"Elfuserált teológia"

Nádas Péter: Szirénének

  • Földényi F. László
  • 2010. június 10.

Könyv

Arról, hogy léteztek-e a szirének, semmi bizonyosat nem tudunk. Ám abban, hogy az énekük mindennél csábítóbb volt, nincs okunk kételkedni. És hogy még manapság is az - legalábbis Nádas új művének tanúsága szerint. Még ha soha nem is halljuk füllel, és nem tudjuk, miféle hangzása van. Találgatni persze lehet. "Hogy mit énekeltek a szirének, és milyen nevet vett föl Akhilleusz, mikor elrejtőzött a nők között, fogas kérdés, de nem megoldhatatlan" - írta a 17. század nagy gondolkodója, Sir Thomas Browne, méghozzá a temetkezési szokásokról írott nagy könyvében. A megoldásra korábban is vállalkoztak. Elsőként Platón, aki a püthagoreusok nyomán úgy gondolta, a szirének Anankénak, a kényszer istennőjének leghűségesebb szolgálói. Ananké egy orsót tartott a kezében, és ennek segítségével hét gyűrűt pörgetett. Ez volt a hét bolygó körpályája. Az orsó forgását is hozzászámolva ily módon nyolc körpálya alakult ki. Ezek mindegyikén "egy-egy szirén ül, aki a körrel együtt körben forog, s közben mindig egy és ugyanazt a hangot hallatja; a nyolc hang azután egy összhangban zeng össze." (Platón: Állam, 6l7b) A szirének éneke ezek szerint nem más, mint a bolygók zenéje, vagyis a szférák harmóniája. Ezért olyan nehéz meghallani füllel. Végül is nincs, amiből ne ez a zene áradna. Az embert is áthatja, testét, lelkét egyaránt. Csakis akkor hallhatná e zenét, ha kívül kerülne a mindenségen, ha a létezésből kiszakadva azt távolról figyelhetné. Ehhez azonban meg kellene halnia - vagy legalábbis el kellene hagynia a földi élet világát. Abba a "más-világba" kellene áttelepülnie, ahonnan Nádas színdarabjának a szerzője figyeli a szereplők vergődését vagy szerencsétlenkedését.

Amíg az ember él, maradéktalanul alá van vetve a létezésnek. És ezért hallani is nehezen tudja a szirének énekét, hiszen azok a mindenség mozgatóiként eleve befészkelték magukat minden élő emberbe. S mivel halálos nők - mert a görög mitológia szerint azok -, ez nem kevesebbet jelent, mint hogy a szirének az emberben ott lappangó halál megtestesítői. Nem csoda, hogy gyakran az alvilág uralkodónőjének, Persephonénak a szolgálóiként tűnnek fel. "Ülnek a réten ezek, s körülöttük az emberi csontok / nagy sokasága hever, rothad, zsugorodnak a bőrök" - figyelmezteti a szirénekre Kirké Odüsszeuszt. (Odüsszeia, XII. 43-46.)

Így rohad és zsugorodik a világ Nádas színdarabjában.

Milyen hát a szirének éneke? Siratóének. A létezés siratja általa önmagát. A mindenben

