MaNcs: Nem vagy túlzottan kitárulkozó író. Annak idején, jó tíz éve nem olvastál fel a posztmodern kortárs barátokkal sem. Nagyon másnak tartod magad? Nagyon polgárinak?
Békés Pál: Ez egyszerűen csak abból fakad, hogy nagyon nem vagyok posztmodern író, de erről ne beszéljünk, mert ugyanabba a kátyúba jutunk, mint a posztmodernről szóló viták általában. A "polgári" jelzőt pedig azért ne használjuk, mert vannak olyan szavak, amelyeket bizonyos alkalmakkor bizonyos emberek kisajátítanak, és így azok elveszítik eredeti jelentésüket.
A "más írásmódom" a tíz-tizenöt évvel ezelőtt uralkodó felfogáshoz képest hagyományosabbnak számított, tudniillik a történetek elmesélésének a híve vagyok, sőt egyenesen irodalmi zsákutcának tartom azt az elképzelést, hogy "ma már nincsenek történetek".
Anélkül, hogy a magányosság romantikáját lobogtatni akarnám, úgy érzem, hogy irodalmi értelemben véve egyedül vagyok. Ennek előnye a szabadság, a hátránya ugyanez, mert nincs csapat, ami megvédene, persze olyan sincs, ami nagyon támadna. A szabadság szelei nagyon hidegek is lehetnek. Akár meg is lehet fagyni tőlük.
MaNcs: A Bélyeggyűjtemény című, legutóbb megjelent kötetedben még azt is tagadod, hogy hosszabbnak kéne lennie egy történetnek száz szónál. Ennyire szomorú az olvasási helyzet?
BP: Igen is, nem is. Komolyan gondolom azt, hogy a "bélyegek" lehetséges és létező műfaj. Nekem új, pedig óriási hagyománya van. Aki ezeket az írásokat olvassa, annak akár Örkény is eszébe juthat, és ez bizonyos fokig jogos, noha még két íróra hivatkozom a kötetben, akikhez a legtöbb közöm van: Mándyra és Kardos G. Györgyre.
Különben az ilyenszerű írásokat az ókortól eredeztetik, és ez a műfaj végigvonul az európai kultúrtörténeten. Fontos, hogy az én "bélyegeim" szándékaim szerint javarészt kerek történetek.
MaNcs: Van néhány dolog, ami ebben a kötetedben nagyon konkrétan, de egyébként is jelen van az írásaidban. A gimnazista korod meg a családod és a század története, amin keresztül a zsidóságról valami hihetetlen visszafogottan írsz, nem használva ki ennek a "kérdésnek" a reneszánszát.
BP: A hetvenes években voltam diák, a beérés évei azonosak tehát azokkal az évekkel, amikor az országban nem történt semmi. Ez volt a lábvíz évtized, aminek nemigen vannak kitüntetett pillanatai. A hatvannyolcas generáció utáni és a rendszerváltás fuvalmai előtti köztes állapot. Más szemszögből nézve, a nyugalma miatt akár aranykor is lehetne, de nem az. Mégis neki kell rugaszkodni, hogy az ember mondjon valamit róla - mert az övé.
A családi történet nagyon összetett ügy. A családom túlnyomó többségének mindkét ágban keményen meghatározta az életét a zsidósága. Elsöprő többségüknek a halálát is. Az, hogy itt ülök, többszörösen paradox tény, mert az apám és az anyám családjában ők az egyetlen túlélők. A szüleim a lehető legnagyobb tisztességgel és pontossággal helyezték el bennem, hogy ezzel mennyit kell és lehet foglalkozni, és mi az a pont, ami után csak ártani tud. Nehezen tudnám definiálni ezt a pontot, inkább egy érzés és egy tartás, amit természetesen én alakítottam ki, a saját élményeim, de az ő "ajánlásaik" alapján.
MaNcs: Valamint ott van még kiemelendő az amerikai meg a magyar történelem, aminek az apró részleteit néha kínos, megszégyenítő hitelességgel tudod előadni, ki tudja, hogy a levéltári vagy a képzeletedben való kutatások nyomán.
BP: Mindennek utánanézek, de aztán kiszínezem. Mindig foglalkoztatott 1848; a magyar történelem legfényesebb pillanatának tartom, amikor az ország szellemiekben is Európa élére ugrott. 1848-49 hosszú pillanata sok elképesztő figurát vonzott ide külföldről. Amikor elkezdtem utánajárni, mintha ezernyi Jókai-regényt olvastam volna az életrajzaikban. Aztán kaptam egy ösztöndíjat egy aprócska amerikai magyar település, New Buda történetének felkutatására. Azoknak a magyar főrendeknek, honvédtiszteknek és költőknek a története ez, akik a bukás után elmentek Amerikába, Iowába, a semmi közepére várost alapítani. Úgy képzelték, hogy minden magyar emigránst odacsábítanak, és az amerikai alkotmány szellemében, magyar nyelven felnevelik New Hungary állam hárommilió lakosát, és harminc év múltán visszatérnek visszafoglalni Magyarországot. A vallásos és a republikánus utópia meg a sodró délibábos őrület keveredik az ő történetükben.
