"Hány Japán van? (...) [É]ppen annyi, ahányan vagyunk" - áll Ferber Katalin nagyalakú, fényes papírra nyomott, száznál több színes fotót felvonultató (látszólag) képeskönyvének bevezetőjében. És ahogy hamar kiderül, hogy a szerző jóval többet vállalt egy képes albumnál, úgy hiányzik egyre jobban az is, hogy a fenti figyelmeztetés az általánosíthatóság képtelenségéről ne csak üres frázis legyen.
A Mindenki szellemi kalauza kinézete vagy épp tördelése ellenére nem bedekker, nem úti napló és nem is informatív képaláírásokkal tarkított fotóalbum: a tizenhat éve a szigetországban élő, elismert gazdaságtörténész szerző az egész japán társadalmat, világképet és kultúrkört kívánja bemutatni harmincnyolc - az öndefiníció szerint - esszé révén, messze túl egy turista beszámolóján, de még éppen innen a tudományos megközelítésen. Azaz nagyjából úgy, ahogy legutóbb, A felkelő nap árnyéka című, vele készült és ugyanezt a témát jóval részletesebben körüljáró interjúkötetben tette, onnan ráadásul hosszas gondolati egységeket, nemritkán konkrét mondatokat átemelve. Ilyenformán a könyv kézbevétele és néhány fejezet elolvasása után átalakulnak az olvasó elvárásai is - így pedig már nehéz elmenni a durva általánosítások, önellentmondások és az elkerülni kívánt, mégis megjelenő felszínesség mellett.
Statisztikai adatokat nyilván felesleges lenne számon kérni egy, a szociológusszakmánál tágabb publikumnak szánt könyvön (noha néhány esetben megjelennek egzakt adatok is az egy-öt oldal terjedelmű kisesszékben), ám még így is rendkívül zavaró a "mindenki", "a japánok", "a japán nők" jellegű magabiztos kijelentések korlátlan burjánzása. Ez már csak azért is aggályos, mert néha egyértelmű csúsztatásokhoz vezet - például hogy Japánban a legmodernebb kütyük, a mindenki számára elérhető elektrotechnika világában a huszonegyedik században is "minden fiúgyerek" kedvenc játéka a fakard lenne a szamurájkultusz miatt. És nehéz jóindulattal kezelni az olyan kijelentéseket is, hogy "a" japán feleség "lehetőleg" két gyereket szül - ha egyszer az ezt mutató arányszám az elmúlt évtizedben meg sem közelítette az 1,5 gyerek/nő értéket. A túlontúl általános érvényű kijelentések sok esszé hitelét megkérdőjelezik, mert szó sem esik arról, hogy bizonyos, az átlag európai sztereotípiáira ráerősítő állításaik mely korra vonatkoznak, azaz hogy az egyes tradíciókat vajon ma is éppúgy mindenki követi-e, ahogy régebben, avagy a globalizációval ezek a szokások is átalakulnak, kikopnak. A 176 oldalas könyvben mindössze ennyit találni erről az egyik fejezet legvégén: "A jelen helyzet természetesen változik. Folyamatosan."
Nem segít enyhíteni a könyv olvasásával egyre jobban eluralkodó zavart az sem, hogy a Szellemi kalauz folyvást önellentmondásokba keveredik. Egyszer például arról van szó, hogy a bűncselekmények kétharmadát japán állampolgárok követik el - négy oldallal arrébb ez a szám már 98 százalékra változik. Máskor a heti átlag száz (!) munkaóráról plusz napi egy-két órányi tömegközlekedésről kapunk képet, amely után értelemszerűen már csak alvásra marad idő a munkamániás szigetországbeliek számára - aztán mégis kiderül, hogy sportos nép a japán, "napi fél órát szinte mindenki használja kétkerekűjét". Nyilván álmában. S hogy mi a helyzet a nőkkel, az sem éppen világos - a társadalmi státus, beosztás, nem és életkor szerint másként használt japán nyelvről szólva kiderül, hogy mivel egyre több a férfinál magasabb beosztású női munkaerő, a korábbi szabályok elkopnak, hiszen "lefelé" korábban nő nem is beszélhetett. Később viszont mégis azzal a szomorú képpel kell szembesülnünk, hogy "fehér holló a női vezető, jellemzően inkább asszisztensi, titkárnői munkakörben dolgoznak".
Ferber általában gúnnyal, erős kritikával ír a túlzottan férfiközpontú társadalomról, egyes megfogalmazásaival azonban maga is okot ad a szemöldökfelvonásra. A szinglikről - akikből a könyv szerint több százezer él a ma Japánjában - szólva a szerző kifejti: "mindegyikük" a szülei lakásában él, "többségük" a szülőktől kapott zsebpénzből, s akik esetleg dolgoznak, azok "fizetésüket mind magukra költik", így aztán velük főként a plázákban lehet összefutni, ahol "trendi éttermekben csacsognak hasonszőrű barátnőikkel". A szinglik ráadásul - Ferber szerint - a húszas éveik vége felé rájönnek, hogy már sehogy sem tudnak férjhez menni: "nos, akkor marad az ímmel-ámmal elvégzett munka" (kiemelés: K. B.).
Mindemellett erősen ingadozó, hogy mely témát sikerül - vagy melyiket lehetséges - a választott határműfajban és terjedelemben kielégítő módon körüljárni. A legfájóbb a művészet bemutatásának szinte teljes hiánya (mindössze háromnegyed oldalnyi, kissé elavult információ olvasható csak a témában), de máskor is úgy tűnik, hogy ennyire a felszín közelében maradva nem lehet kifejteni egyes bonyolult társadalmi-gazdasági folyamatokat, nem lehet eldönteni (noha Ferber néha próbálkozik ilyesmivel), hogy valami "jó" vagy "rossz"-e - az ilyesmik felvetése így, a vélhető céllal ellentétben, csak mélyíti az olvasó tájékozatlanságérzését. A tudományosság és a maximális olvasóbarátság közötti ingázás stilárisan is megmutatkozik egyrészt Ferber folyamatos kiszólásaiban ("kérem, tessék mosolyogni"), másrészt a szövegtesttől furcsán elütő, sokszor suta fejezetzárásaiban (például: "Minden tehát értünk van, az Utasért - éljünk vele bátran!", vagy akár csak egy új bekezdés: "Hm."). Azt pedig jobb nem megszámolni, hogy a szövegből hány vessző hiányzik - egyszerűbb a dolgunk, ha inkább a jó helyre kerülteket adjuk össze.
Úgy tűnik tehát, a Mindenki szellemi kalauzával Ferbernek nem volt más célja, mint egy még szélesebb publikum számára is fogyaszthatóvá tenni a 2005-ös interjúkötetet, annak - nincs rá jobb szó - lebutításával, sok korrekt vagy jó, de soha nem igazán magával ragadó fénykép bevetésével.
Jószöveg Műhely Kiadó, 2009, 176 oldal, 6990 Ft
