„Soha nem kerestem annyit, mint odakinn, Nyugaton” – mondja egy Bács-Kiskun megyei asszony arra a kérdésre, mit tapasztalt idénymunkásként Nyugat-Európában. Németországban, mint mondja, előfordult, hogy naponta 50 eurót keresett két évvel ezelőtt akkor, amikor itthon még alig adtak 5-600 forintot óránként, vagyis (az akkori euró–forint-árfolyamon számolva) a négyszeresét annak, amit itthon keresett volna.
| ||
„Mivel szállást is adtak és napi egyszeri könnyű étkezést, hatalmasat spóroltam: majd’ háromszázezret hazahoztam hó végén! Nem hajtottak minket, de nagyon emberszámba se néztek. Mondjuk, egyszer voltam itthon is napszámban, azon kívül, hogy itt nem volt honvágyam, a bánásmód itt se volt nagyon más: éreztették, hogy csak egy gép vagyok, akiből minél többet kell kipréselni. Az unokatestvérem viszont hol Ausztriába, hol Olaszországba ment az erdélyi rokonaival, ők sokszor még jobban kerestek: almát, spárgát, körtét szedtek. Sátorban, konténerben, lakókocsiban húzták meg magukat, napi kilenc meg tizenkét óráztak” – meséli a negyvenes évei végén járó asszony, aki egyébként egy megszűnő könnyűipari vállalat bezárása után vált tartós munkanélkülivé.
Ideges gazdák
Az asszony példája nem egyedi. Az a magyar munkavállaló, aki két kezével akar az agráriumban dolgozni, és ezzel jó pénzt is akar keresni, előbb-utóbb Nyugatra megy. Írországba almát szedni vagy Németországba, Ausztriába idénymunkára menni – jó ideje ezek a legnépszerűbb lehetőségek. És mint példánkból is láttuk, külföldön könnyen több ezer forintos órabérhez lehet jutni, ahogy az is jellemző, hogy szállást és kosztot is adnak e mellé.
| ||
Mindez egyvalakinek mégis nagyon fáj: a magyar mezőgazdaságnak, amely így épp a kétkezi munkásainak a legjobb rétegét vesztette el, és évek óta küszködik a hiánnyal. Amíg ugyanis a szántóföldi növénytermesztésben – például búza-, kukorica- vagy napraforgótáblán – a műveleti folyamatokat mind precízebb gépek végzik, addig a zöldség- és gyümölcságazatban mindmáig jelentős a kézi munkával végzett feladatok aránya. Mind a hajtatás, a különféle növényápolási fázisok, és főként a betakarítás, a szüret követel dolgos – sőt, mindinkább ügyes, a terménnyel, a szerszámokkal körültekintéssel bánó – kezeket. Ráadásul az idénymunkásokat nemcsak a külföld szívta el a magyar földekről, hanem újabban a közmunka is. „Egy gyümölcsös, egy szabadföldi zöldségtermesztő gazdaság sokkal inkább igényli a kézi munkát, mint egy szántóföldi kultúra. Csakhogy régóta, de főleg a közmunkaprogramok bevezetése óta egyre nehezebb megbízható, hadra fogható napszámost találni” – panaszolta nemrég az Agrárágazat című mezőgazdasági szaklap hasábjain Süli Zoltán. A zsanai zöldségtermesztő gazda egyetért azzal, hogy a munkanélküliek hadra fogható tömegei ne (csak) segélyből éljenek, hanem munkáért kapott jövedelemből, de úgy tapasztalja: a közmunkaprogram bevezetése óta Romániából kell munkaerőt hozni. „Akár napi majd’ 5 ezer forintot is megkereshetne valaki, ha közmunkában nem a városok-falvak főtereit söprögetnék unottan, hanem lelkiismeretesen szednék a répát, a gyümölcsöt. Itt van munka bőven” – érvel a zsanai kertész.
„A gazdákat nem az zavarja, hogy a közmunkások megalázó bérért órákig két csikket söprögetnek jobbra-balra a község főterén, hanem az, hogy közben Romániából kell hozni munkaerőt a szüretre, a betakarításra. Ma mindenki rosszul jár” – összegez a magyarnarancs.hu-nak egy alföldi gazdálkodó. Ma Magyarországon ugyanis egyszerre van jelen a munkaerő-felesleg és az égető munkaerőhiány az agráriumban – utóbbi különösen a nagy kézimunka-igényű ágazatokban, ami immár a szféra gazdasági növekedési lehetőségeit akadályozza. A szakmabeliek szerint a megoldás a közmunkaprogramok és a mezőgazdasági igények összehangolása volna.
Megint jobbágyság jön?
Ez azonban csak elvileg ilyen egyszerű. Egy korábban egy alföldi kisvárosban másfél éven át közmunkaprogramban alkalmazott forrásunk azt mondja: „Ha elmentem volna napszámba, ott egy-két hónapig százhúsz-százhatvanezerért a belem is kidolgoztam volna. A közmunkáról meg mindenki tudja, hogy lehet beszélni a munkafelügyelővel, le lehet lépni pár órával hamarabb, és menni fusizni. Én kocsit és raktárakat takarítottam privátban, de azt egész évben, másfél évig, és így megvolt néha kétszázhúszezrem is. De tudom, hogy sokan a közmunkában tényleg megelégednek azzal a rongyos havi hatvan-hetvennel. Kapják még hozzá a fűtési, lakhatási, mittudomén milyen támogatásokat, és azzal elvannak, nincs igényük többre, ezt is csak azért csinálják, mert ha nem mennek, oda az egész segély.”
| ||
Emellett még más problémák is felmerülnek. Kérdés ugyanis, hogy a közmunkásokat milyen bérért alkalmaznák az idénymunkában, és az, hogy kötelezhető lenne-e egy közmunkás, hogy elmenjen valakinek a földjére dolgozni, vagy sem. Ha pedig nemet mond, akkor akár elbocsátható lenne a közmunkás állásából? Mert ha igen, akkor tulajdonképpen egy gazdasági társaság abból húzhatna magánérdekű hasznot, hogy az állam kötelezi valamire a közmunkásokat – ez pedig nem szabadpiaci logika, inkább visszalépés a jobbágyvilág felé.
