tévésmaci

A rozsomák dilemmája

  • tévésmaci
  • 2012. június 30.

Film

Amikor Sztupa és Troché kimentek a térre, furcsa kavalkádra lettek figyelmesek. A hétköznapi egyenszürkébe vagy éppenséggel egyenszínesbe öltözött, dolguk után kajtató emberek között talpig fehérbe öltözött alakok szaladgáltak, látszólag könnyedén és céltalanul.

Olyan volt az egész, mint egy nemzetközi sportesemény díszes megnyitóünnepségének reménytelenség miatt félbehagyott próbája, ahonnan idő előtt lelépett az őrült koreográfus, mintegy a lovak közé hajítván ezzel a gyeplőt. Ilyen volt elsőre, ilyen volt félközelből. Másodikra és egészen közelről már másmilyen volt, nagyon másmilyen. A látszólag könnyedén szaladgáló, fiatalos fehérruhások, ha közel mentek hozzád (itt ugye Sztupához és Trochéhoz), már egyáltalán nem tűntek fiatalnak és könnyednek; ráncosak voltak, kezük, arcbőrük piszkos és beteges, és bűzlöttek is, csak a fehér ruhájuk volt makulátlan meg az a fehér selyemszalag, amit némelyikük húzott maga után futtában. Megpróbálták ugyan kikerülni a többieket, de nem mindig sikerült, volt, akit éppen csak megtaszajtottak, de akadt frontális ütközés is, amikor járókelő és futkosó együtt esett a földre, s káromkodott cefetül mind a kettő; itt-ott ölre is mentek. Sztupa és Troché csak álltak az aluljáróból felvezető lépcső tetején, földbe gyökerezett lábbal. Mintha épp ahonnan jöttek, az aluljáró koldusai és hajléktalanjai öltöztek volna fényes fehér nyári ruhába, nők és férfiak vegyest, mind az összes, aki eddig odalent lakott, s járnák tébolyult táncukat. De nemcsak ennek az aluljárónak a népe, de a város összes klosárja, koldusa itt szaladgált volna. Szaladgáltak, de nem nevettek, viszont fáradni sem látszottak. Sztupát és Trochét, bár páran nagyon közel mentek hozzájuk, nem lökte meg senki, hozzájuk sem értek, igaz, a szemükbe sem nézett senki. 'k ugyan próbáltak szemkontaktust keresni, de nem is láttak még máshova néző szemeket sem, csak a futkosást. Aztán megoldódott minden, a tér négy sarkán sípszó harsant, ami azt jelentette, hogy kezdődik a tévéműsor.

Szombaton (2-án) este (22.45-kor) a tv2 elindít egy új sorozatot, az orvosos-újrakezdős szakágból. A 2009-ben kezdett, Amerikában pár nap múlva (6-án) a negyedik évadát nyitó sorozat biztosan hozza a tisztes középszert, úgyhogy a sikere itthon is biztosítottnak látszik. A dupla nyitóepizódot a csatorna két részre bontva adja. Délután volt a Dunán Ének az esőben, de az, remélem, már önöknek is a könyökükön jön ki. Apropó, a film+-on este kilenctől Kill Bill, amiből bezzeg mind a két részt leadják egymás után, még akkor is, ha a könyökükön jön ki (a szereplőkén, a bélésük). Engem tán a 21.55-kor a Cinemaxon kezdődő angol vígjáték hoz valamennyire lázba, de az is csak a címe miatt: Kisvárosi rock'n'roll. Bár még meggondolom, hogy pont ezért fizessek elő.

Vasárnap újabb (ezúttal visszatérő) sorozat: a ViaSat délután háromtól zúzza A vörös Pimpernel ezredfordulón készített, ugyancsak angol kiszerelését (öt epizód, két évadba sűrítve) a nagyszerű Richard E. Granttel a címszerepben. A Dunán este nyolctól Doktor Zsivágó klasszik Omar Shariffal - dettó két részre bontva. Az igazi érdekességet - ha nem is a féktelen izgalmakat - az éjszaka hozza el, mint már annyiszor az életben: a tv2-n fél egy előtt kezdődik Alfred Hitchcock egészen késői munkája, a Családi összeesküvés, Karen Blackkel és Bruce Dernnel a főszerepben. A film egy rablógyilkos mesés örökségéről szól, de van benne jósnő is.

Hétfőn adásszünet.

Kedden sem visszük túlzásba, de a Filmmúzeumon délutáni negyed hatkor beinduló Kettős gyilkosság című, 1977-es francia-olasz film stáblistája kétségkívül komoly díszszemle. Már a rendező sem akárki, hanem Steno, de fellép Marcello Mastroianni, Ursula Andress, Agostina Belli, Peter Ustinov és Jean-Claude Brialy - mind úgyszólván fénykorában.

Szerdán kipihenjük őket.

Csütörtökön ugyancsak egy öregkori mű: Louis de Funés kései, mégis elkerülhetetlen találkozása a magas kultúrával: A fösvény 15.20-tól a film+-on.

Ezekért aligha érdemes bekapcsolni a tévét.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.