek között, talán így elmennek szavazni. A liberális demokrácia e felemás vívmánya, a politikus-szópárbaj a McDonald´s-szal, a Windows-zal és a PR-ral egy csomagban megérkezett hazánkba is. Látván, hogy Torgyán József és Szekeres Imre nyíltszíni vitája mindkettőjük számára hozott mérhető ismertség- és elismertség-növekedést, kampánytechnológusok jogosan gondolhatják, hogy efféle manézs-látványossággal ők is tehetnek valamit pártjukért. Azt talán nem kell mondani, hogy az efféle PR-hangszerelt vitáknak nagyjából annyi közük van az ország kormányzásához, mint a műegyetemi hallgatók évente megrendezett törzsi háborúskodásának, az úgynevezett Schönherz Kupának, amikoris a jövő mérnökei távhányásban mérkőznek meg. A rituális ócsárlásnak mint régi kultúrtörténeti formának e súgógéppel és gyorsreagálású adatbázissal modernizált változata ugyan szórakoztatóbb, mint akár a legeszementebb választási program is, azonban ha elharapózik, akkor egyrészt a politikusok kénytelenek lesznek felvenni valami túlzó akcentust (amelynek természetét Bozai József angol kiejtéséhez hasonlíthatjuk), másrészt pedig könnyen elveszhet az, ami még ki sem alakult; a hit, hogy nem baj, hogy gazemberek és idióták versengenek a hatalomért, mert az ügyek, az ügyek állandóak.

A Népszínház utca torkolata több szempontból is figyelemre méltó hely, de fő profilját az illegális paprikaárusok kara határozza meg, akik nap mint nap, dacolva a közterület-fenntartók és a rendőrök periodikusan ismétlődő zaklatásával, paprikát árulnak a bolti ár nyolckilencedéért, miközben egy megbízott hesszel a saroknál, hogy mikor jönnek a szürkék. Ha jönnek, akkor kezdődik a leglátványosabb show-elem: öt paprikaárus megfontolt tempóban elindul a közeli mellékutca felé, ölbe vett asztallal, hátra sem nézve, összehangolt léptekkel. Már vagy hetedszer látom, de még mindig szórakoztat az érett koreográfia, ahogy tíz láb egyszerre lép, mintha öt Latabár indulna a pincérfutóversenyen.

A Régi Képek Boltjában teli a fényképalbumok régi képekkel, régi nagypapákkal, régi nagymamákkal, régi gyerekekkel. - Mosolyogni, mosolyogni! - mondja a boltos, és ők mosolyognak szépen. - Mi már mosolyoghatunk - gondolják. - Rég meghaltunk.

Dinamikusan fejlődő területe az euroatlanti propaganda a magyar médiának: hétpárti konszenzus ide vagy oda, a napnál világosabb, hogy az integrációt kommunikálni kell a lakosság felé, mielőtt esetleg népszavazásra kerülne sor. Népszavazásra akkor kerülhet sor, ha a közvélemény-kutatások az integrációs igen megnyugtató fölényét mutatják, addig pedig "megfelelő kommunikációval helyzetbe kell hozni a lakosságot, hogy érdemben, európai módon tudjon dönteni saját sorsa felől". Az Európa Stúdió Kommunikációs Kft. vállalta a lakosság helyzetbe, sőt képbe hozásának kényes, ám könnyen finanszírozható feladatát: a NATO-csatlakozást népszerűsítő CD-ROM lemezt a Hornet F-18 vadászgépet gyártó McDonnell Douglas és a taszári bázist bedrótozó távközlési óriás, a Lucent Technologies (a Pentagon legnagyobb informatikai szállítója) szponzorálta, és országgyűlési képviselők játszották el a főszerepeket.

Volt egy kis séta a múlt héten megint lefelé, váratlanul, ahogy az történni szokott. Egy olyan hűvös és mély pinceállapot, mocsok van ott és törmelék, kívül-belül, mindenütt. Esetleg még némi szén, dermedt fűtőanyag, de lapát meg sehol. Ülsz ott, nézel a sötétben szerteszét, már megint mi van, mi az isten van megint, de nem látszik semmi sem, csak bent megköt a cement. Vagy csörög a gyomorban két marék szilánk, és jövöget szép lassan fölfelé - de erről már dadogtam eleget, kit érdekel. Nem ez a tárgy, hanem hogy Tolnai Palicsról küldött fényt, megmutatta a vészkijáratot.

