A tőzsdézés, különösen ha több különböző típusú befektetés egyidejű kezelésére terjed ki, olyan, mint egy szimfonikus zenekar működése vagy a szimfónia maga. Tranzakcióink a zenemű egyes részeihez hasonlítanak, a különböző befektetési piacokon megvalósított sikeres spekulációk pedig a zenekar egyes szekciói közötti harmóniát idézik. A spekuláció harmóniája a túlélés zenéje, így a minden realitásnak fittyet hányó lelkesedés, a mindenáron történő befektetés eufóriája (mintha mostanában ez elég gyakori lenne) a Titanic elsüllyedése előtti percekben a hajó zenekara által játszott keringő zenéjére emlékeztet. A jó üzletet viszont Beethoven IX. szimfóniája írja le: a stratégia lefektetése és a pozíciók kiépítésének megkezdése a szimfónia allegrója (ma non troppo, un poco maestoso, ahogy a maestro rendelte), amit a tranzakciók lendületes molto vivace tempója és adagiója követ. Ezután jön a profit realizálását megelőző és átélő Örömóda (cantabile), amit az árfolyamok láttán a monitorunk előtt dalolunk, majd az elszámolás alatt lévő pozíciók andante moderatója, végül a megnyugvás prestója, mialatt az addig titkon megbújó gyomorgörcs is egy időre kienged.
Mind a zene, mind pedig a spekuláció alapját a ritmus adja. A IX. szimfónia bemutatóján 1824-ben Beethoven, aki rendkívüli vehemenciával dolgozó karmester is volt, az előadás közben lemaradt a zenekartól, és egy bizonyos Unger kisasszony, a zenekar szólistája kellett gyengéden elvezesse az összezavarodott maestrót a nézőtérre. A közönség ekkor ismerte fel, hogy Beethoven süketen komponált és vezényelt. Ám a kapcsolat megszűnése a hangokkal, ami egy zseninek a tragédiája volt, de nem tudta meggátolni az alkotásban, a gyakorló spekuláns számára halálos játék, mert ha elveszti a kapcsolatot a piac hangjaival, nem érzi a ritmust, nem lesz senki, aki gyengéden a nézőtérre vezetné.
Egyes elemzők szerint kimutatható kapcsolat van zenei művek és tőzsdei cikkek árfolyam-alakulása között. Mielőtt túl messzire mennénk, gondoljunk csak a kottákban a hangjegysorok, illetve az árfolyamgrafikonokon az árak jól ismert emelkedésére és csökkenésére, valamint a kottasorok alatt található, a hangerőre vonatkozó utasításokra, illetve az árfolyamgörbék alatt található forgalmi grafikonokra. A hasonlóság kísérteties. Kedvenc tőzsdei szakírónk, Victor Niederhoffer erre több példával is szolgál. Így például az amerikai tőzsdeindex, a rettegett Dow Jones tavalyi grafikonját Schubert Pisztráng ötöséhez (A-dúr quintet) hasonlítja. A tőzsde hirtelen megugrásait pedig legjobban Haydn 94. sz., A meglepetés című szimfóniája mutatja be. Ezt a részt Haydn egy korabeli kritikus szerint a nyájat legeltető pásztorlány meglepetésének (vajon min lepődött meg a szegény pásztorlány?) illusztrálására írta, de a tőzsdei spekulánsok legalább ennyire összerezzennek, amikor a piac hirtelen rándul egyet, föl vagy le. Talán még ennél is szemléletesebb egy bizonyos LoBagola nevű afrikai kutató felismerése az elefántok vonulásáról: eszerint a derék ormányosok egy bizonyos útvonalat követve mindent tönkretapostak a kutató faluja környékén, majd később ugyanezen útvonalon tértek vissza. Hasonló zenei mintát talált Niederhoffer Beethoven 109. szonátájában, és szerinte ilyen LoBagola-féle oda-vissza trappolással ijesztgetik a tőzsdék a spekulánsokat is. A naiv és némiképp későn ébredő spekuláns ugyanis hajlamos elhinni, hogy az elefántok elmentek, vagyis az árfolyam emelkedik, és elkezdi venni a papírokat - amikor egyszer csak a trend megfordul, és a piac legázolja, mint egy elefántcsorda. Más módon ugyan, de Bach fúgái is hasonló, a kiindulópontra visszatérő variációkra épülnek, amit a legszemléletesebben egy Escher nevű grafikus jelenített meg, aki ráérő idejében olyan lépcsőházakat rajzolt, amelyekben a lépcső ugyan folyamatosan felfelé megy, mégis a kiindulópontra tér vissza. Hasonlóképpen járt Beethoven is a pénzügyekkel, miután évi fix négyezer forint javadalmazásért Ausztriában maradt három támogatója kedvéért, és amikor 1811-ben a pénz leértékelődött, a nagy zeneszerző e járandósága már semmire sem volt elég. Jól jött volna az idős mesternek - a Morgan Stanley bank elnöke által a "Wall Street Beethovenjének" elnevezett - Soros spekulációja a font ellen. De az is igaz, hogy a híres pénzemberek zeneszeretete merőben eltérő is lehet. Kedvenc hősünk, Rothschild báró, amikor megkérdezték véleményét a zenéről, megcsörgette a zsebében rejlő aranyakat, és csak annyit mondott: "Hallja, fiam, ez a zene a legkedvesebb az én fülemnek."
