Ez a megközelítés már csak azért is indokoltnak ítélhető, hiszen Az emlékezés enciklopédiája maga is folytatás, A feledés enciklopédiájában megkezdett asszociatív kultúrtörténeti barangolás második csillagtúrája. Akárcsak a megelőző kötetet, úgy e friss művet is Ungvári könnyed, merőben szubjektív és felettébb pletykaérzékeny irálya olvastatja, s amint a 2009-es munkában, úgy itt is egyhamar többszörösen problematikussá válik a közönség elé tárt szövegtest, mely ismét csak "az elfeledettek jogaiért, az áldozatok emlékéért perel". A mottóul választott Szent Ágoston-idézet első mondata ("Minden írásomhoz nemcsak hívő olvasót kívánok, hanem olyanokat is, akik függetlenül kijavítanak.") bízvást bátorításnak vehető, így hát kezdjük néhány szimpla és pusztán csak mutatóba szánt tárgyi tévedéssel. Nos, az első ilyen bakira a személyes hangvételű enciklopédia főszövegének negyedik sorában lelhetünk, ahol is Ungvári Petőfi-epigonként hivatkozik a XIX. századi irodalmárra, Tóth Lőrincre (12. o.). A szerző itt valószínűleg Tóth Kálmánnal vagy esetleg Tóth Endrével téveszti össze a jogtudósként is tevékenykedő, élelmes literátort, aki az Ungvári által előadott - s a Jókai Mór élete és kora című Mikszáth-klasszikusból vett - anekdota szerint legelsőként címezte volna Móric helyett Mórnak Jókait, mire az viszont Tóth Lőrnek kurtította pályatársa nevét. Mármost egykönnyen kicsinyes kötözködésnek hathat, ha most ehhez hozzátesszük, hogy a kor irodalomtörténetében jártas Gyulai Pál e Mór-Lőr-párbajt nem Jókai, hanem a politikus Szentkirályi Mór személyéhez kötötte, ám két ok tán menti filológiai szöszölésünket. Egyrészt, mert ilyesformán kitetszhet, hogy a feledésből jó szándékkal előhívott Tóth Lőrincről mindösszesen egy téves és egy kétséges hitelű állítást fogalmaz meg a szerző, másrészt mivel az általunk előcitált Gyulai Pált amúgy Ungvári sokszor felemlíti, sőt fakuló emlékét legalább egy helyütt egyenesen a "pusztába kiáltja" az emlékőrzésre szegődött tudós (A feledés enciklopédiája, 86. o.).
De a 12. oldal után fordítsuk tekintetünket az oldalpár másik lapjára, ahol is már a tiszaeszlári per körül nyargal az elbeszélés, a lap legtetején eme kitétellel: "A vádemeléssel azért vártak, hogy az akkor már működő Országos Antiszemita Párt megszervezhesse a zsidók elleni hangulatot." (13. o.) Ehhez képest a középkori vérvádat felelevenítő processzusban a vádemelésre 1883. április 14-én, az első felmentő ítéletre augusztus 3-án, míg az Istóczy-féle antiszemita párt megalakítására csak ezt követően, október elején került sor. A szerteágazó tárgyalás utóbb sem mentes a kisebb-nagyobb tárgyi tévedésektől: így például a kötet állításával szemben Ben-Gurion (44. o.) nem volt államelnök, s visszavonult politikusként amúgy sem adhatott volna kegyelmet Kasztner Rezső gyilkosainak, a Horthy-korszak detektívjét, Wayand Tibort (208. o.) csak három évvel Demény Pál pere után végezték ki, az ugyancsak kivégzett Radó Zoltán (209. o.) nem volt a Standard olajcég magyar igazgatója - és így tovább. Az eredeti, magyarosítás előtti nevek felemlítésére különös gondot fordító Ungvári olykor e számára kitüntetetten kedves téren is botlik: Herczeg Ferenc felesége például nem Griff (178. o.), hanem Grill Juliska volt, a nagy sebészt természetesen Hültl Hümérnek hívták, s nem Hültinek (198. o.). 1967-ben pedig még a névhasonlóság okán sem várhatták tévedésből a magyar vendéglátók a megérkező angolszász filmes ötletember, Wolf Mankowitz helyett Tom Mankiewicz nevű, akkor még jószerint pályakezdő kollégáját (145. o.), legfeljebb tán a papáját, Josephet.
