Három autóval és egy furgonnal érkeztünk a Nógrád megyei Diósjenőre adományozni és tájékozódni a helyi roma közösség aktuális nehézségeiről. Az iskolaudvaron már több mint százan várnak a Szocsoma Alapítvány segélyszállítmányára. Kriska György tanár, a helyi Intergrált Közösségi és Szolgáltató Tér program koordinátora, helyi segítő intézte, hogy az adományokat az iskola egyik közösségi termében adhassák át a Szocsoma aktivistái. A teremben felállított asztalokra először a három pesti pékségből szerzett pékáru kerül. „Úgy kezdtem a napot, hogy körbejártam a pékjeimet. Két péktől adományként kapom az árut, egynek fizetni kell érte” – mondja Kiss Anikó, a Szocsoma Alapítvány kitalálója és vezetője, aki budapesti segítőivel pakolta meg a furgont előválogatott ruhákkal, cipőkkel, edényekkel, vitaminokkal és ágyneművel. Az autóba befért még négy ágy, egy hűtőgép, tűzhely és egy babakocsi is. A szociális bolttá változott helyiség sarkába támasztott babakocsi fogóját újabb és újabb kezek markolják. Kiss Anikó ragaszkodik az ilyenkor kialakult forgatókönyvhöz. Egyszerre négy-öt család jöjjön be a terembe, és szedjen egy nejlonszatyorba annyi zsemlét, kenyeret, egyéb pékárut, amennyire saját megítélésük szerint a családnak szüksége van. Az elején biztatni kell az udvaron álldogálókat, a gyerekek bátrabban válogatnak a kalács, pizza, pogácsa, sós perec kínálatból.
A terem egy óra múlva átalakul turkálóvá. A segítők most konyhai holmikkal, edényekkel, ruhákkal, ágyneművel, törülközővel rakják tele az asztalokat, segítenek válogatni vagy a mohóságot fékezni, mert ezek ritka portékák. Ahol baba van, oda tápszer és pelenka is jut, mert nemrég abból eleget kapott a Szocsoma. Közben Anikó kimegy, és az emberek közé vegyülve vitaminokat, csokit oszt, erre is szert tettek, kölcsönösségi alapon csereberélve más segítő csoportokkal. A nagyobb háztartási eszközöket, ágyakat, szekrényeket a helyiek előzetes felmérése alapján viszik majd ki a furgonnal a házakhoz.
De mi az a Szocsoma?
„Igazából a személyes találkozások, a terepezés a lelke a dolognak” – magyarázza Kiss Anikó, aki egyre szűkebb szabadidejében képzőművészként dolgozik. „Ha látjuk, hogy jön a baba, összeírjuk, hogy kell-e gyerekágy, vagy a szülés alkalmával összekészített kis kelengye, és azt beszerezzük, nehogy emiatt ne hozhassák haza az újszülöttet. Az egyik tagunk diszpécser, ő bocsátja rendelkezésünkre a cége furgonját, tölti meg benzinnel.”
| ||
A Szocsoma, azaz a Szociális Csomagküldő Mozgalom azért alakult, hogy a segíteni akarók célzottan, közvetlenül a rászorulóknak küldhessék el az adományukat. A bő két évvel ezelőtt létrejött szabadcsapat idén már alapítványi háttérrel rendelkezik, mely mozgalmat épít. „Azt gondoltam, hogy ember embernek küldjön csomagot, olyasmit, amire a rászoruló családnak tényleg szüksége van, de nemcsak ez a lényeg, hanem a csomagküldés során megszerzett ismeret, amely sztereotípiákat, és így falakat bont. Tudásom szerint mintegy 300 ezer azoknak a száma, akik szegregáltan élnek mélyszegénységben, és ennek fele – vagy talán több is – a leghátrányosabb helyzetű, munkanélküliség sújtotta területeken vegetál, többnyire teljesen elfelejtve, bíztam benne, hogy ezt lefedjük valahogy. A csomagküldés ötlete megerősödött bennem, amikor rájöttem, hogy elég olcsón lehet nagy csomagokat küldeni egy bizonyos futárszolgálattal. Ilyenfajta szállításokhoz eddig nem voltak hozzászokva a futárok, nem is, hiszen ezek a szegény családok nem kapnak semmit sehonnan, meg is lepődött először az egyik futár, felhívott, mert nem találta a címzettet, de telefonszámot tartalmazott a megrendelés, feladóként az enyémet, ez itt egy gettó, mondta ijedten, és a címzett nincs otthon, és nem tudja, mit tegyen. Megnyugtattam, hogy beadhatja a csomagot a szomszédba.