ott lappangó pusztulást

éneklik meg. "[N]incs emberi hajlék, mely ne került volna Hádés birtokába", mondják a Néreisek a Szirénének nyitójelenetében. A halál birodalmának kellős közepén megy fel a függöny, egy "rózsásujjú", mégis háborús hajnalon, a tengerparton, egy félig romokban heverő templom gótikus íveit mutatva, amely alól öklömnyi döglegyek áradnak ki. Egy olyan univerzum tárul fel a nézőknek, amely egyetlen hatalmas nyitott sebként tátong. Ennek a sebnek a nyílásából lépnek elő a darab szereplői. De ebben foglalnak helyet a nézők is, sőt a darab dramaturgja, rendezője, de még az írója is. (A rafinált szerzői megjegyzések legalábbis erre utalnak - és szerzői utasításokról nehéz beszélni, hiszen a tipográfiai megoldások alapján nehéz másra következtetni, mint hogy - a la Brecht - ezek is elhangzanak az előadás folyamán.) Mindent a halál ural ebben a darabban. Pontosabban: a feltartóztathatatlan, örökös pusztulás. Aminek nincs eleje, és nincs vége. Már javában tart, amikor a sziréneket először nevezik nevükön a görög mitológiában - de tart később is, amikor feltűnnek a nagy megváltók, Martinovics, Robespierre és Bakunyin, vagy amikor eljön az első világháború vagy Voronyezs, a Don-kanyar, Auschwitz, a holdkóros Ilona grófnő, Horthy menye, "az ő kifogyhatatlan mosolyával". Vagy az ökológiai katasztrófák kora. Vagyis a mindenkor esedékes év - jelen esetben 2010 -, ami nem sokban különbözik a világtörténelem bármelyik tetszőlegesen kiválasztott esztendejétől. "A végítélet nem képletes, hanem tényleges", mondja a darabbeli szerző a rendezőnek, miután fölmegy a függöny. Most és mindörökké zajlik, és - legalábbis e darab tanúsága szerint - mindenki derekasan kiveszi belőle a részét. Nemcsak azzal, ha pusztít, akár a jónak, akár a gonosznak a nevében, hanem már azzal is, ha létezik, egzisztál, levegőt vesz. Elegendő megszületni, hogy az ember a pusztítást szorgosan gyakorolni kezdje. Nádas darabjában létezni annyit jelent, mint hozzájárulni a nagy közös semmi szaporításához. Még akkor is, ha az ember a legjobb szándékkal fölvértezve mindenáron valamit szeretne produkálni. Ám még a valami is csupán álarca a semminek - úgy, ahogyan a Hármak is (s a darabban szinte minden szereplő egyszerre három lényként lép elő) "kínjukban... saját arcuk heroikusan derűs maszkját hordják arcukon". Úgy tudom ezt elképzelni, mintha az élő arc eleve halotti maszk lenne - s talán e feltételezéssel nem teszek erőszakot a darabon.

Nem a valami hiánya idézi elő a semmit. Fordítva: a semmi az, ami a valamit megteremti. Legalábbis e darabban. "A semmi: Isten árnyéka", írta a kolumbiai filozófus, Nicolas Gómez Dávila. Nádas darabjában maguk az istenek is saját hiányuk parazita élősködői.

Nádas műve erről a mindenen átszivárgó semmiről szól. Az "eleven halálról". Nem ennek vagy annak a szereplőnek a haláláról, nem a Halálról, és nem is a halál elkerülhetetlenségéről. Hanem arról, hogy a pusztulás, a romlás, a szétesés mindenben ott lappang, kiirthatatlanul, akár egy genetikai kód. Ebben a darabban mindenki a Rossz helytartója. Az is, aki tenni akar ellene valamit, de az is, aki a pártjára áll. Az Egyetemes Rossznak ezt a dinamikáját az európai színházban utoljára Antonin Artaud mutatta be olyan illúziótlanul, mint Nádas. A logosz, mondja a darabbeli Néreisek kórusa, nem egyéb, mint az, amiben az anyag struktúrája önmagát megjeleníti. Más szavakkal: "genetikus programok és biokémiai folyamatok" végeredményei vagyunk. Még másabb szavakkal: az ember "zabálógép", "baszógép", "szarógép". És így tovább. Ami maga a paradicsomi állapot, hiszen

nincsen többé szabad akarat,

ami miatt kizavartak minket a paradicsomból.

Nem sok illúziót hagy Nádas a nézőnek/olvasónak.

A színdarabnak persze nemcsak filozófiája van, hanem története, cselekménye, végkimenetele is. Vannak az Anyák, Pénelopé, Kirké és Kalypsó, akiket Odüsszeusz mind felcsinált. Az eredmény: egy-egy fiú: Télemakhos, Télegonos és Hyakinthos, a három semmirekellő, akik önmagukat légypapírra ragadt légynek álmodják, amelyet éppúgy agyoncsaphat bárki, mint a Lear királyban az istenek az embereket: "Amik alegyekapajkosgyermekeknek, az vagyunk az isteneknek mink: Mulatozásból ölnek minket." A három fiú beleszeret a három szirénbe, Thelxiopéba, Aglaopéba és Peisinoéba (vagy inkább megkaparintják őket), de azután összevissza gabalyodnak a szálak, és a fiúk nemcsak egymás nőit szeretik el egymástól, nem riadva vissza az erőszaktól sem, de saját nemüktől sem idegenkednek. Végül pedig, miközben a lányok egymást készülnek feldarabolni, a fiúk saját apjukat, Odüsszeuszt mészárolják le, aki naivan azt hitte, hogy megtalálta végre a hazáját.

