Hammer Ferenc: Paszták népe (Párbaj)

  • 1997. július 10.

Egotrip

"Most délután kettő van, és érdeklődnék szeretettel az egotrip sorsa felől, ja és a Magyar Narancs telefonszáma megváltozott, az új szám négyötvenhat-nyolcvanhat-kilencvenegy, azaz négyes-hatos-ötös-nyolcas-hatos-kilences egyes" - hallatszott szelíden és egyszersmind sürgetően a főszerk. hely. üzenete a rögzítőn hétfő délután. A telefonszám kimondott és "betűzött" változata közötti különbség ékesszólóan mutatja azt az ismeretelméleti bizonytalanságot, amely az esetlegesnek és fenyegetőn kaotikusnak látott külvilág képzete (négyes-hatos-ötös) és az ember metafizikus rend-éhsége (négyötvenhat) között feszül. Ha valami, akkor ez a termékeny feszültség teszi nehezen kiszámíthatóvá az emberek vélekedését a kormányzatukkal kapcsolatban (és a parlamenti választások eredményét is). A modern demokráciák legitimitása, azaz a mindenkori hatalom elfogadottsága nagyrészt azon nyugszik, hogy a bizonytalansággal és félelemmel terhes jövőbe (négyes-hatos-ötös) nyúló csekély számú pallók egyike egy meggyőződés, miszerint ha csokornyakkendős tőzsdei alkuszok hullanak is az égből, akkor is lesz törvényhozás, papírpénz, sarki rendőr és központilag hitelesített naptár nemzeti ünneppel (négyötvenhat). A demokrácia a maga procedúráival egyszóval kultúránk jelentős jövőképző intézményének tekinthető, és a modernitás e jövőképző mágiájában való részvétel igénye a szavazási hajlandóság egyik oka a miénknél régebbi és unalmasabb demokráciákban. E tételnek nem mond ellent, hogy egyes jól futó kormányokat épp azért szavaznak ki a polgárok, mert már rámohásodtak a kormányrúdra (a túl sok kiszámíthatóság idegesítő és félelmet szül). Anyanyelvünk amúgy a kelleténél jobban ejt át bennünket a kormányzás szó által sugallt hajózási képzettel, melynek révén az a kimondatlan érzése támadhat az embernek, hogy a kormányzás valami olyan dolog, amikor tízmillió magyar tekergeti a haza hajójának böhömnyi kormánykerekét boldogabb vizek felé haladva. A kormányzás ezzel szemben ugyanis többnyire viszonyokban testet öltő kollektív vállalkozás, és azt hívják demokráciának, amikor a köztársaság polgárai meghatározott intézmények és eljárások segítségével kollektíve döntéseket hozhatnak arról, hogy hogyan kívánnak élni. (Egyénileg is hoznak döntéseket, sőt leginkább egyéni döntéseket hoznak, de most nem ezekről beszélünk.) E kollektív döntéshozatal víziója a legértékesebb része egy politikai kultúrának, tűnjék a döntéshozatal akármilyen formálisnak, kiüresedettnek vagy korruptnak is. Amerikában, ahol egyre inkább tűnik úgy, hogy a kormányzási versengés abban merül ki, hogy a csapatok a meccs során olykor mezt cserélnek, többek között azért találták ki az elnökjelölti viták intézményét, hogy a polgárok végre találjanak valami olyan azonosító pontot (hajviselet, zakóhajtóka), amelyhez viszonyulva látnak végre valami különbséget a jelöltek között, talán így elmennek szavazni. A liberális demokrácia e felemás vívmánya, a politikus-szópárbaj a McDonald´s-szal, a Windows-zal és a PR-ral egy csomagban megérkezett hazánkba is. Látván, hogy Torgyán József és Szekeres Imre nyíltszíni vitája mindkettőjük számára hozott mérhető ismertség- és elismertség-növekedést, kampánytechnológusok jogosan gondolhatják, hogy efféle manézs-látványossággal ők is tehetnek valamit pártjukért. Azt talán nem kell mondani, hogy az efféle PR-hangszerelt vitáknak nagyjából annyi közük van az ország kormányzásához, mint a műegyetemi hallgatók évente megrendezett törzsi háborúskodásának, az úgynevezett Schönherz Kupának, amikoris a jövő mérnökei távhányásban mérkőznek meg. A rituális ócsárlásnak mint régi kultúrtörténeti formának e súgógéppel és gyorsreagálású adatbázissal modernizált változata ugyan szórakoztatóbb, mint akár a legeszementebb választási program is, azonban ha elharapózik, akkor egyrészt a politikusok kénytelenek lesznek felvenni valami túlzó akcentust (amelynek természetét Bozai József angol kiejtéséhez hasonlíthatjuk), másrészt pedig könnyen elveszhet az, ami még ki sem alakult; a hit, hogy nem baj, hogy gazemberek és idióták versengenek a hatalomért, mert az ügyek, az ügyek állandóak.

