Arról, hogy léteztek-e a szirének, semmi bizonyosat nem tudunk. Ám abban, hogy az énekük mindennél csábítóbb volt, nincs okunk kételkedni. És hogy még manapság is az - legalábbis Nádas új művének tanúsága szerint. Még ha soha nem is halljuk füllel, és nem tudjuk, miféle hangzása van. Találgatni persze lehet. "Hogy mit énekeltek a szirének, és milyen nevet vett föl Akhilleusz, mikor elrejtőzött a nők között, fogas kérdés, de nem megoldhatatlan" - írta a 17. század nagy gondolkodója, Sir Thomas Browne, méghozzá a temetkezési szokásokról írott nagy könyvében. A megoldásra korábban is vállalkoztak. Elsőként Platón, aki a püthagoreusok nyomán úgy gondolta, a szirének Anankénak, a kényszer istennőjének leghűségesebb szolgálói. Ananké egy orsót tartott a kezében, és ennek segítségével hét gyűrűt pörgetett. Ez volt a hét bolygó körpályája. Az orsó forgását is hozzászámolva ily módon nyolc körpálya alakult ki. Ezek mindegyikén "egy-egy szirén ül, aki a körrel együtt körben forog, s közben mindig egy és ugyanazt a hangot hallatja; a nyolc hang azután egy összhangban zeng össze." (Platón: Állam, 6l7b) A szirének éneke ezek szerint nem más, mint a bolygók zenéje, vagyis a szférák harmóniája. Ezért olyan nehéz meghallani füllel. Végül is nincs, amiből ne ez a zene áradna. Az embert is áthatja, testét, lelkét egyaránt. Csakis akkor hallhatná e zenét, ha kívül kerülne a mindenségen, ha a létezésből kiszakadva azt távolról figyelhetné. Ehhez azonban meg kellene halnia - vagy legalábbis el kellene hagynia a földi élet világát. Abba a "más-világba" kellene áttelepülnie, ahonnan Nádas színdarabjának a szerzője figyeli a szereplők vergődését vagy szerencsétlenkedését.
Amíg az ember él, maradéktalanul alá van vetve a létezésnek. És ezért hallani is nehezen tudja a szirének énekét, hiszen azok a mindenség mozgatóiként eleve befészkelték magukat minden élő emberbe. S mivel halálos nők - mert a görög mitológia szerint azok -, ez nem kevesebbet jelent, mint hogy a szirének az emberben ott lappangó halál megtestesítői. Nem csoda, hogy gyakran az alvilág uralkodónőjének, Persephonénak a szolgálóiként tűnnek fel. "Ülnek a réten ezek, s körülöttük az emberi csontok / nagy sokasága hever, rothad, zsugorodnak a bőrök" - figyelmezteti a szirénekre Kirké Odüsszeuszt. (Odüsszeia, XII. 43-46.)
Így rohad és zsugorodik a világ Nádas színdarabjában.
Milyen hát a szirének éneke? Siratóének. A létezés siratja általa önmagát. A mindenben
ott lappangó pusztulást
éneklik meg. "[N]incs emberi hajlék, mely ne került volna Hádés birtokába", mondják a Néreisek a Szirénének nyitójelenetében. A halál birodalmának kellős közepén megy fel a függöny, egy "rózsásujjú", mégis háborús hajnalon, a tengerparton, egy félig romokban heverő templom gótikus íveit mutatva, amely alól öklömnyi döglegyek áradnak ki. Egy olyan univerzum tárul fel a nézőknek, amely egyetlen hatalmas nyitott sebként tátong. Ennek a sebnek a nyílásából lépnek elő a darab szereplői. De ebben foglalnak helyet a nézők is, sőt a darab dramaturgja, rendezője, de még az írója is. (A rafinált szerzői megjegyzések legalábbis erre utalnak - és szerzői utasításokról nehéz beszélni, hiszen a tipográfiai megoldások alapján nehéz másra következtetni, mint hogy - a la Brecht - ezek is elhangzanak az előadás folyamán.) Mindent a halál ural ebben a darabban. Pontosabban: a feltartóztathatatlan, örökös pusztulás. Aminek nincs eleje, és nincs vége. Már javában tart, amikor a sziréneket először nevezik nevükön a görög mitológiában - de tart később is, amikor feltűnnek a nagy