Hat évvel a Kosztolányit adaptáló Esti Kornél csodálatos utazása után mutatták be második nagyjátékfilmjét: A mi szerelmünk története személyes, sőt a rendező családjához is kötődik.MaNcs: Mit szólsz ahhoz, hogy a szerdai díszbemutató után a kópiát elfelejtették átvinni a Szindbádból a Puskinba, ahol el is maradt a csütörtök délelőtti vetítés?
Pacskovszky József: Jézus Mária, nem is tudtam! Kínos.
MaNcs: Péntekre azért odaért. Egyébként megvolt már a forgalmazó a forgatás idején?
PJ: Amikor elkészült egy mutatható kópia, megmutattuk a Budapest Filmnek, és ők igényt tartottak rá. Ez a film, úgy érzem, beleillik a Budapest Film profiljába, passzol ahhoz a "franciás" stílushoz, azokhoz a magánélet-történetekhez, amelyeket ők előszeretettel vetítenek. Beszélhetnénk arról is, hogy mennyire kell vagy nem kell bevonni a dolgokba a forgalmazót már az elején, de engem jobban izgatnak a forgalmazás titkai. Hogy miért mennek bizonyos filmek jobban más, hasonló kvalitású filmeknél. Nyilván a reklám, a publicitás. Abból az egy-másfél millió forintból, ami egy ilyen típusú film forgalmazására jut, nyolcszázezer azonnal elmegy két kópia készítésére. A mi szerelmünk propagandájára hatszázezer forint maradt, ami nevetséges. Egy hatékony forgalmazási keret tízmilliónál kezdődne.
MaNcs: Hányan látták az Esti Kornélt?
PJ: Nem tudom pontosan, úgy tizenkétezren. Ennyivel most is meg lennék elégedve. Néztem a moziban kitett képeket, és az az érzésem támadt, hogy ha az volna alájuk írva, hogy francia film, több nézője lenne, mint így lesz. Az emberek szívesen nézik azt, ami kicsit kiröpít ebből a valóságból. Én is így vagyok ezzel. A néző nézők, tehát akik nem keresnek különösebb üzenetet, nem akarnak esztétizálni, hanem csak egy történetet szeretnének, amikor beülnek a moziba a barátjukkal vagy barátnőjükkel, azok előszeretettel nem választanak magyar filmet, mert megszokták, hogy attól félni lehet, hogy mi sül ki belőle.
MaNcs: A film kész, hozzányúlni nem lehet. Mégis mi az, ami most már bosszant, amit másképp csinálnál, ha volna rá lehetőség?
PJ: Az az érdekes, hogy lehetőség volt rá - csak az ember nem veszi észre. Belekerül egy történetbe, amiből nem lát ki. Utólag, kissé eltávolodva természetesen könnyebb. De meg kell mondjam, már munka közben sem szerettem a nyomozás- szálat, folyamatosan irtottam is. Annyit hagytam csak meg, hogy mozgásban maradjon a történet.
MaNcs: Én meg pont arra gondoltam, hogy ha a nyomozás-szál erősebb volna, akkor a történet jobban beszippantana.
PJ: Az is egy lehetőség lett volna. De engem egy idő után a nyomozásnál jobban kezdett érdekelni a magánéleti szálak felfejtése és elvarrása. Rossz érzéssel néztem azokat a jeleneteket, amikor a nyomozásról beszéltek, valahogy nekem nem jöttek át igazából, vissza is vettem belőlük. Elég furcsa, hogy kritizálom a filmet, mikor épp kijött a mozikba, de hát én is csak egy néző vagyok. Szeretem ezt a történetet, bizonyos elemeit nagyon, másokat nem annyira. Rengetegszer átírtam. Végül kicsit személyesebbre sikerült, mint az Esti Kornél, de emiatt veszélyesebb is a dolog, mert nem biztos, hogy ami személyes, azt mások számára is olyan érdekesen tudja megcsinálni az ember, mint egy novellaadaptációt. De nem bánom, mert szerettem volna egy így jöttem-filmet csinálni. Én így éreztem magam az elmúlt években, ezt láttam a környezetemben, ezek olyan emberek, akiket valamilyen szinten ismerek.
MaNcs: Melyek voltak a történet biztos pontjai az átírások során? A régi amatőr film, a lengyel szál?
