Hammer Ferenc: Paszták népe (Párbaj)

  • 1997. július 10.

Egotrip

"Most délután kettő van, és érdeklődnék szeretettel az egotrip sorsa felől, ja és a Magyar Narancs telefonszáma megváltozott, az új szám négyötvenhat-nyolcvanhat-kilencvenegy, azaz négyes-hatos-ötös-nyolcas-hatos-kilences egyes" - hallatszott szelíden és egyszersmind sürgetően a főszerk. hely. üzenete a rögzítőn hétfő délután. A telefonszám kimondott és "betűzött" változata közötti különbség ékesszólóan mutatja azt az ismeretelméleti bizonytalanságot, amely az esetlegesnek és fenyegetőn kaotikusnak látott külvilág képzete (négyes-hatos-ötös) és az ember metafizikus rend-éhsége (négyötvenhat) között feszül. Ha valami, akkor ez a termékeny feszültség teszi nehezen kiszámíthatóvá az emberek vélekedését a kormányzatukkal kapcsolatban (és a parlamenti választások eredményét is). A modern demokráciák legitimitása, azaz a mindenkori hatalom elfogadottsága nagyrészt azon nyugszik, hogy a bizonytalansággal és félelemmel terhes jövőbe (négyes-hatos-ötös) nyúló csekély számú pallók egyike egy meggyőződés, miszerint ha csokornyakkendős tőzsdei alkuszok hullanak is az égből, akkor is lesz törvényhozás, papírpénz, sarki rendőr és központilag hitelesített naptár nemzeti ünneppel (négyötvenhat). A demokrácia a maga procedúráival egyszóval kultúránk jelentős jövőképző intézményének tekinthető, és a modernitás e jövőképző mágiájában való részvétel igénye a szavazási hajlandóság egyik oka a miénknél régebbi és unalmasabb demokráciákban. E tételnek nem mond ellent, hogy egyes jól futó kormányokat épp azért szavaznak ki a polgárok, mert már rámohásodtak a kormányrúdra (a túl sok kiszámíthatóság idegesítő és félelmet szül). Anyanyelvünk amúgy a kelleténél jobban ejt át bennünket a kormányzás szó által sugallt hajózási képzettel, melynek révén az a kimondatlan érzése támadhat az embernek, hogy a kormányzás valami olyan dolog, amikor tízmillió magyar tekergeti a haza hajójának böhömnyi kormánykerekét boldogabb vizek felé haladva. A kormányzás ezzel szemben ugyanis többnyire viszonyokban testet öltő kollektív vállalkozás, és azt hívják demokráciának, amikor a köztársaság polgárai meghatározott intézmények és eljárások segítségével kollektíve döntéseket hozhatnak arról, hogy hogyan kívánnak élni. (Egyénileg is hoznak döntéseket, sőt leginkább egyéni döntéseket hoznak, de most nem ezekről beszélünk.) E kollektív döntéshozatal víziója a legértékesebb része egy politikai kultúrának, tűnjék a döntéshozatal akármilyen formálisnak, kiüresedettnek vagy korruptnak is. Amerikában, ahol egyre inkább tűnik úgy, hogy a kormányzási versengés abban merül ki, hogy a csapatok a meccs során olykor mezt cserélnek, többek között azért találták ki az elnökjelölti viták intézményét, hogy a polgárok végre találjanak valami olyan azonosító pontot (hajviselet, zakóhajtóka), amelyhez viszonyulva látnak végre valami különbséget a jelöltek között, talán így elmennek szavazni. A liberális demokrácia e felemás vívmánya, a politikus-szópárbaj a McDonald´s-szal, a Windows-zal és a PR-ral egy csomagban megérkezett hazánkba is. Látván, hogy Torgyán József és Szekeres Imre nyíltszíni vitája mindkettőjük számára hozott mérhető ismertség- és elismertség-növekedést, kampánytechnológusok jogosan gondolhatják, hogy efféle manézs-látványossággal ők is tehetnek valamit pártjukért. Azt talán nem kell mondani, hogy az efféle PR-hangszerelt vitáknak nagyjából annyi közük van az ország kormányzásához, mint a műegyetemi hallgatók évente megrendezett törzsi háborúskodásának, az úgynevezett Schönherz Kupának, amikoris a jövő mérnökei távhányásban mérkőznek meg. A rituális ócsárlásnak mint régi kultúrtörténeti formának e súgógéppel és gyorsreagálású adatbázissal modernizált változata ugyan szórakoztatóbb, mint akár a legeszementebb választási program is, azonban ha elharapózik, akkor egyrészt a politikusok kénytelenek lesznek felvenni valami túlzó akcentust (amelynek természetét Bozai József angol kiejtéséhez hasonlíthatjuk), másrészt pedig könnyen elveszhet az, ami még ki sem alakult; a hit, hogy nem baj, hogy gazemberek és idióták versengenek a hatalomért, mert az ügyek, az ügyek állandóak.