A legutóbbi névprobléma egyébiránt az Orson és a lublói kísértet című, egy nagyralátó koprodukciós terv elbukását taglaló fejezetből való, melynek címe és teljes szövege jószerint változtatás nélkül vándorolt át Ungvári 1972-es kis kötetéből (Találkozások a világhírrel). Mert hát az ökonomikus szöveggazdálkodás jegyében a szerző jórészt régi könyveiből, megemlékezéseiből s újabb keletű recenzióiból tapasztja össze enciklopédiáját, ami így, számos köteten belüli és köteten túli önismétlésével redundánsabbnak bizonyul az optimálisnál. Az még akár indokoltnak is tekinthető, hogy Ungvári számos alkalommal visszaköt Szerb Antal, Sárközi György és Halász Gábor szégyenletes meggyilkolásához, ám már a Balázs Béla és Leni Riefenstahl közötti viszony vagy épp a "Boldizsár Iván hazudik" fordulat többszöri vissza-visszatérése egykönnyen terhesnek tűnhet.
"Még megérem, hogy Ungvári Tamás fogja kiadni és gondozni hátrahagyott irataimat - fráter, gyermekeidben bűnhődöl!" - írta Naplójába az ironizálóan aggodalmas szavakat 1967-ben Karinthy Ferenc, s mint kiderült, nem minden alap nélkül. Igaz, Cini még nem járt a legrosszabbul mindazok közül, akik egykoron kor- és pályatársai voltak Ungvárinak, s akik most bő renden elénk sorakoznak könyve lapjain. A felejtés ellen szót emelő szerző ugyanis olykor egészen mellékes, ám szinte mindig előnytelen jellemvonásokra fókuszál. Mint például a Déry és Demény alcímű fejezetben, ahol Demény Pál életrajzának felmondását két Déry Tibor-említés keretezi, ilyesformán: "Déry Tibor hívott a Gerbeaud-ba egy megbeszélésre. Takarékos emberként lábtól fejig rendezte be randevúit, nem hagyott egyetlen percet sem két találkozás között. [...] Ott ültem a Gerbeaud-ban az ijedt Déryvel, aki azt hihette, hogy Demény érkezése ürügyén én még egy szimpla feketét rendelek. Nem rendeltem." Kijut itt a fricskákból a "tehetséges opportunistáknak", a mindannyiszor "kulturális cárként" emlegetett Aczél Györgynek, s Domján Edit tudálékosnak ítélt első férje, Kaló Flórián éppúgy nem ússza meg kicsinylő szavak nélkül, mint a visszaemlékezéseivel elővágó Kőszeg Ferenc.
Mert hát Ungvári Tamásnak, akit a sötét rosszindulat valaha szocializmuskori playboynak hírlelt, nem egy sérelme van a rendszerváltást megelőző évtizedekből. "Engesztelhetetlen ellenségeket szerzettem magamnak, s meglehet, máig rajtam a titokban fogadott vendetta" - írja, s még nemzetközi professzori kedveltségét is kissé kesernyésen idézi fel: "Nem szívesen emlékszem vissza külföldi sikereimre. Azt is csak onnan gondolom, hogy sikerként könyvelhetem el angliai vagy amerikai tartózkodásomat, mert Magyarországon csakis gonosz pletykát, csalános gyanút aratott. Amíg én fekete tógában az estéli madeirát szopogatva a tanári asztalnál hazám szerény, de méltó képviselőjének éreztem magam, addig itthon a témonda és a szóbeszéd azt suttogta, hogy bizonnyal tányérmosogatóként tengődöm odakint."
A tehát nem mindenkor egészen jóindulatú pletyka mégis a kötet főerejének tetszik, s mint történelmi intimpista és panoptikumtulajdonos valósággal triumfál a szerző. A rokoni kapcsolatok és ágyastársi viszonyok kuszaságában is érdekfeszítő taglalása, az egykori dühödt intrikák - értelemszerűen kívülállói - felidézése egyszerre teszik szórakoztatóvá és kutatásra ösztönzővé mindkét enciklopédiát. Ám amint kifogy alólunk a bennfentes pletyka, jól érzékelhetően megbillen a felépítmény, hiszen az életművek felidézése kevésbé tűnik csábító lehetőségnek Ungvári számára (Szobotka Tibor alakját például több oldalon keresztül, azonban egyetlenegy műcím említése nélkül rajzolja elénk). Ilyenkor kifakul, üresen oktatóvá válik az elbeszélés, hogy így adja elő mondjuk Eduardo Rózsa-Flores történetét vagy épp Roman Polanski bűnesetét, netán a magyar manökenlány meggyilkoltatásának bulvárban már régente megforgatott regéjét. Újdonat pletykák híján az is a kívánatosnál érzékletesebbé válik, hogy Ungvári emlékei gyakorta az utolsó évek könyvterméséből veszik eredetüket, vagy máshonnan közelítve: hogy a szövegek jó része eredetileg olvasónaplónak, recenziónak íródott. Ilyenkor maradnak a sommás megállapítások, a könnyűkezű banalitások, melyeknek Ungvári Tamás életműve hivatott súlyt kölcsönözni, s valóban, ki merne vitatkozni az ilyesféle korszakrajzokkal: "Pezsgett itt az élet, kérem, a századvégen és a századfordulón, s még azután is."
Scolar, 2010, 304 oldal, 3500 Ft