"Most délután kettő van, és érdeklődnék szeretettel az egotrip sorsa felől, ja és a Magyar Narancs telefonszáma megváltozott, az új szám négyötvenhat-nyolcvanhat-kilencvenegy, azaz négyes-hatos-ötös-nyolcas-hatos-kilences egyes" - hallatszott szelíden és egyszersmind sürgetően a főszerk. hely. üzenete a rögzítőn hétfő délután. A telefonszám kimondott és "betűzött" változata közötti különbség ékesszólóan mutatja azt az ismeretelméleti bizonytalanságot, amely az esetlegesnek és fenyegetőn kaotikusnak látott külvilág képzete (négyes-hatos-ötös) és az ember metafizikus rend-éhsége (négyötvenhat) között feszül. Ha valami, akkor ez a termékeny feszültség teszi nehezen kiszámíthatóvá az emberek vélekedését a kormányzatukkal kapcsolatban (és a parlamenti választások eredményét is). A modern demokráciák legitimitása, azaz a mindenkori hatalom elfogadottsága nagyrészt azon nyugszik, hogy a bizonytalansággal és félelemmel terhes jövőbe (négyes-hatos-ötös) nyúló csekély számú pallók egyike egy meggyőződés, miszerint ha csokornyakkendős tőzsdei alkuszok hullanak is az égből, akkor is lesz törvényhozás, papírpénz, sarki rendőr és központilag hitelesített naptár nemzeti ünneppel (négyötvenhat). A demokrácia a maga procedúráival egyszóval kultúránk jelentős jövőképző intézményének tekinthető, és a modernitás e jövőképző mágiájában való részvétel igénye a szavazási hajlandóság egyik oka a miénknél régebbi és unalmasabb demokráciákban. E tételnek nem mond ellent, hogy egyes jól futó kormányokat épp azért szavaznak ki a polgárok, mert már rámohásodtak a kormányrúdra (a túl sok kiszámíthatóság idegesítő és félelmet szül). Anyanyelvünk amúgy a kelleténél jobban ejt át bennünket a kormányzás szó által sugallt hajózási képzettel, melynek révén az a kimondatlan érzése támadhat az embernek, hogy a kormányzás valami olyan dolog, amikor tízmillió magyar tekergeti a haza hajójának böhömnyi kormánykerekét boldogabb vizek felé haladva. A kormányzás ezzel szemben ugyanis többnyire viszonyokban testet öltő kollektív vállalkozás, és azt hívják demokráciának, amikor a köztársaság polgárai meghatározott intézmények és eljárások segítségével kollektíve döntéseket hozhatnak arról, hogy hogyan kívánnak élni. (Egyénileg is hoznak döntéseket, sőt leginkább egyéni döntéseket hoznak, de most nem ezekről beszélünk.) E kollektív döntéshozatal víziója a legértékesebb része egy politikai kultúrának, tűnjék a döntéshozatal akármilyen formálisnak, kiüresedettnek vagy korruptnak is. Amerikában, ahol egyre inkább tűnik úgy, hogy a kormányzási versengés abban merül ki, hogy a csapatok a meccs során olykor mezt cserélnek, többek között azért találták ki az elnökjelölti viták intézményét, hogy a polgárok végre találjanak valami olyan azonosító pontot (hajviselet, zakóhajtóka), amelyhez viszonyulva látnak végre valami különbséget a jelöltek között, talán így elmennek szavazni. A liberális demokrácia e felemás vívmánya, a politikus-szópárbaj a McDonald´s-szal, a Windows-zal és a PR-ral egy csomagban megérkezett hazánkba is. Látván, hogy Torgyán József és Szekeres Imre nyíltszíni vitája mindkettőjük számára hozott mérhető ismertség- és elismertség-növekedést, kampánytechnológusok jogosan gondolhatják, hogy efféle manézs-látványossággal ők is tehetnek valamit pártjukért. Azt talán nem kell mondani, hogy az efféle PR-hangszerelt vitáknak nagyjából annyi közük van az ország kormányzásához, mint a műegyetemi hallgatók évente megrendezett törzsi háborúskodásának, az úgynevezett Schönherz Kupának, amikoris a jövő mérnökei távhányásban mérkőznek meg. A rituális ócsárlásnak mint régi kultúrtörténeti formának e súgógéppel és gyorsreagálású adatbázissal modernizált változata ugyan szórakoztatóbb, mint akár a legeszementebb választási program is, azonban ha elharapózik, akkor egyrészt a politikusok kénytelenek lesznek felvenni valami túlzó akcentust (amelynek természetét Bozai József angol kiejtéséhez hasonlíthatjuk), másrészt pedig könnyen elveszhet az, ami még ki sem alakult; a hit, hogy nem baj, hogy gazemberek és idióták versengenek a hatalomért, mert az ügyek, az ügyek állandóak.

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.