E mitológiai szatírjáték, akár cseppben a tengert, az emberi történelem működését mutatja be. Pontosabban: azt, amit az ember történelemnek vél, miközben kizárólag saját ösztöneinek, elemi érdekeinek, vágyainak, állatiasságának kielégítésére törekszik. Az istenek alaposan leszerepelnek ebben a darabban, amely "a nagy európai istenek elfuserált teológiájáról" szól. De éppígy leszerepelnek a tényleges "történelemformálók", Bakunyin és Robespierre és Martinovics meg a későbbiek. Az emberi sürgés-forgás összeér az isteni történettel, s e kettő összeragadt szövete az, ami történelemnek mondható. Nádas művének konklúziója: úgy kudarc az egész, ahogyan van. Az utolsó jelenet éppúgy hajnalban kezdődik, mint az első, de ezúttal nem háborús hajnalra megy fel a függöny, hanem "a fenékig koszolódott, ipari mocskot terelő világtengerekre", az ökológiai katasztrófára, amely feltartóztathatatlan ütemben nő körülöttünk. Most, ezekben a pillanatokban is - ezúttal épp a Mexikói-öbölben. Ez az emberek világa - az embereké, akik, miközben istenekről regélnek, tündérmeséket találnak ki maguknak, és fáradhatatlanul egy jobb jövő ígéretével hitegetik a többieket, titokban vagy nyíltan egyfolytában a markukba röhögnek.

Régóta nem olvastam ennyire illúziótlan művet. Vagy inkább azt mondanám: ennyire rosszkedvűt. Olvasás közben sokszor eszembe jutott Nádas egy régebbi írása, a Saját halál. A klinikai halál beálltát ott úgy jellemezte, mint amikor egy "nagy villanykapcsolót lekattintanak, magát a főkapcsolót. Amiktől a látás, az észlelés és a gondolkodás közel sem szűnik meg. E párhuzamosan működő funkciók a frissen szerzett észleléseiket azonban nem a tudat egyezményes időrendjére fűzik fel." Ezt követően pedig: "Olyan közegben láttam át a magam mögött hagyott életet, amely a maga időbeli tagoltságával az időtlenség beláthatatlan űrjében helyezkedett el." A Szirénének "helyszínét" és "idejét" a magam részéről ebbe az időtlen űrbe helyezném. Innen nyílik csak olyan perspektíva, amely egyszerre mutatja olyan távolról és mégis élesen a létezést, amilyennek ebben a színdarabban mutatkozik.

A Saját halálban Nádas megidézi Rilkének a vállunk mögött álló néma angyalait és azok semleges szemléletét, amellyel az időbeli dolgokat szemlélik. Ezzel a semleges szemlélettel mutatja be a Szirénének a történelmet. Rosszkedvet említettem a darabbal kapcsolatban. De mondhatnék valami végtelen egykedvűséget is, ami a világ javíthatatlanságának szól. Ez hatja át a művet az első sortól az utolsóig, egyfajta "generálbasszusként" ez szól minden sorából. És talán ez az igazi szirénének, nem pedig az, amit a darabban megidézett tényleges szirének dalolnak. Ez a nem hallható, mégis végig érzékelhető basszus, ami a szirének hallható énekénél is jobban befészkeli magát az olvasó agyába. Ezúttal nem Rilke angyalai állnak a szerző háta mögött, hanem a semmit járványként terjesztő szirének. Az ő néma jelenlétük ijesztőbb minden földi zajongásnál.

Az elején Sir Thomas Browne-t, Platónt és Homéroszt említettem. Illő azonban megidézni Kafkát is, aki szintén nem szabadult a szirének énekétől: "Mármost van azonban a sziréneknek egy éneküknél is borzalmasabb fegyvere, nevezetesen a hallgatásuk. Sosem történt meg, igaz, de talán elképzelhető, hogy daluktól megmenekült valaki, hallgatásuktól azonban egészen biztosan nem."

Jelenkor, 2010, 106 oldal, 2900 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Se csoda, se ítéletnap nem várható az Otthon Starttól

Sok a nyitott kérdés a 3 százalékos lakáshitelek lehetséges hatásairól: az első lakásra sorban állók közül sokan inkább csalódhatnak majd, és az évi több tízezer új lakás sem tűnik megalapozott várakozásnak – viszont a program a költségvetésnek is talán csak szélsőséges esetben okoz fenntarthatatlan terhet.

„Elérve a tehéncsorda által hagyott sárnyomokat balra fordulunk” – ilyen egy hétvégi túra Székelyudvarhely környékén

Két napot teljesítettünk a Via Transilvanica székelyföldi szakaszából, Farkaslakáról Székelyudvarhelyre, onnan pedig Homoródszentmártonig gyalogoltunk. Felmásztunk Jézus fejébe, pásztorkutyákkal barátkoztunk, és még egy szüreti felvonulásba is belecsöppentünk. A közel 50 kilométeres út során más túrázókkal alig, medvékkel viszont szerencsére egyáltalán nem találkoztunk.

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.