MaNcs: Összesen két rajzot tett ki: miért?
Major János: Vannak régi munkáim a 60-as évekből, egy-két rézkarc, amiket szeretek, és mostanában is csinálok groteszken erotikus rajzokat. De Beke Laci, a Műcsarnok igazgatója (a kiállítás szervezésekor még a Műcsarnokhoz tartozott a Dorottya Galéria - a szerk.) váltig mondogatta, hogy a sakkfeladványokat szeretné kiállítani. Hát jó, gondoltam, csináljuk meg, nehogy az legyen, hogy a Majornak fölajánlottuk, aztán mégsem élt vele. Elég sok sakkfeladványom van, nyilván vegyes értékűek, szerintem van köztük olyan, amely egy sakkfolyóiratban is megállná a helyét. Ezek viszont nem feladványok, hanem paradox sakkállások: mindig az veszti el a partit, aki indul. Akár a világos, akár a sötét. Pedig a sakkban a kezdeményezés előnyt jelent, a legtöbb partit világossal nyerik. Az, hogy aki indul, az veszít, önmagában egy paradoxon a sakkban, nem is könnyű előállítani. Tudomásom szerint nem lehet még egy olyan állást csinálni, mint amelyik azon a rajzon van, ahol két fej látszik, hogy aki indul, az a következő lépésben mattot kap. Tiszta sakkfeladványokat nem akartam kiállítani, ezeken a képeken rajz is van, az is megértheti őket, aki csak a lépéseket ismeri.
MaNcs: Nincs is több ilyen rajza?
MJ: Nincs. Azazhogy egy van, de az igazi sakkfeladvány, és nem gondoltam, hogy jó lenne harmadikként kitenni. Végül is kettő vagy három, az már mindegy, ezek viszont passzolnak egymáshoz, és érthetők. Önkarikatúrák... A másik dolog, amiért belementem ebbe a kiállításba, az az a szöveg, amit a meghívóra írtam: "Legeredetibb munkái a 60-as évek közepén készített lapjai, melyeken groteszk- tragikomikus, ironikus-önironikus, abszurd-szexuális képzettársítások zsidó és politikai motívumokkal keverednek. E munkái az akkori Magyarországon még nem ismert Allen Ginsberg és Philip Roth gondolatvilágával rokoníthatók." Volt egy rézkarcom, a Scharf Móric emlékezete, leginkább erre vonatkozik ez a szöveg; a Philip Roth talán túlzás, nem kellett volna leírnom, de a Ginsberg mindenképpen áll. A rézkarcom nagyon hasonlít a Kaddis Naomi Ginsbergért című versére, bizonyos motívumok a rajzon és a versben szinte egy az egyben megvannak. Az én apám is hasonló cipőben járt, mint a Ginsberg édesanyja, akit agyonoperáltak, és egy homloklebenyműtéttel tettek végül teljesen hidegre. Ez van. Apám ´43-ban meghalt, később anyámmal és a húgommal hamis papírokkal bujkáltunk Budapesten... Nagy szívfájdalmam, hogy művészettörténész még soha le nem írta azt, hogy "Major János Scharf Móric emlékezete című rézkarca", legfeljebb utaltak rá. Pedig ebből a rézkarcból rengeteg bajom volt, rendőri figyelmeztetés, házkutatás, kihallgatás.
MaNcs: Kiállította valaha?
MJ: Egyszer, a Központi Fizikai Kutató Intézet klubjában, egy hasonlót pedig az építészegyetem kollégiumának klubjában. A Sinkovits Péter szervezte Iparterv-kiállításon nem szerepelt, de a katalógusában igen. A 60-as években mindenki azt mondta, ilyesmit nem lehet csinálni, ilyesmit nem lehet kiállítani.
MaNcs: Mi volt vele a baj?
MJ: A rendőri figyelmezetés úgy szólt, hogy faji gyűlölet szítására alkalmas. Mivel zsidó motívumok szerepeltek benne, a faji gyűlölet szítása egyértelműen az antiszemitizmust jelentette. Ami abszurd dolog, magam is izraelita származású lévén, váltig tagadom, hogy épelméjű izraelita antiszemita lehessen. A modern kori antiszemitizmus egész más, mint a régi, amikor a zsidókat azért üldözték, mert ők emésztették el a szegény Jézus Krisztust: maga a szó is valamikor a múlt század végén született, és faji alapon való megkülönböztetésre utal. A modern kori antiszemita a zsidót más, alacsonyabb rendű fajnak tartja; épeszű ember nem vallja magát alacsonyabb rendű fajtához tartozónak. De még nem épelméjű sem.
MaNcs: Zsidó témájú rézkarcairól annak idején levelet írt dr. Szita Ernőnek. ´ kicsoda?
MJ: A levél nem fiktív, egyetlen szó megváltoztatásával el is küldtem, de a címzett nevét megváltoztattam (A Jelenlét című antológiában jelent meg 1989-ben - a szerk.): valójában Rosta Endrének hívták, ő volt a Kulturális Kapcsolatok Intézetének vezetője, a Dorottya utcai galéria (a mostani kiállítás helyszíne - a szerk.) a KKI-hez tartozott. Személyesen nem ismertem, de azért küldtem el neki, mert Sinkovits Péter attól félt, hogy kirúgják az iparterves katalógus miatt, amiben az én "antiszemita" rajzom szerepelt. Arra gondoltam, hogy ha ezt elolvassa, talán nem gondolnak többé antiszemitának. De nem lett semmi eredménye.
