Kulturális közvetítés: szerb és magyar írók, koncertek a restiben, performanszok a peronon. Laza és kedves összművészeti hétvége Szegeden és Szabadkán - meg a kettő között.
Ez egy barátságtalan dal - hörgi a mikrofonba drMáriás, a félig amatőr, ám egészen szórakoztató Tudósok frontembere. A szegedi vasútállomás restije megtelik fiatalokkal és művészekkel, koncert és felolvasás tartatik. DrMáriás napra pontosan húsz évvel ezelőtt menekült át a határon - ez alkalomból eljátsszák a Bevándorló bluest. Az együttes barátságtalansága nagyon jól jön, mert nélküle a cukiság rögvest tűréshatár fölé szökne: a szervezők ugyanis mindenféle háztájival traktálják a közönséget, ellenállhatatlan kedvességgel. Kollár Árpád és Orcsik Roland költők süteménnyel, házi pálinkával, Dezső nevű kiskutyával, pár hónapos kisbabával és a Megy a gőzöst éneklő kisleánnyal is készültek. Mire delet üt az óra, már fesztiválhangulat van, pedig még be sem döcögött a vonat.
Mikor a Piroska megérkezik, Farkas Tamás, a szünet nélkül mosolygó, lehengerlő ceremóniamester nagykalapban, megafonnal feltereli a népet, és a határig meg sem állunk. A meghitten lehasznált kocsiban Sopotnik Zoltán olvas, második kötetéből a K.U.K.O.R.E.L.L.Y.-ciklust, aztán a Csakapetri című verset: "ugyanúgy vonzotta a mocsok, mint engem. / Ha szólhatnék hozzá, tegezve tenném." Kukorelly Endre a mellette lévő ülésen mosolyog, és bizonyára Petri is bólogat valahol. Röszkén leszállunk, vámellenőrzés és útlevélosztás: megafonba mondják a neveket, a vigyorgó határőr egyesével adogatja viszsza az iratokat hetven embernek. Valaki gitározik, előkerülnek az ingyensörök, aztán színre lép a rendezvény főszereplője: a sínbusz. A legenda szerint Hitler is ilyen géppel száguldozott, és a mi járművünk ugyancsak a német ipar büszke terméke: schienenbus, sinobus, a magyar nép ajkán Zsuzsivonat, a költők szerint Ezüst Nyíl. Félig busz, félig vonat, délceg alumíniumkasztni, amely 20 km/óra sebességgel röpíti napi 5-10 utasát a szerb határon át és vissza. Most kicsit többen vagyunk, üdvrivalgással indulunk. És imigyen szóla Kukorelly: "Huszonöt vagy harminc vagy 35 nem fizető / néző néznek / hallgat szépen ül leveszi a / kabátját nem veszi le a kabátját / az első két sor üres a harmadikban ül egy."
Igen, ilyen egy úgynevezett irodalmi est, és ezen a ponton válik világossá, hogy a Sínbusz mennyire más. Hogy minden bizonnyal nincs még egy ilyen vonzó, életrevaló, radikális, ugyanakkor barátságos irodalmi ajánlat Magyarországon. Egyetlen komolyabb döccenés van a programban, az is tanulságos. Jeles András, a kultikus rendező kezd felolvasásba. A közönség vidám és hangos, egyszerre figyelnek és beszélgetnek, erre azért lehetett számítani. De Jeles primadonnát játszik: "Én színházi ember vagyok, és ha ez nézőtér lenne, úgy kiraknám a dumásokat, mint macskát szarni." Olvas még kicsit az amúgy érdekes, Rorschach-tesztet megidéző szövegéből, aztán káromkodva félbehagyja. Ami egyszerűen annyit jelent, hogy - bár ő "színházi ember" - minimális közegérzékenysége sem volt, nem értette az esemény dramaturgiáját, nem értette, hogy ez most: más. Hogy ugyanis a felolvasások és koncertek és performanszok kétnapos sorozata itt végre nem a jólneveltség, a csendes köldöknézés és a céltalan önreprezentáció terepe, hanem egy újszerű, laza művészeti együttlét lehetősége volt. Persze a közönség bekiabál, beszélget, urambocsá' alkoholt fogyaszt - cserébe viszont aktívan reagál, és ha jót hall, éljenez. A versolvasás mint rockkoncert.
Palicsnál Tolnai Ottót szólongatják, Csáth Géza az egykori demarkációs vonal körül ólálkodik, Kosztolányi a szabadkai állomáson vár ránk - a romantikus képzelgések barátai sem unatkoznak az indokolatlanul hosszú úton. Miközben a rendezvény végig nélkülöz mindenféle nosztalgiát és pátoszt, a helyszíneknek mégis erejük van. Évtizedekig kéziratokat csempésztek errefelé, és volt olyan író, aki most felolvasott, de régebben rendszeresen ruhákat lopott át a határon. Azt sem nehéz belátni, hogy a Sínbusz kulturális kétirányúsága is több mint szólam: odafelé magyar írók olvasnak, részben szerb fordításokkal kísérve, visszafelé fordítva. 'k nem ismernek minket, mi nem ismerjük őket - de most pár nevet azért megjegyeztünk. A programokat nem részleteznénk: Jelessel beszélget Radics Viktória, filmvetítés a szabadkai punkokról, kiállításmegnyitó és Tudósok-koncert egy klubban, másnap felolvasások és beatbox a szabadkai restiben, zenélő költők estje Szegeden. Az egyik vers jobb, a másik rosszabb - nem ez a lényeg.
Mikor megérkezünk Szabadkára, Aaron Blum kötetbemutató performanszát látjuk, majd Perovics Zoltán emlékezik a szegedi Benda Balázsra egy szellemidéző szeánszban. A két nap alatt zene és irodalom egybefolyik, a programok nagy része reagál a közegre, ahol létrejön, és az egész folyamat, a hangok és a szavak, az utazás és a beszélgetések valami új minőséggé állnak össze. Nehéz nem arra gondolni ilyenkor, hogy a Vajdaság szerb és magyar irodalmi kultúrájában még mindig él és virul egy jófajta avantgárd hagyomány, míg nálunk az irodalmi élet unalmas és kiszámítható, óvatos és konzervatív. A megbízható minőségű burek és a meglepően olcsó cigarettaárak mellett ezért is érdemes felszállnunk a sínbuszra.
Szeged-Szabadka, október 1-2.