Omaha Nebraska államban a maga poros középnyugati zsánerével még néhány évtizede is leginkább csak egy westernfilm díszletéül szolgálhatott volna, aminek egykori poros utcácskáit és zongoraklimpírozástól hangos szalonjait persze mára szép lassan leigázták a sugárutak és felhőkarcolók. A gazdagság minden amerikai nagyvárosra jellemző mementóit (megalomán focistadion, toronyépületes belváros, drága éttermek és exkluzív boltok) leszámítva ez a város sem rendelkezik semmi turistacsalogatóval, mégis minden tavasszal sok ezren zarándokolnak el, hogy részt vegyenek a Berkshire Hathaway cég közgyűlésén, nem annyira a szavazás és az osztalékszelvény-lobogtatás unalmas ceremóniájának kedvéért, hanem sokkal inkább a cég legendás elnöke, egyben az USA egyik leggazdagabb embere, Warren Buffett szavait meghallgatni. Néhány éve még egy kisebb konferenciaközpont is megtette a közgyűlés lebonyolítására, idén azonban már az Aksarben (Nebraska visszafelé olvasva) Colliseum is megtelt. Omaha mára a kapitalizmus, az amerikai tőzsde zarándokhelyévé vált; Buffett szerint a közgyűlés a tőkés társadalom Woodstockja, ahonnan a résztvevők a mitikus befektetőként ismert cégelnök érintésétől, szavaitól megüdvözülten térnek vissza, hátha nekik is sikerül. Hogy micsoda? Nos, Buffett 1965-ben vette át a cég vezetését, és mára az akkori 19 dollár részvényenkénti sajáttőke az ezerszeresére, 19 011 dollárra emelkedett, ami barátok között is éves 23,8 százalékos növekedésnek felel meg. (Összevetésképpen: a dollár-infláció átlagosan évi két százalék körül volt.) A cég soha nem fizetett osztalékot, így az utóbbi években a kisbefektetők részvételét leginkább a részvény magas ára korlátozta, amit brókercégek arra használtak ki, hogy Berkshire-részvényekbe fektető befektetési jegyeket árultak kis címletben, ami tavaly már Buffettet is meggyőzte, hogy inkább kisebb címletű részvényeket is bocsásson ki. A kiscímletű B sorozatú részvények kibocsátásának köszönhetően persze Omaha turisztikai célponttá vált a mintegy 40 ezer új kisrészvényes számára.

Lobbizni csúnya dolog. Lobbizni = képviselőket aljas módon megkeresni, megvesztegetni, önálló énjüket elvenni, mint a Testrablók támadásában azok a földönkívüli hüvelyes növények. A "lobbizás" kifejezés a Magyar Korporatív Köztársaságban annak elismerését jelenti, hogy léteznek különböző (rész)érdekcsoportok - ez az, ami megbocsáthatatlan. Főleg, ha nem a mi lobbink győz.

Magyar Narancs, IX. évf. 26. szám, 1997. június 26.

Magyar Narancs, IX. évf. 26. szám, 1997. június 26.

Magyar Narancs, IX. évf. 26. szám, 1997. június 26.

A tőzsdézés, különösen ha több különböző típusú befektetés egyidejű kezelésére terjed ki, olyan, mint egy szimfonikus zenekar működése vagy a szimfónia maga. Tranzakcióink a zenemű egyes részeihez hasonlítanak, a különböző befektetési piacokon megvalósított sikeres spekulációk pedig a zenekar egyes szekciói közötti harmóniát idézik. A spekuláció harmóniája a túlélés zenéje, így a minden realitásnak fittyet hányó lelkesedés, a mindenáron történő befektetés eufóriája (mintha mostanában ez elég gyakori lenne) a Titanic elsüllyedése előtti percekben a hajó zenekara által játszott keringő zenéjére emlékeztet. A jó üzletet viszont Beethoven IX. szimfóniája írja le: a stratégia lefektetése és a pozíciók kiépítésének megkezdése a szimfónia allegrója (ma non troppo, un poco maestoso, ahogy a maestro rendelte), amit a tranzakciók lendületes molto vivace tempója és adagiója követ. Ezután jön a profit realizálását megelőző és átélő Örömóda (cantabile), amit az árfolyamok láttán a monitorunk előtt dalolunk, majd az elszámolás alatt lévő pozíciók andante moderatója, végül a megnyugvás prestója, mialatt az addig titkon megbújó gyomorgörcs is egy időre kienged.