"Most délután kettő van, és érdeklődnék szeretettel az egotrip sorsa felől, ja és a Magyar Narancs telefonszáma megváltozott, az új szám négyötvenhat-nyolcvanhat-kilencvenegy, azaz négyes-hatos-ötös-nyolcas-hatos-kilences egyes" - hallatszott szelíden és egyszersmind sürgetően a főszerk. hely. üzenete a rögzítőn hétfő délután. A telefonszám kimondott és "betűzött" változata közötti különbség ékesszólóan mutatja azt az ismeretelméleti bizonytalanságot, amely az esetlegesnek és fenyegetőn kaotikusnak látott külvilág képzete (négyes-hatos-ötös) és az ember metafizikus rend-éhsége (négyötvenhat) között feszül. Ha valami, akkor ez a termékeny feszültség teszi nehezen kiszámíthatóvá az emberek vélekedését a kormányzatukkal kapcsolatban (és a parlamenti választások eredményét is). A modern demokráciák legitimitása, azaz a mindenkori hatalom elfogadottsága nagyrészt azon nyugszik, hogy a bizonytalansággal és félelemmel terhes jövőbe (négyes-hatos-ötös) nyúló csekély számú pallók egyike egy meggyőződés, miszerint ha csokornyakkendős tőzsdei alkuszok hullanak is az égből, akkor is lesz törvényhozás, papírpénz, sarki rendőr és központilag hitelesített naptár nemzeti ünneppel (négyötvenhat). A demokrácia a maga procedúráival egyszóval kultúránk jelentős jövőképző intézményének tekinthető, és a modernitás e jövőképző mágiájában való részvétel igénye a szavazási hajlandóság egyik oka a miénknél régebbi és unalmasabb demokráciákban. E tételnek nem mond ellent, hogy egyes jól futó kormányokat épp azért szavaznak ki a polgárok, mert már rámohásodtak a kormányrúdra (a túl sok kiszámíthatóság idegesítő és félelmet szül). Anyanyelvünk amúgy a kelleténél jobban ejt át bennünket a kormányzás szó által sugallt hajózási képzettel, melynek révén az a kimondatlan érzése támadhat az embernek, hogy a kormányzás valami olyan dolog, amikor tízmillió magyar tekergeti a haza hajójának böhömnyi kormánykerekét boldogabb vizek felé haladva. A kormányzás ezzel szemben ugyanis többnyire viszonyokban testet öltő kollektív vállalkozás, és azt hívják demokráciának, amikor a köztársaság polgárai meghatározott intézmények és eljárások segítségével kollektíve döntéseket hozhatnak arról, hogy hogyan kívánnak élni. (Egyénileg is hoznak döntéseket, sőt leginkább egyéni döntéseket hoznak, de most nem ezekről beszélünk.) E kollektív döntéshozatal víziója a legértékesebb része egy politikai kultúrának, tűnjék a döntéshozatal akármilyen formálisnak, kiüresedettnek vagy korruptnak is. Amerikában, ahol egyre inkább tűnik úgy, hogy a kormányzási versengés abban merül ki, hogy a csapatok a meccs során olykor mezt cserélnek, többek között azért találták ki az elnökjelölti viták intézményét, hogy a polgárok végre találjanak valami olyan azonosító pontot (hajviselet, zakóhajtóka), amelyhez viszonyulva látnak végre valami különbséget a jelöltek között, talán így elmennek szavazni. A liberális demokrácia e felemás vívmánya, a politikus-szópárbaj a McDonald´s-szal, a Windows-zal és a PR-ral egy csomagban megérkezett hazánkba is. Látván, hogy Torgyán József és Szekeres Imre nyíltszíni vitája mindkettőjük számára hozott mérhető ismertség- és elismertség-növekedést, kampánytechnológusok jogosan gondolhatják, hogy efféle manézs-látványossággal ők is tehetnek valamit pártjukért. Azt talán nem kell mondani, hogy az efféle PR-hangszerelt vitáknak nagyjából annyi közük van az ország kormányzásához, mint a műegyetemi hallgatók évente megrendezett törzsi háborúskodásának, az úgynevezett Schönherz Kupának, amikoris a jövő mérnökei távhányásban mérkőznek meg. A rituális ócsárlásnak mint régi kultúrtörténeti formának e súgógéppel és gyorsreagálású adatbázissal modernizált változata ugyan szórakoztatóbb, mint akár a legeszementebb választási program is, azonban ha elharapózik, akkor egyrészt a politikusok kénytelenek lesznek felvenni valami túlzó akcentust (amelynek természetét Bozai József angol kiejtéséhez hasonlíthatjuk), másrészt pedig könnyen elveszhet az, ami még ki sem alakult; a hit, hogy nem baj, hogy gazemberek és idióták versengenek a hatalomért, mert az ügyek, az ügyek állandóak.