Számlánkra érkezik pénzadomány, szerényen, beosztóak vagyunk, erre a területre nem dől a pénz, de mi abból terepezünk, viszünk élelmet és időszakosan nagy közösségi csomagolást tartunk, ilyenkor három tonna megy el az ország kirekesztett legszegényebbjeinek, egy csomag 25-30 kilogramm is lehet. De nem ez a legfontosabb, hanem az, amikor valaki a mi terepmunkánkon feljegyzett címre küld a maga vállalásaként.”
Így lehet segíteni
Sinkovits Katalin először van terepen, néhány hónapja csatlakozott a csoporthoz. „A segítés módja roppant egyszerű” – mondja. „A szocsoma [at] gmail [dot] com címre kell írni egy levelet, és onnan megkapjuk az instrukciókat, és hogy hol mire lenne szükség, és ezzel máris a mozgalom tagjává válunk. A terepen begyűjtött vagy a helyi aktivistáktól kapott, néha személyes kérések alapján testre szabottan állíthatnak össze a küldők csomagokat” – foglalja össze a szociális csomagküldő szolgálatnak a lényegét.
Egy másik csoporttag segítette hozzá az alapítványt egy raktározásra alkalmas, ám sajnos nem fűtött, átépítés előtt álló épülethez. A dolog érdekessége, hogy ez a tag egy olyan kft. vezetője, amely apácák vagyonát kezeli. „Már eljutottunk addig, hogy tartottam workshopot az apácáknak, levetítettem nekik ötszáz képet, közben beszéltem nekik, voltak, akik közülük is képben voltak megelőző karitatív munkájuk által. Szerintem nem lehetetlen, hogy segítünk még együtt a továbbiakban” – meséli Kiss Anikó, miközben lassan a legtöbb holmi gazdára talál.
Az egyik anyuka nem ereszti a babakocsit, három kisbabája van, és múlt héten eltört az egyetlen babakocsijuk. „A két nagyobbat emiatt nem tudtam elvinni az óvodáig” – mondja. A segítők azonban ragaszkodnak hozzá, hogy megalapozott döntés által kerüljön a legjobb helyre a babakocsi. A maradék élelmiszerrel és háztartási eszközzel elindulunk a házakhoz. A Börzsöny lábánál fekvő, közel háromezer lakosú falu 5-600 fős cigány közössége, mint Virág Sándor roma kisebbségi önkormányzati vezetőtől megtudom, nem szegregáltan él. Van itt is olyan utca, ahol főként romák laknak, de bent a faluban vegyesen élnek, és az iskola sem szegregált.
Ahol a madár se jár
„Teljesen tapasztalatlan voltam ezen a területen, de már elsőre egykamionnyi ruhát sikerült szereznem és 100 ezer forint értékű Tesco-utalványt, így érkeztem Bátonyterenyére a gyereknapra. Ez volt az első egyéni akcióm, ketten mentünk a férjemmel. Akkor azt láttam, hogy a nagyon finom csokit, amit a Karitásztól kaptam, nem osztották ki. Ott egy roma vezető magának kezdett el gyűjteni inkább. Akkor meghasonlottam, kerestem a megfelelőbb, hiteles megoldásokat, de azóta már tudom, hogy sokan így vannak. Elcsúszik valahol a dolog, és pont a leginkább rászorulókhoz nem jut el az adomány. Mi pedig mindezen átdaráljuk magunkat, sokat tapasztalunk. Néha egy-két felhang megjelenik, hogy meg kéne őket tanítani erre vagy arra, és akkor én helyre teszem, hogy mi nem tanítunk senkit. Ha volnának megfelelő eszközeik, akkor maguktól lenne praxisuk abban, amit mi megtaníthatnánk, tehát ez így nem fair. Volt, hogy hozott valaki egy gyönyörű, hímzett ágyneműt, hogy na, Anikó, ezt olyan helyre vidd, ahol szép marad, én meg mondtam, hogy akkor ezt inkább tartsd meg, mert én nem szelektálok ilyen módon, takaróznia mindenkinek kell.”