"Most délután kettő van, és érdeklődnék szeretettel az egotrip sorsa felől, ja és a Magyar Narancs telefonszáma megváltozott, az új szám négyötvenhat-nyolcvanhat-kilencvenegy, azaz négyes-hatos-ötös-nyolcas-hatos-kilences egyes" - hallatszott szelíden és egyszersmind sürgetően a főszerk. hely. üzenete a rögzítőn hétfő délután. A telefonszám kimondott és "betűzött" változata közötti különbség ékesszólóan mutatja azt az ismeretelméleti bizonytalanságot, amely az esetlegesnek és fenyegetőn kaotikusnak látott külvilág képzete (négyes-hatos-ötös) és az ember metafizikus rend-éhsége (négyötvenhat) között feszül. Ha valami, akkor ez a termékeny feszültség teszi nehezen kiszámíthatóvá az emberek vélekedését a kormányzatukkal kapcsolatban (és a parlamenti választások eredményét is). A modern demokráciák legitimitása, azaz a mindenkori hatalom elfogadottsága nagyrészt azon nyugszik, hogy a bizonytalansággal és félelemmel terhes jövőbe (négyes-hatos-ötös) nyúló csekély számú pallók egyike egy meggyőződés, miszerint ha csokornyakkendős tőzsdei alkuszok hullanak is az égből, akkor is lesz törvényhozás, papírpénz, sarki rendőr és központilag hitelesített naptár nemzeti ünneppel (négyötvenhat). A demokrácia a maga procedúráival egyszóval kultúránk jelentős jövőképző intézményének tekinthető, és a modernitás e jövőképző mágiájában való részvétel igénye a szavazási hajlandóság egyik oka a miénknél régebbi és unalmasabb demokráciákban. E tételnek nem mond ellent, hogy egyes jól futó kormányokat épp azért szavaznak ki a polgárok, mert már rámohásodtak a kormányrúdra (a túl sok kiszámíthatóság idegesítő és félelmet szül). Anyanyelvünk amúgy a kelleténél jobban ejt át bennünket a kormányzás szó által sugallt hajózási képzettel, melynek révén az a kimondatlan érzése támadhat az embernek, hogy a kormányzás valami olyan dolog, amikor tízmillió magyar tekergeti a haza hajójának böhömnyi kormánykerekét boldogabb vizek felé haladva. A kormányzás ezzel szemben ugyanis többnyire viszonyokban testet öltő kollektív vállalkozás, és azt hívják demokráciának, amikor a köztársaság polgárai meghatározott intézmények és eljárások segítségével kollektíve döntéseket hozhatnak arról, hogy hogyan kívánnak élni. (Egyénileg is hoznak döntéseket, sőt leginkább egyéni döntéseket hoznak, de most nem ezekről beszélünk.) E kollektív döntéshozatal víziója a legértékesebb része egy politikai kultúrának, tűnjék a döntéshozatal akármilyen formálisnak, kiüresedettnek vagy korruptnak is. Amerikában, ahol egyre inkább tűnik úgy, hogy a kormányzási versengés abban merül ki, hogy a csapatok a meccs során olykor mezt cserélnek, többek között azért találták ki az elnökjelölti viták intézményét, hogy a polgárok végre találjanak valami olyan azonosító pontot (hajviselet, zakóhajtóka), amelyhez viszonyulva látnak végre valami különbséget a jelöltek között, talán így elmennek szavazni. A liberális demokrácia e felemás vívmánya, a politikus-szópárbaj a McDonald´s-szal, a Windows-zal és a PR-ral egy csomagban megérkezett hazánkba is. Látván, hogy Torgyán József és Szekeres Imre nyíltszíni vitája mindkettőjük számára hozott mérhető ismertség- és elismertség-növekedést, kampánytechnológusok jogosan gondolhatják, hogy efféle manézs-látványossággal ők is tehetnek valamit pártjukért. Azt talán nem kell mondani, hogy az efféle PR-hangszerelt vitáknak nagyjából annyi közük van az ország kormányzásához, mint a műegyetemi hallgatók évente megrendezett törzsi háborúskodásának, az úgynevezett Schönherz Kupának, amikoris a jövő mérnökei távhányásban mérkőznek meg. A rituális ócsárlásnak mint régi kultúrtörténeti formának e súgógéppel és gyorsreagálású adatbázissal modernizált változata ugyan szórakoztatóbb, mint akár a legeszementebb választási program is, azonban ha elharapózik, akkor egyrészt a politikusok kénytelenek lesznek felvenni valami túlzó akcentust (amelynek természetét Bozai József angol kiejtéséhez hasonlíthatjuk), másrészt pedig könnyen elveszhet az, ami még ki sem alakult; a hit, hogy nem baj, hogy gazemberek és idióták versengenek a hatalomért, mert az ügyek, az ügyek állandóak.