MaNcs: Magát a szöveget műalkotásként fogta fel?
MJ: Nézze, amikor a rézkarcaimmal csak ilyen idézőjelbe tett sikereim voltak - elismertek ugyan, kértek is kiállításokra rézkarcokat, de megmondták, hogy ne a Scharf Móric emlékezetét adjam -, eléggé el voltam keseredve. Viszont akkoriban jött be Magyarországra is a koncept art, mindenki konceptet csinált, egyet-kettőt én is. Műalkotásnak szántam ezt, de most inkább csak dokumentumnak tartom. Nem tartom magam koncept-művésznek. Nem szeretem, ha velem kapcsolatban emlegetik a konceptet, mert azt nem én találtam ki. Szemben a rézkarcaimmal, amiknek mind a technikája, mind a témája és a témafeldolgozása újszerű volt. A rézkarcolásban én voltam az első, aki akvatintát csurgatott, aki részleteket nyomtatott bele; a Scharf Móric emlékezetében például rengeteg ilyen rész van.
MaNcs: Az elsőségről, az újításról szól a Kubista Lajos síremléke című konceptje is. Ez hogy született?
MJ: Egy Groh nevű német ki akart adni egy kelet-európai koncept-anyagot. A rézkarctól elvették a kedvemet, mondván, hogy Németországban úgyis elavult műfaj. Ha viszont rézkarcot nem küldhetek, akkor mit? Volt egy pár sírkőfotóm. Visszaírtak, hogy tetszenek, csak meg kéne mellé írni, hogy mi a koncepciójuk. Máig sajnálom, hogy megírtam ezt a szöveget (ez is a Jelenlétben olvasható - a szerk.), mert a félreértések következtében ebből is sok bajom származott. Félig-meddig dühből írtam, azt akartam vele bizonyítani, hogy Magyarországon is születnek tehetséges emberek, de mind külföldön csináltak karriert, és hogyha valaki itt ki akar találni valamit, eleve kibérelhet egy kriptát. Közel laktam a Kerepesi temetőhöz, mindig, amikor betegségből lábadoztam, oda mentem sétálni, és hobbiból fényképezgettem. Kubista Lajos sírköve egyébként a Farkasréti temetőben van, ott is sokat sétáltam és fotóztam. Megfogott a temetői hangulat és a gyakran groteszk feliratú sírkövek látványa, amin inkább mosolyogni lehet.
MaNcs: Miért hagyott fel annak idején a rajzolással, rézkarccal, kiállítással?
MJ: Diliházba kerültem. A legelképesztőbb képzetekkel próbáltam megmagyarázni a történteket. Persze magamat is okoltam. Hogy nem szabadott volna olyan rézkarcot csinálnom, ami annyira hasonlított a Ginsberg versére. Ma már tudom, hogy csak egy "sorsszimfónia" volt, ami velem történt. Ez annyira megviselt, hogy a betegségem mélypontján beszélni sem mertem. Egy keresztrejtvénybe nem mertem beírni Dalida, a híres francia sanzonénekesnő nevét, mert attól féltem, hogy ezzel ártok neki. Soká tartott, mire rendbejöttem. Most már egy vén trotli vagyok.
MaNcs: A restaurátori rajzolás terápia és megélhetési forrás volt?
MJ: Igen, de rokkantsági segélyt is kaptam a Képzőművészeti Alaptól, mert amit a Történeti Múzeumban kerestem, abból nem lehetett volna megélni.
MaNcs: Saját tulajdonában vagy közgyűjteményben van a Scharf Móric-kép?
MJ: Három lapom van belőle. Elhatároztam, hogy nem adom el őket, amíg élek. Remélhetőleg nem fogok rászorulni, hogy eladjam. A Nemzeti Galéria grafikai gyűjteményében van pár rézkarcom. Ha a galéria igényt tartana rá, akkor esetleg az egyiket, mert három különböző nyomat ez, van egy barnás, egy fekete, amelyiknek más a szövege - ""riási pánik a zsidó nőegyleti bálon"; az eredeti szöveg egy Renata Müller nevű színésznő tragikus halálát hozza kapcsolatba Hitlerrel -, a harmadik pedig lila. Amikor az összes munkámat kidobtam, kidobtam ennek a rézkarcnak a lemezeit is. Kidobtam mindent, ami nálam volt. Csak olyan nyomataim vannak, amiket innen-onnan visszakaptam. Ebből a háromból az egyik Keserü Ilonánál, a másik Maurer Dóránál volt, a harmadik nem is tudom, honnan került elő. Van olyan rézkarcom is, amiből nekem nincs is igazán jó nyomatom. Szinte csoda, hogy egyáltalán megmaradtak. Ami papíron volt, azt elégettem a kályhában, akkor még nem központi fűtés, hanem fafűtésű kályhánk volt, a lemezeket meg a kukába dobtam. Ez egy jó út egyenesen a Lipótmezőre. Sajnos az idegeim nagyon megviseltek, reggel is orvosnál voltam, gyógyszereket szedek, nem vagyok egy ép harcos már.
Szőnyei Tamás
Major János kiállítása április 9-ig látható a Dorottya Galériában (Bp. V. ker., Dorottya u. 8.)