| ||
Rengeteg területen támogatjuk a rászorulókat – folytatja Anikó. „Egy anyuka bekerült a miskolci kórházba a kétéves kisfiával. Bement busszal, de nem volt pénze onnan továbbmenni busszal, pedig még tíz kilométert kellett volna megtennie. Miután bejutott, a kisfiút felvették, de az anyuka csak egy széket kapott, hogy ott töltse az éjszakát, és enni se kapott, a ruházata is hiányos volt. Amikor ez a tudomásomra jutott, felvettem a kapcsolatot a Miskolcnak Hangja Van csoporttal, akikkel jóban vagyok. Ők bevittek élelmiszert, papucsot, és még a hazajutásban is segítettek az anyukának. Úgyhogy rajtuk keresztül küldtem már élelmiszert, hogy főzni tudjanak a miskolci szegényeknek.
Nekem ezzel a munkával megnyílt egyfajta kreativitásom. Komplex programon dolgozunk a csoportommal. Van, aki érti, hogy ez több, mint a segítés általában, mert ez a mozgalomépítés több annál, áldozatot követel, ez társadalmi közös vállalás az elesettekért. Van is, akinek ez nem megy.”
Nincs víz, se WC
Kiss Anikó elmeséli, hogy amikor eljutott Körömre egy kisbabának a „virrasztalására”, ott nagyon sok mindenre rájött a magzati éhezést illetően. „Az, hogy a gyerekek az iskolában izgágák, figyelem- és koncentrációhiányosak, hiperaktívak, nyugtalanok, az részben a hiányos táplálkozásuk miatt van. Antidepresszánssal kezelik a gyerekeket, mint a depressziós felnőtteket. Mondogattam is a borsodi segítőnknek, Pém Gabriellának, aki Tornanádaskán tanított, hogy figyeld meg, akit most iskolaéretlennek látnak, jövőre is ilyen lesz, mert nem iskolaéretlenek, hanem képezhetetlenek. Amikor azt mondják, hogy asztmatikus probléma van a gyerekkel, az sokszor nem a légzéssel függ össze eredetileg, hanem az éhezéssel. Kialakul egy refluxszerűség, a sav marja föl a kis gyomrát, feljön a nyelőcsövön a légcsőig, és azt mondják erre ott, hogy befulladt a gyerek. A nagyobbaknál ezáltal alakulhat ki a nyelőcsőszűkület. Láttam egy kisbabát, nem olyan pici már, és kapja elő az anyja cicijét, de csak gyűri, erőlködik és nyöszörög, fintorog. Akkor megkérdeztem a mamát, hogy mit evett aznap. Azt mondta, nem evett még, pedig egy óra is volt már, ezért csak víz jött a melléből. A várandóst se kezelik úgy a családban, hogy neki többet kell enni. Ha a család nem eszik, akkor ő sem eszik” – számol be tapasztalatairól. „Van, hogy olykor Teréz anyának szólítanak, de ezt is tudni kell kezelni, mosolyogva el kell fogadni, miközben én egész másképp gondolok erre a misszióra. Az foglalkoztat, hogy a legkevesebb pénzből mennyi lisztet, cukrot, babot vehetek – közben a fél szemem a mozgalom erősítésén van” – mondja.
A terepezésen a csoport tagjai azzal szembesültek, hogy az egyik legnagyobb probléma a vízhez jutás nehézsége, a szanitáció hiánya, hogy néhol még ásott WC-k sincsenek. Mivel nincs folyó víz, a családtagok egymás után egy vödörből egy pohárral merítenek, ami a fertőzés melegágya, és nagy veszély rájuk nézve. „Sokan születnek, de korán halnak. A szegények kriminalizációja megszokott dolog, sokan szabálysértések miatt megjárják a börtönt, hiszen ledolgozni a büntetést nem nagyon van mód, a fiatalok jövőképének fontos eleme a börtönviselt voltuk. Elindult már egy EU-s program, hogy egyetemes emberi jog legyen a vízhez jutás, és hogy WC-ket segítsenek állítani, ahol nincs, de ez civil kezdeményezés, mert helyben sajnos nagy a hivatalok részvétlensége. Nagyon sok a beteg és a gyógyszerre sem futja, sokszor a kórházig eljutásra sincs pénz azoknál a családoknál, ahol havonta 10-15 000 forint az egy főre jutó keret” – sorolja a megoldásra váró feladatokat Kiss Anikó, aki azt vallja, „ezt a munkát nem lehet másképp, csak bele a közepébe, ebben és az állóképességben áll a dolog sikere”.