Figyelmébe ajánljuk

Céltalan poroszkálás

A két fivér, Lee (Will Poulter) és Julius (Jacob Elordi) ígéretet tesznek egymásnak: miután leszereltek a koreai háborús szolgálatból, a veteránnyugdíjukból házat vesznek maguknak Kalifornia dinamikusan növekvő elővárosainak egyikében.

Autósmozi

  • - turcsányi -

Vannak a modern amerikai mitológiának Európából nézvést érthető és kevésbé érthető aktorai és momentumai. Mindet egyben testesíti meg a Magyarországon valamikor a nyolcvanas években futó Hazárd megye lordjai című, s az Egyesült Államokan 1979 és 1985 között 146 részt megérő televíziós „kalandsorozat”, amely ráadásul még legalább három mozifilmet is fialt a tengerentúli közönség legnagyobb örömére, s Európa kisebb furcsálkodására.

Húsban, szőrben

Mi maradt élő a Pécs 2010 Európa Kulturális Fővárosa programból? Nem túl hosszú a sor. A Tudásközpont és a Zsolnay Örökségkezelő Nkft. kulturális intézményei: a Zsolnay Negyed és a Kodály Központ, és a Zsolnay Negyedben az eleve kiállítótérnek épült m21 Galéria, amelynek mérete tekintélyes, minősége pedig európai színvonalú.

Rémek és rémültek

Konkrét évszám nem hangzik el az előadásban, annyi azonban igen, hogy negyven évvel vagyunk a háború után. A rendszerbontás, rendszerváltás szavak is a nyolcvanas éveket idézik. (Meg egyre inkább a jelent.)

Az igazságnak kín ez a kor

A családregény szó hallatán rendre vaskos kötetekre gondolunk, táblázatokra a nemzedékek fejben tartásához, eszünkbe juthat a Száz év magány utolsó utáni oldalán a kismillió Buendía szisztematikus elrendezése is.

Kultúrnemzet

„A nemzetgazdasági miniszter úr, Varga Mihály 900 millió forintot biztosított ennek az épületnek a felújítására – nyilván jó összeköttetésének köszönhetően. Lám, egy nemzeti kormányban még a pénzügyminiszter is úgy gondolja, hogy a kultúra nemcsak egy sor a magyar költségvetésben, hanem erőforrás, amelynek az ország sikereit köszönhetjük.”