PJ: A film igen. A lengyel szál csak azután, hogy a lengyelek beszálltak a produkcióba. Eredetileg svéd-magyar-francia filmnek szántam, de az nem ment. Miután a lengyelek beléptek, megörültem, mert belecsempészhettem a nagyapám történeteit. Egyébként a Grund (párizsi lengyel antikvárius - a szerk.) figurája végig nagyon hasonló volt, Emmi (a főszereplő, aki nagyszülei történetét akarja megismerni) talán-talán, Alex (Emmi válófélben lévő szeretője) mindig megvolt, Légoza (a fiatal filmes, aki Emmire hajt) figurája mindig változott, attól függően, hogy éppen mit gondoltam magamról, milyennek láttam magamat. Talán az ő figurájával kínlódtam legtöbbet. Mindig azzal a legnehezebb kezdeni valamit, ami túlontúl személyes. Másokról szívesen beszél az ember, magáról nehezebben. Volt egy olyan változat, ahol több filmtekercset találtak, és összerakták őket, ez érdekes lett volna, de mondom, a munka során egyre inkább a magánéleti jelenetek fűződtek össze, nem akartam még jobban megbonyolítani a nyomozással. Nem hiszek azokban a történetekben, ahol a titkok kiderülnek. Ezekkel a találtam-valamit-keressük-meg-a-folytatását történetekkel mindig az a bajom, hogy az élet nem ilyen. De éppen ettől izgalmas. Megtalálni a széttépett levél hiányzó részeit, hogy meglegyen a kincs, vagy kiderüljön, ki a gyilkos - ezek hitchcocki vagy polanskis történetek. Ha lehetőség van rá, én jobban szeretnék kérdéseket feltenni, és nem titkokat megfejteni. Mivel én a széphez vonzódom, szép filmeket szeretnék csinálni. Számomra dicséret, ha azt mondják a filmemre, hogy szép volt.
MaNcs: Gondolom, tudsz róla, hogy egyszer belóg a mikrofon, egy francia vagy belga benzinkútnál meg sz-szel van kiírva a Super, ami hihetetlenül illúzióromboló - ezekről mit gondolsz, így utólag?
PJ: Mikrofon nem lóg be, a gépész rossz "kaput" tett föl, szélesvásznúban kéne vetítenie, és akkor nem látszana. A "Szuper" feliratot észrevettük, sokat gondolkodtam is rajta, mit lehetne tenni. Utálom, hogy így van, csak nagyon drága lett volna utólag kitakarni. Talán másképp kellett volna vágni, de szükség volt arra a megérkezésre. Tudtam, hogy ott az az "Sz", de nem volt másik snittem.
MaNcs: Azért bosszantó az ilyesmi, mert érződik - például a főszereplő lány ruhatárán -, hogy ügyeltetek a részletekre.
PJ: Sajnos hajlamos vagyok arra, hogy ne tulajdonítsak nagy jelentőséget az ilyesmiknek, mint ez a felirat. Sokkal fontosabb, történetvezetési problémák izgattak. Ez valahol a nyolcszázadik volt a sorban, de most már valószínűleg belenyúlnék, változtatnék rajta - más kérdés, hogy általában nincs pénz korrigálni. Olyan sűrűek a forgatási napok, hogy nincs kellő idő és energia arra, hogy mindig minden a legnagyobb rendben legyen. Szerintem egyébként alaposan készítettük elő a filmet, nagyjából helyükön vannak a dolgok. Az ember folyamatosan tanulja a szakmát, de valamely oknál fogva bizonyos fázisok mindig kimaradnak. Van egy titok, amit nagyon nehéz megfejteni: hogyan tudsz érzelmi hatást kiváltani, hogyan tudod a nézőt becsalogatni a történetbe, benntartani, izgalmasan és emberien elmesélni neki valamit. Hogyan emelkedik vagy süllyed egy-egy szakasz, hogyan készítesz elő egy-egy dolgot. Alapvető, hogy a forgatókönyvnek klappolnia kell, a másik a színészek kiválasztása, játéka, a rendezés. Bár rengeteg munka van benne, ha lehetne, én még dolgoznék a forgatókönyvön. És sohasem szabad azt gondolni, hogy majd a forgatáson. Ilyen nincs, ott másra kell már figyelni.
MaNcs: A testvéred, Pacskovszky Zsolt író. Nem dolgoztok együtt?
PJ: Vele konzultálni szoktam, mindig elolvassa, amiket írok. De mások is: Prekopp Gabi dramaturg, Simó Sándor, a Hunnia stúdióvezetője, Szabó István, Makk Károly, ők tanítottak a főiskolán, és nagyon jókat tudnak mondani. Zsolt, az öcsém hét évvel fiatalabb. Ez elég jelentős különbség - amikor én voltam főiskolás, ő még nem, amikor ő járt egyetemre, én már nem -, ennyi idő alatt minden teljesen más lett. Én egy védettebb világban nőttem fel, ő egy keményebb világban. Én a finomabb történeteket szeretem, picit elrugaszkodok a valóságtól, ő pedig keményebb, benne van, hál´ istennek. Az ő történetei túl erősek nekem, de ettől még alkalmasak lehetnek filmre, dolgozott például az Altamirában Mispál Attilával, A Morel fiúban Xantus Jánossal.
MaNcs: És a lengyel nagyapa, akit a filmben Emmi keres? ´t ismerted?
PJ: Igen, de sajnos korán elveszítettem. Hétéves voltam, amikor meghalt. Nagyon kedves, jópofa ember volt. Nem tudott rendesen magyarul. Soha nem hagyott nyerni a kártyában, a játékokban. Utánoztam, ahogyan evett. Szép kép volt, ahogy vasárnap délutánonként a nagymamával motorra ültek, és elmentek vidékre. Titokzatos ember volt számomra, egy másik világ. Nagyon kevés emlékem maradt róla - talán ezért is mertem hozzányúlni. A háború elől menekült Magyarországra, de ezen túl, azt hiszem, bár ebben nem vagyok biztos, titokban elege volt a családjából, az ottani életéből, és egy újat akart kezdeni.
Szőnyei Tamás