"Most délután kettő van, és érdeklődnék szeretettel az egotrip sorsa felől, ja és a Magyar Narancs telefonszáma megváltozott, az új szám négyötvenhat-nyolcvanhat-kilencvenegy, azaz négyes-hatos-ötös-nyolcas-hatos-kilences egyes" - hallatszott szelíden és egyszersmind sürgetően a főszerk. hely. üzenete a rögzítőn hétfő délután. A telefonszám kimondott és "betűzött" változata közötti különbség ékesszólóan mutatja azt az ismeretelméleti bizonytalanságot, amely az esetlegesnek és fenyegetőn kaotikusnak látott külvilág képzete (négyes-hatos-ötös) és az ember metafizikus rend-éhsége (négyötvenhat) között feszül. Ha valami, akkor ez a termékeny feszültség teszi nehezen kiszámíthatóvá az emberek vélekedését a kormányzatukkal kapcsolatban (és a parlamenti választások eredményét is). A modern demokráciák legitimitása, azaz a mindenkori hatalom elfogadottsága nagyrészt azon nyugszik, hogy a bizonytalansággal és félelemmel terhes jövőbe (négyes-hatos-ötös) nyúló csekély számú pallók egyike egy meggyőződés, miszerint ha csokornyakkendős tőzsdei alkuszok hullanak is az égből, akkor is lesz törvényhozás, papírpénz, sarki rendőr és központilag hitelesített naptár nemzeti ünneppel (négyötvenhat). A demokrácia a maga procedúráival egyszóval kultúránk jelentős jövőképző intézményének tekinthető, és a modernitás e jövőképző mágiájában való részvétel igénye a szavazási hajlandóság egyik oka a miénknél régebbi és unalmasabb demokráciákban. E tételnek nem mond ellent, hogy egyes jól futó kormányokat épp azért szavaznak ki a polgárok, mert már rámohásodtak a kormányrúdra (a túl sok kiszámíthatóság idegesítő és félelmet szül). Anyanyelvünk amúgy a kelleténél jobban ejt át bennünket a kormányzás szó által sugallt hajózási képzettel, melynek révén az a kimondatlan érzése támadhat az embernek, hogy a kormányzás valami olyan dolog, amikor tízmillió magyar tekergeti a haza hajójának böhömnyi kormánykerekét boldogabb vizek felé haladva. A kormányzás ezzel szemben ugyanis többnyire viszonyokban testet öltő kollektív vállalkozás, és azt hívják demokráciának, amikor a köztársaság polgárai meghatározott intézmények és eljárások segítségével kollektíve döntéseket hozhatnak arról, hogy hogyan kívánnak élni. (Egyénileg is hoznak döntéseket, sőt leginkább egyéni döntéseket hoznak, de most nem ezekről beszélünk.) E kollektív döntéshozatal víziója a legértékesebb része egy politikai kultúrának, tűnjék a döntéshozatal akármilyen formálisnak, kiüresedettnek vagy korruptnak is. Amerikában, ahol egyre inkább tűnik úgy, hogy a kormányzási versengés abban merül ki, hogy a csapatok a meccs során olykor mezt cserélnek, többek között azért találták ki az elnökjelölti viták intézményét, hogy a polgárok végre találjanak valami olyan azonosító pontot (hajviselet, zakóhajtóka), amelyhez viszonyulva látnak végre valami különbséget a jelöltek között, talán így elmennek szavazni. A liberális demokrácia e felemás vívmánya, a politikus-szópárbaj a McDonald´s-szal, a Windows-zal és a PR-ral egy csomagban megérkezett hazánkba is. Látván, hogy Torgyán József és Szekeres Imre nyíltszíni vitája mindkettőjük számára hozott mérhető ismertség- és elismertség-növekedést, kampánytechnológusok jogosan gondolhatják, hogy efféle manézs-látványossággal ők is tehetnek valamit pártjukért. Azt talán nem kell mondani, hogy az efféle PR-hangszerelt vitáknak nagyjából annyi közük van az ország kormányzásához, mint a műegyetemi hallgatók évente megrendezett törzsi háborúskodásának, az úgynevezett Schönherz Kupának, amikoris a jövő mérnökei távhányásban mérkőznek meg. A rituális ócsárlásnak mint régi kultúrtörténeti formának e súgógéppel és gyorsreagálású adatbázissal modernizált változata ugyan szórakoztatóbb, mint akár a legeszementebb választási program is, azonban ha elharapózik, akkor egyrészt a politikusok kénytelenek lesznek felvenni valami túlzó akcentust (amelynek természetét Bozai József angol kiejtéséhez hasonlíthatjuk), másrészt pedig könnyen elveszhet az, ami még ki sem alakult; a hit, hogy nem baj, hogy gazemberek és idióták versengenek a hatalomért, mert az ügyek, az ügyek állandóak.