A gazdák ugyanakkor más miatt is elégedetlenek. Egyikük szerint „ki kell mondani, hogy a munkanélküliek, közmunkaprogramokba bevont emberek úgy fele nem alkalmas arra, hogy érdemben foglalkoztassák őket. Sokuk fizikailag nem képes a szüreti-betakarítási munkákra, mások, tudjuk jól, mentálisan alkalmatlanok. Sokan isznak, nem tartják be a munkaidőt, sokukra nem lehet rábízni egy-egy érzékenyebb termény leszedését, akár egy egyszerűbb gép üzemeltetését” – mondja a legnagyobb hazai szakszövetség, a FruitVeB Magyar Zöldség-Gyümölcs Szakmaközi Szervezet alelnöke is. Csizmadia György szerint azonban nemcsak a rendszert kellene továbbfejleszteni, hanem a munkamorált is. Ő maga is gazda: több tízhektáros gyümölcsültetvényt művel, így közvetlen közelről szembesül a jelenséggel. Szerinte a mezőgazdasági munka időszakos, szezonális, illetve a közmunkaprogram egész éven át tartó, folyamatos jellege közötti ellentét az általános probléma. „Az ültetvényeken 90-120 napig van nagyon sok munka, utána még egy nagyobb gazdaság sem tud eltartani többtucatnyi betanított, fizikai munkást. Egyfajta megoldás az lenne, ha az önkormányzati és a mezőgazdasági szféra rotálva adna munkát az állástalanoknak. Másik megoldás lehet, ami ma még nem lehetséges, de jogalkotással megoldható: hogy a közfoglalkoztató önkormányzatok is bérbe adnak munkaerőt, és ezt a bérmunkaerőt a különféle ágazatok a legégetőbb időszakokban tudnák alkalmazni” – érvel Csizmadia György.
Külföldről pótoljuk?
Raskó György agrárközgazdász, korábbi FM-államtitkár egyetért azzal, hogy a közmunkaprogramoknak elszívó hatásuk van az agrármunkaerőre. Szerinte mégis lehet, de mind nehezebb megbízható, teherbíró alkalmazottakat találni a szezonális vagy folyamatos termesztési-betakarítási feladatokhoz. Ugyanakkor úgy véli: miután az állami közfoglalkoztatás elsősorban a más munkára szellemi-fizikai okokból már kevéssé képes polgároknak nyújt lehetőséget, ezért a mezőgazdaságba előbb-utóbb muszáj lesz más forrásból munkaerőt szerezni. „A megoldás az lenne-lesz, ha a magyar állam könnyít a munkavállalás jogi szabályozásán. Lehetővé kell tenni, hogy például kárpátaljai, erdélyi, vajdasági vagy más munkaerő hozzájáruljon a fejlődni képes magyar mezőgazdasági termeléshez. Tetszik, nem tetszik, tény, hogy a magyar átlaggal szemben ők nagyon motiváltak, hiszen a kinti havi vagy éves jövedelmük sokszorosát kereshetik meg nálunk pár hét-hónap alatt” – érvel Raskó, aki maga is jelentős nagyságú területeken gazdálkodik, éppen kézimunka-igényes ágazatokban.
| ||
A szakembernek meggyőződése az, hogyha ezt a kérdést nem sikerül rendezni, az a hazai agrárium fejlődésének gátjává válhat. „Például egy egész évben gondozandó cukorrépaföld gazdája, egy dohány-, fűszerpaprika- vagy paradicsomtermesztő gazdaság addig nem mer belevágni jelentősebb innovációba, amíg nem látja biztosítottnak azt az egyszerű tényt, hogy egyáltalán lesz, aki hozzáértő vagy szorgalmas módon leszedi, betakarítja a terményt. Ott tartunk, ahol a nyugat-európai országok a magyar munkaerővel: amit egy német vagy osztrák már nem végez el, azt olcsón vállalja a magyar, és mindenkinek megéri. Lehet, hogy ezek a külföldi munkavállalók visznek ki pénzt az országból, de nagyobb az a haszon, amit a munkájuk révén nyer a nemzetgazdaság, mint amennyibe a foglalkoztatásuk kerül” – mondta a szakember, akinek becslése szerint a külföldön dolgozó több százezer magyarnak jelentős hányada a kinti agráriumból szerez jövedelmet. Raskó évek óta egy 40-50 fős napszámos brigádot foglalkoztat. „Itt háromszor annyit kereshetnek, mint közmunkával, akár napi 6-7000 forintot is, és a saját maguk választotta munkafelügyelőjük ügyel rá, hogy ezért megbízható legyen a teljesítményük. Szóval, lehet találni munkaerőt, de sajnos már valóban nem ez a morál a jellemző.”
