Magyar Narancs: A MÁNE műsorait nézve elég vegyes a repertoár, de mégis, hogy népmesei legyek, melyik út a kedvedre való a három közül?
Mihályi Gábor: Nem könnyű a helyzet, mert ha tudjuk azt, hogy a hagyomány lezárt folyamat, a régmúlt felhalmozott értéke, akkor könnyen azzal szembesülünk, hogy mi keresnivalója a XXI. század kulturális valóságában. Régóta az motivál, hogy ezt az általam nagyon tisztelt, évezredes művészetet milyen módon tehetném maivá és átélhetővé. Tisztában kell lenni azzal, hogy ennek a kultúrának az életmódszerű továbbéltetése lezárult, nem képes tovább fejlődni, mert a közösségei már széthullottak. A XX. század közepén lezárult egy folyamat, és annak a kulturális lenyomata az, amit mi, néptáncosok mint nyelvet próbálunk használni. Abban hiszek, hogy a MÁNE a múlt nyelvezetét át tudja emelni a mai világba, mert ez a nyelv képes a mai világra reflektálni, korszerű gondolatokat kifejezni, ha értő kezekkel találkozik.
MN: Mi fér bele a műfaji sokszínűségbe?
MG: Az egyik az autentikus vonal, amelyben a tradicionális népzene és -tánc játssza a főszerepet, de ebben sem másolom az elmúlt évtizedek formai megoldásait, hanem próbálom az előadásaimat mai dramaturgiával, korszerű látvánnyal és intellektuális plusztartalmakkal megtölteni. Amellett rámutatni a tradíció erejére, vitalitására, a benne rejlő individuumra, magyarságunkra, múltunkra, identitásunkra, sok mindenre. A másik műfajunk a historizáló, amelyben nem elsősorban az elmúlt százötven év tradicionális paraszti kultúrájának a színpadra állításán van a hangsúly, hanem történeti szempontból vizsgáljuk a kérdést, akár a reneszánszig is visszatérve. Már szenteltünk műsort a verbunkos, a nemzeti tánc születésének, és tervben van (Bál a Dunán munkacímmel) egy, a romantikáról szóló, azt vizsgáló előadás. De ebben a műfajban is a mai világhoz való viszonyunkra reflektálunk, nem pedig múltidéző, idealisztikus feldolgozást készítünk. A harmadik műfajunk pedig a kortárshoz való közeledés, a más technikákkal való átjárhatóság megvalósítása. Konkrétan a Bartók-trilógia generálta ezt a lépést. Ezeken túl vállaljuk a nagyon látványos tánckoncerteket, populárisabb műsorokat is.
MN: Ilyen sokféle a közönségetek is?
MG: Háromfajta közönség van szerintem: egyiknek nincsenek ideái, filozófiái arról, hogy mi a hagyományos vagy a kortárs, és ugyanolyan jól érzi magát a Táncos magyarok című historizáló előadáson, mint a kortárs Labirintuson. Aztán van egy olyan közeg, amely tudatosabban jön a tradicionális műsorokra, és az utóbbi időben tapasztalom, hogy a Labirintus generált egy olyan közönséget, amely eddig nem járt néptáncelőadásokra, és most jön a régebbiekre is. Szerintem nincs olyan közönség, amely csak a történelmi táncokat szeretné nézni.
MN: Érzékeltek valamit abból, hogy a néptáncnak valamiféle politikai különlegessége volna?
MG: Vannak konfliktusok, mert van egy, elsősorban a múltban gyökerező politikai elvárás a néptánccal szemben, hogy valamiféle népi ethoszos világot kellene képviselnie. Leginkább a még mindig nagyon erős amatőr néptáncmozgalom vezetőiben van az a hit, hogy a néptáncban csak az érvényes, ami autentikus. Nem figyelik a világot maguk körül sajnos, és nagyon rossz a memóriájuk, mert nem emlékeznek arra, hogy a hatvanas, hetvenes években Magyarországon nagyon sokszínű, gazdag, burjánzó néptáncművészet volt, és az amatőr együttesek voltak a progresszívek, nem a hivatásosok. Európai színvonalú, a világra rácsodálkozó, mindenféle más világszemléletet idehozó, nagy formátumú alkotók is kerültek ki közülük. Most meg sajnos nagy egysíkúság van azon az oldalon. A múlt nagyjainak segítségére volt annak idején, hogy a politika toleránsabb volt a tradícióból induló kísérletezéssel, mint az úgynevezett dekadens nyugati táncművészettel. Az Állami Népi Együttes felé nem éreztem hivatalos politikai kényszert az elmúlt egy évtizedben, miközben politikai kurzusváltásokat is átéltem itt. Remélem, így lesz ez a jövőben is. Inkább a szakma konzervatívabb része felől jön az erős meg nem értés az együttesem arculatával kapcsolatban, a szabadabb művészetfilozófiával szemben, ami jellemez bennünket, de ezt tudomásul veszem.