megváltók, Martinovics, Robespierre és Bakunyin, vagy amikor eljön az első világháború vagy Voronyezs, a Don-kanyar, Auschwitz, a holdkóros Ilona grófnő, Horthy menye, "az ő kifogyhatatlan mosolyával". Vagy az ökológiai katasztrófák kora. Vagyis a mindenkor esedékes év - jelen esetben 2010 -, ami nem sokban különbözik a világtörténelem bármelyik tetszőlegesen kiválasztott esztendejétől. "A végítélet nem képletes, hanem tényleges", mondja a darabbeli szerző a rendezőnek, miután fölmegy a függöny. Most és mindörökké zajlik, és - legalábbis e darab tanúsága szerint - mindenki derekasan kiveszi belőle a részét. Nemcsak azzal, ha pusztít, akár a jónak, akár a gonosznak a nevében, hanem már azzal is, ha létezik, egzisztál, levegőt vesz. Elegendő megszületni, hogy az ember a pusztítást szorgosan gyakorolni kezdje. Nádas darabjában létezni annyit jelent, mint hozzájárulni a nagy közös semmi szaporításához. Még akkor is, ha az ember a legjobb szándékkal fölvértezve mindenáron valamit szeretne produkálni. Ám még a valami is csupán álarca a semminek - úgy, ahogyan a Hármak is (s a darabban szinte minden szereplő egyszerre három lényként lép elő) "kínjukban... saját arcuk heroikusan derűs maszkját hordják arcukon". Úgy tudom ezt elképzelni, mintha az élő arc eleve halotti maszk lenne - s talán e feltételezéssel nem teszek erőszakot a darabon.
Nem a valami hiánya idézi elő a semmit. Fordítva: a semmi az, ami a valamit megteremti. Legalábbis e darabban. "A semmi: Isten árnyéka", írta a kolumbiai filozófus, Nicolas Gómez Dávila. Nádas darabjában maguk az istenek is saját hiányuk parazita élősködői.
Nádas műve erről a mindenen átszivárgó semmiről szól. Az "eleven halálról". Nem ennek vagy annak a szereplőnek a haláláról, nem a Halálról, és nem is a halál elkerülhetetlenségéről. Hanem arról, hogy a pusztulás, a romlás, a szétesés mindenben ott lappang, kiirthatatlanul, akár egy genetikai kód. Ebben a darabban mindenki a Rossz helytartója. Az is, aki tenni akar ellene valamit, de az is, aki a pártjára áll. Az Egyetemes Rossznak ezt a dinamikáját az európai színházban utoljára Antonin Artaud mutatta be olyan illúziótlanul, mint Nádas. A logosz, mondja a darabbeli Néreisek kórusa, nem egyéb, mint az, amiben az anyag struktúrája önmagát megjeleníti. Más szavakkal: "genetikus programok és biokémiai folyamatok" végeredményei vagyunk. Még másabb szavakkal: az ember "zabálógép", "baszógép", "szarógép". És így tovább. Ami maga a paradicsomi állapot, hiszen
nincsen többé szabad akarat,
ami miatt kizavartak minket a paradicsomból.
Nem sok illúziót hagy Nádas a nézőnek/olvasónak.
A színdarabnak persze nemcsak filozófiája van, hanem története, cselekménye, végkimenetele is. Vannak az Anyák, Pénelopé, Kirké és Kalypsó, akiket Odüsszeusz mind felcsinált. Az eredmény: egy-egy fiú: Télemakhos, Télegonos és Hyakinthos, a három semmirekellő, akik önmagukat légypapírra ragadt légynek álmodják, amelyet éppúgy agyoncsaphat bárki, mint a Lear királyban az istenek az embereket: "Amik alegyekapajkosgyermekeknek, az vagyunk az isteneknek mink: Mulatozásból ölnek minket." A három fiú beleszeret a három szirénbe, Thelxiopéba, Aglaopéba és Peisinoéba (vagy inkább megkaparintják őket), de azután összevissza gabalyodnak a szálak, és a fiúk nemcsak egymás nőit szeretik el egymástól, nem riadva vissza az erőszaktól sem, de saját nemüktől sem idegenkednek. Végül pedig, miközben a lányok egymást készülnek feldarabolni, a fiúk saját apjukat, Odüsszeuszt mészárolják le, aki naivan azt hitte, hogy megtalálta végre a hazáját.