Rengeteg anyagot halmoztam fel róluk, ami valamilyen formában még feldolgozásra vár, azon kívül, hogy ebből készült a New Buda című színdarab is.
MaNcs: A magyarság vagy a kozmopolitizmus parabolája ez?
BP: Nekem a magyarság mindennapi élménye és gyönyörűsége a nyelv. Kínosan sokasodnak a viták, hogyan definiálható a magyar, netán újra elhangzik: ki az és ki nem az? Ehhez nem akarok hozzászólni, mert már a kérdésfeltevés is fenyegetően hamis. De a nyelv felmérhetetlen ajándék a számomra, ez adja a létben való otthonosságot. Nagy csapda, mert lehet élvezni, ugyanakkor fuldokolni is benne.
MaNcs: A József Attila-díj átadásakor ifjúsági írónak tituláltak. Számos író megbélyegzőnek tartaná ezt. Téged nem zavar?
BP: Mándy Iván, amikor megírta a Csutak-történeteket, és így legnagyobb meglepetésére "ifjúsági íróvá" vált, vállat vont, mondván: nincs gyerek- és felnőttirodalom, csak jó meg rossz irodalom.
A gyerekirodalom pedig igenis egyre fontosabb, mert úgy tapasztalom, hogy az elitkultúra egyre szűkebb körökre korlátozódik, és a kultúrának a legfontosabb kiterjesztési pontja a gyerek. Egyre fiatalabb korban marad abba az olvasás, és ott, tizennégy év alatt lehet nemzedékeket elveszíteni és nyerni.
MaNcs: Egy békés íróember hogyan viszonyul a mai magyar médiához, ahol nincs valami nagy becsben tartva az irodalom?
BP: A rádió pagodájának és a televízió aulájának a levegője között nagy a különbség. A rádióban minden baj ellenére jobban érezhető a nagyobb tradíció és a mívesebb alkotói hozzáállás. Egyébként az MTV IKSZ stúdiója, amit éveken át vezettem, jó darabig megpróbálta, ami tőle-tőlünk telt, aztán az átszervezések és az átláthatatlan politikai hirigek következtében megfojtották. A hisztéria, a folyamatos téboly meg a kereskedelmi csatornák megjelenése leradírozta a képernyőről azt a típusú kultúrát, ami 1995-96-97-ben még jelen volt. Ennek egyre kisebb a jelentősége, mint ahogy annak a kultúrafelfogásnak is, amiben felnőttem, és ez magában foglalja a könyveket is, amelyek írásával az időmet töltöm.
MaNcs: A fordítási munkák még akkor is nagy szabadságot jelentenek. Mi szerint választod az írókat, akiket fordítasz?
BP: Én csak egyet választottam, az elsőt. Azóta megbízásokat kapok. Ennek hosszú története van. A Trápa és a Tnorfpén tehet mindenről.
MaNcs: Mi?
BP: Egyetemista koromban nekiálltam egy amerikai író, James Thurber groteszk, parabolisztikus meséjének, aminek címe: A fehér szarvas. Beleütköztem a következő mondatba: Herceg, menj azon az úton, bár két szörnyeteg fog rád tüzet fújni, a Nacilbuper és a Tarcomed, menj mégis tovább, csak pöfögnek, üresek és ostobák! Sokáig nem jöttem rá, hogy mi lehet a két név, aztán rájöttem, fordítva kell olvasni: Republican és Democrat. Azóta is nagyon fontosnak tartom, hogy az itteni viszonyok között is érthető legyen egy fordítás. Nálunk még egypártrendszer volt. Beugrott "a Párt és a Népfront", ezt a két a szót fordítottam meg: Trápa és Tnorfpén. Ez a szakmai minimum, gondoltam. Aztán bevittem a kéziratot az Európa Könyvkiadóba, és az a megtiszteltetés ért, hogy bevették egy válogatásba. Amikor a könyv megjelent, és az igazgató valahogy rájött a tréfára, hörgő hangon megígérte, hogy végem, kiradíroz az irodalmi életből. Ezek a dolgok nyolcvannégyben egyrészt már inadekvátak voltak, másrészt mégiscsak fenyegetők. Nem zúzták be végül a könyvet, de egy szociális foglalkoztatóban dolgozó vakokkal kicseréltették az ívet egy olyanra, ahol benne hagyták az eredeti angol szavakat. Csak ezerkettőszázat sikerült átfűzniük, a többi maradt, így létrejött egy olyan könyvritkaság, ami csak a hibásan fogazott bélyegekhez hasonlítható. A csúcs az volt, hogy valaki egyszer Érdről, a helyi zöldségestől hozott nekem egy fürt szőlőt, ami ebbe az ívbe volt csomagolva. Kitiltottak az Európából, és hosszú évek múlva a mai igazgató elintézte, hogy bízzanak meg Nabokov Lolitájának a fordításával, ami aztán megalapozta a fordítói tevékenységemet.
Sokan csinálták meg az ilyen sztorikból később, a rendszerváltás után szenvedéseik hőseposzát. Pedig ez csak egy jó poén volt.
Szilágyi Szilvia