MN: A biztonságos állami büdzsé segíti, hogy ilyen sokszínű műsorotok lehet?
MG: Ahhoz képest, hogy évi százhatvan előadást vállalunk, gyilkoljuk a táncosokat, elég gyalázatosak a 120 ezer bruttós fizetések. Azért tudunk sokszínűek lenni inkább, mert a táncosok mozgásvilága a tradicionális néptáncon nyugszik, amely alkalmas a felsorolt műfajok mindegyikét közvetíteni. Azok a barátaim is ezt a mozgást veszik alapul, akik alkalmanként dolgoznak az együttessel, tehát nem szükséges a táncosaimnak homlokegyenest másképp megjelenniük a színpadon attól, hogy stilisztikailag mást kell nyújtaniuk.
MN: A táncosok könnyedén veszik a váltásokat?
MG: Ahogy éppen a legújabb, Édeskeserű című előadásnál talán tapasztaltad, a tradicionálisabb feldolgozásaink sem arról szólnak már, hogy egy falu vagy egy kisebb tájegység hagyományait szvitszerűen feldolgozzuk, aztán csak sorjázzanak egymás után a szép jelmezek, a virtuóz táncok. A táncosok megtanulták tőlünk, hogy nyitottak legyenek, hogy minden egyes előadás intellektuális kihívás, és a részükről sem elég csak reprodukálni a tradicionális mozgást, amit ők persze nagyon jól tudnak és szeretnek közben.
MN: Szívesen engeded el a táncosokat kortárs, független társulatok produkcióiba?
MG: Nagyon szívesen, mert egyrészt javítja a mozgásukat, másrészt más gondolkodást tanulnak ott. A beszélgetéseikből, a színpadi megjelenésükből látom, hogy mennyire hasznos nekik ez a kalandozás.
MN: Az utóbbi időben közéleti szereplést is vállalsz, a Táncszövetség elnöke vagy. Megosztott szakmát képviselsz.
MG: Nem tudtam, mekkora darázsfészekbe sétálok bele. Nagyon erős szembenállások vannak, sokszor szakmainak álcázott személyes konfliktusokkal. Azért vállaltam, mert idealista vagyok és örök reménykedő. Mára már túl vagyok az első megpróbáltatásokon, és nem vagyok hajlandó elfogadni azt az álláspontot, hogy nem érdemes foglalkozni a hazai táncszakmával, mert lehetetlen javítani a helyzeten. Ha a vélt vagy valós árkokat nem is vagyok képes betemetni, talán konszolidálni tudom a helyzetet. Sokkal nehezebb ennél egyébként a hatalom hozzáállása, mert azzal szemben bizony szűkek az eszközök. Miközben sokszor demonstrálják a tánc fontosságát, hogy milyen megkerülhetetlen kulturális értékeket hozunk létre, nem tesznek határozott lépéseket. Az oktatástól kezdve a táncosok egzisztenciális biztonságáig nagyon sok megoldatlan kérdés van. Nem beszélve arról, hogy nagyon jól kell összerakni valakit ahhoz, hogy harmincötön túl is színpadon legyen, és a nyugdíj kérdése ebben a szakmában tragikus, miközben ez politikai döntés kérdése. A másoknak járó nyugdíj hatvan százalékát kapják jelenleg a volt hivatásos táncosok.
MN: Hol a mi helyünk néptánc szempontjából a világ tánctérképén?
MG: Nagyon kevés ország van a világon, ahol ilyen progresszív a hagyományos kultúra színpadi megfogalmazása. Nyugat-Európában gyakorlatilag nincsen hivatásos néptáncegyüttes, Kelet-Európában meg inkább a mojszejevi szemlélet érvényesül, ahogy Mexikóban és Délkelet-Ázsiában is: nagyobb hangsúlyt fektetnek a jelmezekre, a látványra, mint a valóságos tartalomra.
MN: Az új előadó-művészeti törvény hogyan érinti a tánctársulatokat?
MG: Korai még a hurrázás, de az ítélethirdetés is. A regisztráció meglehetősen falsra sikeredett, az ígért új források pontos adatai sem ismertek még. Az Előadóművészeti Tanács, melynek feladata a folyamatok elemzése, a javaslattétel a szükséges korrekciókra, nem kis késéssel csak most állt fel. Siker viszont a függetlenek nagyságrenddel megnövekedett működési támogatása. Szeptemberben találkozót szervezünk Pécsre, ahová a minisztérium, az önkormányzatok, a szakszervezet, a színházak képviselői mellett várjuk a teljes táncos szakmát: lássuk, hol tartunk, és merre tovább.