E mitológiai szatírjáték, akár cseppben a tengert, az emberi történelem működését mutatja be. Pontosabban: azt, amit az ember történelemnek vél, miközben kizárólag saját ösztöneinek, elemi érdekeinek, vágyainak, állatiasságának kielégítésére törekszik. Az istenek alaposan leszerepelnek ebben a darabban, amely "a nagy európai istenek elfuserált teológiájáról" szól. De éppígy leszerepelnek a tényleges "történelemformálók", Bakunyin és Robespierre és Martinovics meg a későbbiek. Az emberi sürgés-forgás összeér az isteni történettel, s e kettő összeragadt szövete az, ami történelemnek mondható. Nádas művének konklúziója: úgy kudarc az egész, ahogyan van. Az utolsó jelenet éppúgy hajnalban kezdődik, mint az első, de ezúttal nem háborús hajnalra megy fel a függöny, hanem "a fenékig koszolódott, ipari mocskot terelő világtengerekre", az ökológiai katasztrófára, amely feltartóztathatatlan ütemben nő körülöttünk. Most, ezekben a pillanatokban is - ezúttal épp a Mexikói-öbölben. Ez az emberek világa - az embereké, akik, miközben istenekről regélnek, tündérmeséket találnak ki maguknak, és fáradhatatlanul egy jobb jövő ígéretével hitegetik a többieket, titokban vagy nyíltan egyfolytában a markukba röhögnek.
Régóta nem olvastam ennyire illúziótlan művet. Vagy inkább azt mondanám: ennyire rosszkedvűt. Olvasás közben sokszor eszembe jutott Nádas egy régebbi írása, a Saját halál. A klinikai halál beálltát ott úgy jellemezte, mint amikor egy "nagy villanykapcsolót lekattintanak, magát a főkapcsolót. Amiktől a látás, az észlelés és a gondolkodás közel sem szűnik meg. E párhuzamosan működő funkciók a frissen szerzett észleléseiket azonban nem a tudat egyezményes időrendjére fűzik fel." Ezt követően pedig: "Olyan közegben láttam át a magam mögött hagyott életet, amely a maga időbeli tagoltságával az időtlenség beláthatatlan űrjében helyezkedett el." A Szirénének "helyszínét" és "idejét" a magam részéről ebbe az időtlen űrbe helyezném. Innen nyílik csak olyan perspektíva, amely egyszerre mutatja olyan távolról és mégis élesen a létezést, amilyennek ebben a színdarabban mutatkozik.
A Saját halálban Nádas megidézi Rilkének a vállunk mögött álló néma angyalait és azok semleges szemléletét, amellyel az időbeli dolgokat szemlélik. Ezzel a semleges szemlélettel mutatja be a Szirénének a történelmet. Rosszkedvet említettem a darabbal kapcsolatban. De mondhatnék valami végtelen egykedvűséget is, ami a világ javíthatatlanságának szól. Ez hatja át a művet az első sortól az utolsóig, egyfajta "generálbasszusként" ez szól minden sorából. És talán ez az igazi szirénének, nem pedig az, amit a darabban megidézett tényleges szirének dalolnak. Ez a nem hallható, mégis végig érzékelhető basszus, ami a szirének hallható énekénél is jobban befészkeli magát az olvasó agyába. Ezúttal nem Rilke angyalai állnak a szerző háta mögött, hanem a semmit járványként terjesztő szirének. Az ő néma jelenlétük ijesztőbb minden földi zajongásnál.
Az elején Sir Thomas Browne-t, Platónt és Homéroszt említettem. Illő azonban megidézni Kafkát is, aki szintén nem szabadult a szirének énekétől: "Mármost van azonban a sziréneknek egy éneküknél is borzalmasabb fegyvere, nevezetesen a hallgatásuk. Sosem történt meg, igaz, de talán elképzelhető, hogy daluktól megmenekült valaki, hallgatásuktól azonban egészen biztosan nem."
Jelenkor, 2010, 106 oldal, 2900 Ft
