Könyv

Sokakat meglepetésként ért, hogy Herta Müller kapta az irodalmi Nobel-díjat tavaly, főként olyan nyelvterületen, mint a magyar, ahol eddig mindössze egyetlen kötetét olvashattuk. A Lélegzethinta persze nem is jelenhetett volna meg korábban, hiszen majdnem a díjjal együtt jött ki a nyomdából. Főmű - szól az indoklás.

Harry Hole nyomozó első történetét még öltönyös-nyakkendős pénzügyi szakemberként írta, miközben a hivatali órák után rockzenei pályafutását is egyengette. A sorozat azóta a nyolcadik kötetnél tart: a tőzsdevilág vesztett ugyan egy brókert, a krimirajongók viszont nyertek egy jó tollú és milliós példányszámban fogyó elbeszélőt. Jo Nesbø vegyes technikával, telefonon és e-mailen válaszolt a Narancs kérdéseire.

A tavaszi szél nemcsak vizet árasztott, hanem három kiemelkedő és a maga nemében különleges könyvet röppentett kritikusi asztalunkra.

Noha Ungvári Tamás hosszú-hosszú évtizedek óta ernyedetlen buzgalmú résztvevője a kulturális életnek, s jószerint 1952 óta (midőn rovatvezetőként belépett a Csillag folyóirat szerkesztőségébe) állandó szereplője a hazai nyilvánosságnak, mégis meghökkentő s egyszersmind bámulatra méltó a tény, hogy a művelt és sokfelé forgott, idén nyolcvanadik születésnapját ünneplő férfiú írói és visszaemlékezői aktivitása valósággal megsokszorozódott az elmúlt pár esztendő során. Csak úgy dűl neki a szó, mintha könyvből olvasná; kötetei mondhatni egymás sarkára hágnak, s ez a termékenység még akkor is jócskán érdemes a figyelmünkre, ha nyilvánvaló is - mint arról alább szót ejtünk majd -, hogy munkái bővelkednek az átfedésekben, téma- és szövegvándorlásokban. Így bár jelen írásunk döntően a Scolar Kiadónál terebélyesedő sorozat legújabb kötetét, Az emlékezés enciklopédiáját tárgyalja, azért a korábbi munkáknak is jut majd némi rész a szerzőt méltán megillető figyelmezésből - a folyamatosságokat és a változásokat kikutatandó.

Szép Ernő nyilvántartott remekei már az életében megjelentek, de egy-egy kallódó könnyűsúlyú kismű alaposan megváratta a rajongókat. Több mint fél évszázados késése volt a két éve megjelent, s ezzel az első kiadását elkönyvelő Natáliának, s most itt az újságokból előhalászott Indiszkréció - egy újabb, eddig jobbára ismeretlen kisregény a süllyesztőből. Köves Gábor

"Mikszáth percről percre elgondolkozóbbá, komolyabbá vált. Az előbb még nevető és nevettető vonások egyre élesebbek, gúnyosabbak, szinte marók lettek. Elkezdett beszélni. Először azokról, akiknek üres széke s pohara még ott állott, azután tovább a Monarchiában szereplő összes alakokról - egészen a Habsburg-dinasztiáig. Az orvos kíváncsiságával, tudásszomjával boncolt (...) és kifejtette, okfejtette, hogyan, miért rohan a maga tragikus vesztébe az ország. Jósolt mindent, ami bekövetkezett, mindent. A Habsburg-ház összeomlását, háborút, nemzetiségek lázadását és a legrettenetesebbet: a belső összeroppanást." Bár Jókai nevelt lányának, Feszty Árpádnénak a visszaemlékezései nem mentesek az utólagos okoskodástól, fenti leírása jól jellemzi mind az író pozícióját ("körön belül kívül lenni", ahogyan Mészöly Miklós megfogalmazza majd e megfigyelői státus lényegét), mind az öregedő Mikszáthon elhatalmasodó pesszimizmust. Mikszáth 1887-től élete végéig a Szabadelvű Párt országgyűlési képviselője, Tisza Kálmán, majd Tisza István támogatója - mindenekelőtt amiatt, mert úgy véli, a rendelkezésre álló választékból még mindig ők azok, akik leginkább az ország javára tehetnek. Mindvégig fenntartja magának a kételkedés jogát, igaz, különvéleményei soha nem válnak végzetes konfliktusok forrásaivá; politikustársairól, a közélet legkülönbözőbb figuráiról írt szatírái, karcolatai miatt engesztelhetetlen ellenséget nem szerez; mint ahogyan fenntartásai és a műveiben hangoztatott ellenérzései dacára az sem okoz számára problémát, hogy elfogadja azt a hódolatot, amit az általa kritizált hivatalos Magyarország neki megadott.

Azt akartam mondani még akkor, de nem mondtam, mert letettük a telefont, hogy talán a "minden jót", az kontextussemleges. Mármint egy ilyen születésnapon, mint amilyen Békés Palinak legutoljára adatott, a halála előtt pontosan két hónappal és egy nappal. Mert abban gyorsan megegyeztünk, hogy a "boldog születésnapot" a körülmények és a helyzet durva semmibevétele, fej a homokban, jó mélyen. Röhögtünk: ki tud momentán ennyire lehajolni? Fej a homokba, de jó volna...

Az irodalmi életben régóta ismert, kritikusként és irodalomtudósként tekintélyes nevet szerzett Szilasi László az idei könyvhéten jelentkezik első regényével, mely ebben az értelemben első regény is meg nem is. Bár de facto a szerző első (önálló) szépirodalmi kötetéről beszélünk (2000-ben Németh Gáborral közösen adták ki a Kész regény c. kötetet), hasonlóan a szintén nemrég színre lépett, kritikusból lett prózaíró, Bán Zoltán András bemutatkozó regényéhez, itt is teljesen felesleges dolog gyermekbetegségekről, ígéretes pályakezdésről és hasonlókról hadoválnunk. Nem, itt egy tapasztalt szövegművessel van dolgunk, akinek nemcsak ötletei, hanem határozott elképzelései vannak a próza működéséről, elbeszélői nyelve (illetve mint később látni fogjuk: nyelvei) már a végső kidolgozottság állapotában kerülnek elénk, a regény felépítésébe és a hozzá szükséges kutatómunkába ölt energia és merészség pedig első nekifutásra is tiszteletet parancsol - ami persze önmagában még nem szavatolja, hogy a végeredmény hibátlan és tökéletes lenne.

Volt idő, mikor a történészek csekély figyelmet fordítottak a klíma változékonyságára és históriaformáló erejére - úgy tűnik, eme álláspontjuk változóban van. Nem lehetünk eléggé hálásak korunk klímapánikjának, mely ráirányította a figyelmet arra, hogy az éghajlat hirtelen, gyors megváltozása felforgatja az emberi kultúra létfeltételeit is. Mindez ötletet és inspirációt is nyújtott a historikusoknak ahhoz, hogy feltételezzék: a múlt számos eseményéhez szolgáltathat frappáns magyarázatot a földi, de legalábbis a regionális klíma egy-egy drámai sebességű, akár egy generáción belül lezajló változása.

"Hány Japán van? (...) [É]ppen annyi, ahányan vagyunk" - áll Ferber Katalin nagyalakú, fényes papírra nyomott, száznál több színes fotót felvonultató (látszólag) képeskönyvének bevezetőjében. És ahogy hamar kiderül, hogy a szerző jóval többet vállalt egy képes albumnál, úgy hiányzik egyre jobban az is, hogy a fenti figyelmeztetés az általánosíthatóság képtelenségéről ne csak üres frázis legyen.