Hammer Ferenc: Paszták népe (Ruszkik)

publikálva
1997/26. (06. 26.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Magyar Narancs, IX. évf. 26. szám, 1997. június 26.


Magyar Narancs, IX. évf. 26. szám, 1997. június 26.

Jönnek az oroszok! - pánikolt okkal és ok nélkül a magyar 1944/45-ben, jellemző módon az első számú mumus az volt, hogy Kolhozmagyarországon majd a nőket is be kell rakni a közösbe (azt pedig most hagyjuk, hogy ennek ki miért örült volna és ki miért nem). Aztán később, mint arról Szabó Miklós beszámol, a szovjet típusú modernizáció vívmányaival, a traktorral, a kombájnnal meg a tankkal nem sikerült maradéktalan civilizátori aurát vonni a veres csillag köré, mivel a harmincas években hallott már ezekről harangozni a puszták népe (meg aztán e gépek nevének hangzása sem volt kimondottan szlávos). Jóllehet az Újítók Lapja, a sztahanovista szubkultúra képes magazinja 1951-ben kétoldalas leírást szentelt a szovjet kiskereskedelem forradalmi újításának, a tologatható fagolyókkal működtethető összeadó abakusznak (az ismertetés szerint még osztani is lehetett vele!), az innovátori hevülettől izzó leírás végén bizony jelentős konyulásnak értékelhető a záró megjegyzés, miszerint némi gyakorlattal csaknem olyan gyorsan lehet az alapműveleteket elvégezni vele, mint a pénztárgéppel. Jóllehet az 1956-os harcok után ismét volt alkalom felmelegíteni a ´45-ben füstölgő ágyúival Budapestre bevonuló Malinovszkij marsallról, a Nagy Lakásleválasztóról megemlékező, kedvesen idióta szájhagyományt, a hatvanas évektől felnövő generációk számára egyre nagyob kognitív bűvészmutatványt jelentett összehozni a kétségbevonhatatlan "geopolitikai realitás", a szovjet megszállás mindennapi konstrukcióját, ugyanis az utca embere a mitikus Ivánnal szinte kizárólag a moziban találkozhatott. Tisztek ugyan fel-felbukkantak az utcán eltúlzott léptékkel szabott egyenruhájukban, azonban a földet söprő kabátban, malomkeréknyi tányérsapka alól sandító oficér-tekintet afféle kommunikációs fekete lyukként nyelt el bármiféle pillantást, mely szoborszerűség valahogy a láthatatlanság komor képzetét kölcsönözte a metrózó tiszteknek. Közkatonák nemigen flangáltak a városban; emlékszem, egyszer nyolcvanöt környékén egy zsongó nyári este az Egyetem-presszó teraszán ülve, jeges italok mellett gyönyörködtünk az optimista Budapestben, amikor egyszer csak megszűnt minden forgalom a Kossuth Lajos utcán, aztán bazi nagy katonai teherautók órákon keresztül mentek, mentek át Budára, nagy zaj volt és nagy csend is, egyszerre. A ruszkikkal kapcsolatos népi legendáriumban a katonáknál jóval fontosabb szerepet töltöttek be a szovjet Inturiszt-turisták, akikről kezdetben gonoszan, később szánakozva röhögve mesélte mindenki, hogy a Corvin Áruház vagy a Skála megrohamozása előtt a népi demokrácia vívmányainak alapos megismertetése okán be volt iktatva számukra egy látogatás a Csepel Művek óvodájába. A Nagy Imre-temetésen a szovjet csapatok kívánatos irányát meghatározó Orbán-vektort még a cinikus bölcsek nagy-nagy dunnyogása és pisszegése fogadta, viszont a Ruszkik haza! csatakiáltás óta folyik itt a bosszú egyfolytában (amelynek természete igencsak hasonlatos ahhoz, amikor az ember illetleneket mutogat a hetes busz után, ha az becsukja az orra előtt az ajtót). Manapság nincsen magyar bűn-mozi orosz maffiózó nélkül; ezek többnyire katonatisztek, fizikusok, mérnökök, legfőbb ügyészek vagy balett-táncosok voltak korábbi életükben. (Szomorú, hogy a Bolse Vita az egyetlen kivétel ebből a mozgóképészeti ízetlenkedésből). Oroszok persze vannak itt most is, és mint ahogy mi sem tudjuk sokszor, hogy minek-kinek nézzük őket, ők is bajlódnak épp eleget ezzel. Gyenyisz barátom például a Mátyás téren megjegyezte, hogy igen mulatságos, hogy végül is ott sikerült meglátnia azt, aminek a létezésében sohasem hitt: a szovjet tankönyvek kapitalizmusával a Mátyás téren találkozott, ahol romos házak között kifestett gyereklányok és morc stricik várják a proletariátus felszabadulását.

publikálva
1997/26. (06. 26.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk