"Mikszáth percről percre elgondolkozóbbá, komolyabbá vált. Az előbb még nevető és nevettető vonások egyre élesebbek, gúnyosabbak, szinte marók lettek. Elkezdett beszélni. Először azokról, akiknek üres széke s pohara még ott állott, azután tovább a Monarchiában szereplő összes alakokról - egészen a Habsburg-dinasztiáig. Az orvos kíváncsiságával, tudásszomjával boncolt (...) és kifejtette, okfejtette, hogyan, miért rohan a maga tragikus vesztébe az ország. Jósolt mindent, ami bekövetkezett, mindent. A Habsburg-ház összeomlását, háborút, nemzetiségek lázadását és a legrettenetesebbet: a belső összeroppanást." Bár Jókai nevelt lányának, Feszty Árpádnénak a visszaemlékezései nem mentesek az utólagos okoskodástól, fenti leírása jól jellemzi mind az író pozícióját ("körön belül kívül lenni", ahogyan Mészöly Miklós megfogalmazza majd e megfigyelői státus lényegét), mind az öregedő Mikszáthon elhatalmasodó pesszimizmust. Mikszáth 1887-től élete végéig a Szabadelvű Párt országgyűlési képviselője, Tisza Kálmán, majd Tisza István támogatója - mindenekelőtt amiatt, mert úgy véli, a rendelkezésre álló választékból még mindig ők azok, akik leginkább az ország javára tehetnek. Mindvégig fenntartja magának a kételkedés jogát, igaz, különvéleményei soha nem válnak végzetes konfliktusok forrásaivá; politikustársairól, a közélet legkülönbözőbb figuráiról írt szatírái, karcolatai miatt engesztelhetetlen ellenséget nem szerez; mint ahogyan fenntartásai és a műveiben hangoztatott ellenérzései dacára az sem okoz számára problémát, hogy elfogadja azt a hódolatot, amit az általa kritizált hivatalos Magyarország neki megadott.
E magatartását az utókor számos ítésze egyszersmind alkotásai lényegének is láttatta, s munkáinak értékelése döntően ezért váltott ki időről időre új erőre kapott vitát. Oldalakat töltene meg a puszta számbavétele is annak, hogy melyik bírálója mit tartott művészetéről: mondták a történelmi Magyarország kíméletlen kritikusának éppúgy, mint megbocsátó apologétájának; a dzsentri kitartottjának csakúgy, mint leleplezőjének; a 48-as örökség elszánt védelmezőjének és a forradalom téveszméit keserűn belátónak; könnyű kezű, felszínes és "léha" szerzőnek, illetve mély emberismeretű, kétségbeesésében nevető írónak; eszményeit védőnek és cinikusnak, romantikusnak és realistának, sekélyesen provinciálisnak és világirodalmi horizontúnak egyaránt.
Nehéz lenne bármelyiket teljességgel elfogadni, de teljességgel tagadni is: a hatalmas ouvre messze nem tekinthető egységesnek, valamennyi megállapításra lehetne érvényes példákat citálni. Mikszáth realizmusa valóban más, mint a XIX. század nagy nyugati és orosz íróié - mint ahogyan más és más a bemutatott társadalmak minősége is. Adekvát formát - az anekdotából kinövő cselekménybonyolítás - talált egy olyan társadalom ábrázolására, ahol nem egyszerűen megállt az idő, hanem ahol a tradicionális államfenntartó és kultúrahordozó réteg mindent meg is tett a mozdulatlanságért. Nincsenek szívós munkával épített polgári karrierek; különcök, "spécik" vannak, akiket egy-egy fura, őrült tettük, "csínyük" egész életükre "megcsinált" emberré változtathat. Az 1870-es évektől a hivatalokat elözönlő dzsentri világa a századvégig pezsgő világ - és minden ostobaságával, idejétmúltságával együtt is képes a "visszaszerzett" történelmi ország nagyságának és erejének az illúzióját fenntartani. Mikszáth ennek és csakis ennek a gyorsan, alig három évtized alatt kifulladó virulenciának az ábrázolója volt.
Ha az életmű egésze nem is, az egyes pályaszakaszok persze leírhatók jellemző karakterjegyekkel; az alábbiakban Mikszáth utolsó éveiről lesz röviden szó - amikor erényei, de korlátai is kontúrosabbá váltak a korábbiaknál.
*
Félresiklott, tragikumba fordult szerelmek és érzelmek, megcsalt, eladott asszonyok vagy a hatalom embernyomorító gépezete kedélyesnek mondott művei, életképei, inkább szeretni, mint megvetni való svihákokról szóló írásai sorából sem hiányoznak éppenséggel, ám a jobbára anekdotikus indíttatású történetek poentírozása mindig oldja, légiesíti a nyomasztó atmoszférát. Noha ez a metódus végigvonul Mikszáth munkásságán, az utolsó másfél évtized jó néhány - és legjobb - munkájában e feloldás szándékoltan erőtlen, vagy teljességgel hiányzik. E tendencia 1893-as novellájától - A ló, a bárányka és a nyúl - válik egyértelművé. (Ez a kis remekmű, ami hajdanán kisiskolások olvasókönyvi darabja volt, sokadjára sem igen olvasható torokszorulás nélkül.) A komorság dominánssá válásának azonban csak egyik, de nem kizárólagos oka kisfiának halála; politikai-közéleti tapasztalatai - az állam legapróbb zugait is átjáró nepotizmus, a Tisza-féle politika csődje és válságsorozatba torkollása, a maga sovén bolondériáiba zárkózó millenniumi Magyarország vaksága -, írói elbizonytalanodása legalább annyira belejátszanak abba. Utóbbi részben az előbbiből magyarázható: az általa ábrázolt társadalmon és közegen, amelynek ünnepelt írója volt, egyszerűen túllépett a történelem, még ha ezt e világ a nagy összeomlásig nem vette is észre. Az irodalomban újat jelentő kísérletek - A Hét és a Nyugat - nem számoltak vele, s Mikszáth sem értette őket. A kívülállás, ami addig tudatosan vállalt írói pozíció volt, akaratától független állapot is lett egyben. Bizonytalanságérzete munkakedvére is kihatott - utolsó éveiben a korábbiakhoz képest jóval kevesebbet írt -, ám egyúttal érzékenyebbé, fogékonyabbá is tette a sötétebb tónusok ábrázolására. Vissza-visszatérő elem lesz műveiben a létbe vetettség és kiszolgáltatottság legvégletesebb formája, a gyerekhalál (Piros harangok, 1896), az otthontalanságérzet (mint egyik legszebb kései novellájában, a kúriák között bolyongó, saját élettörténet nélküli férfiról mesélő Filiben - 1902), a tágabb és szűkebb közösségek (család, rokonság) szétesése és visszataszító klánokká alakulása (A sipsirica, A Noszty fiú). A sipsirica (1902) ugyanúgy a szűk asztaltársasági adomázásból nő ki, mint megannyi, a vármegyei nemesség, az állami hivatalokban ülő dzsentrik hóbortjait, trükközéseit megörökítő írás: ám ami például a Két választás Magyarországon (regényalakban először: 1895) történeteiben megbocsátó iróniával társul, az A sipsiricában az állam egyént elpusztító-eltüntető képességét fölmutató lázálom - amit épp az alaphelyzet, a békebeli kisvendéglői miliő idillikussága változtat még hátborzongatóbbá. (Druzsba - visszafele: abszurd - tanár úr bolyongása és megsemmisülése e gépezet útvesztőiben túlzás nélkül nevezhető a Monarchia-létélmény olyasfajta művészi megnyilatkozásának, mint A kastély vagy A per.) A Noszty-fiú (1906-1907, könyvalakban: 1908) elszegényedett nemesei sem pusztán bohó különcök (még ha Noszty Ferinek jutott is a régi életmód eleganciájából), hanem a más vagyonának mindenáron való megszerzésére összeállt bűnszövetkezet. A cselszövés mozzanatai, a Tóth Mihály javait előre szétosztogató família viselkedése, Kopereczky első visszautasítás utáni dühkitörése és fenyegetőzése szövegszerűen sem hagynak kétséget afelől, hogy a pénzért akár ölni is képesek: Tóth Mari kimenekítésével apja egyszersmind a lánya életét is menti. A Noszty-féle paraziták, akik áldozataikon élősködve - és azokat tönkretéve (lásd a gutaütést kapott Velkovicsot) - próbálnak a felszínen maradni, immár a maguk pőre gonoszságában jelennek meg. Ez a fajta ábrázolás ugyan nem volt előzmény nélküli - például egy kevéssé sikerült novellában (A szamócák útja, 1904) a kehes nemesifjú, Hatházy Pali a nem evilági bájosságú és tisztaságú kedvesét, Máriát elemésztve gyógyul ki a kórjából -, és Mikszáth, szokásához híven, igen óvatosan adagolta a mérget, a közönségnek azonban ez is sok volt. A happy end elmaradását számonkérő olvasói levelek árasztották el a sorozatot közlő Vasárnapi Újságot. Mikszáth ezekre válaszul írta - utóbb sokak által ars poeticájának is tartott - sorait a mesemondás elhalásáról, a valós élet ábrázolásának korparancsáról.
*
Népszerűségét semmi nem kezdhette ki: 1910 májusában, 40 éves pályájának ("írói jubileumának") ünneplésekor lábai előtt hevert az ország: volt és aktuális miniszterelnök, politikusok, főtisztviselők, rangos és rang nélküli rajongók az ország minden csücskéből és a társadalom minden rétegéből versengve fejezték ki hódolatukat. "Nincs semmi kész munkám. Az Amerikai menyecske című könyvem írásánál tettem le a tollat ezelőtt vagy néhány héttel - azóta gratulációkra írok válaszokat, ez teljesen igénybe veszi az időmet" - írta az őt meghívó és tőle közlésre bármilyen írást kérő Kovács Dezsőnek, a kolozsvári Erdélyi Irodalmi Társaság titkárának 1910. április 5-én. Egészsége azonban megrendült: "beteges asztmatikus vagyok, aki télen úgyszólván ki se mozdulhat a szobájából. (...) Csak egy adatot mondok: két év előtt voltam utoljára a képviselőházban" - olvasható egy 1910. januári levelében (a második mondat a végleges változatba nem került be). Gyengélkedése miatt szakadt meg A fekete város közlése is 1909 elején, amit csak (ideiglenes) gyógyulása után fejezett be.
Mikszáth utolsó regénye (aminek 1911-es kiadását már nem érte meg) mind közül a legborúsabb. Az egyre abszurdabb magánháborúikba feledkező megyei nemesek és lőcsei polgárok tudomást sem vesznek az életük tágabb kereteit meghatározó eseményekről (Mikszáth a Thököly-felkelés és a Rákóczi-szabadságharc idejébe helyezi a történetet) - de életüket nem csupán közösségi mániáik és izolációjuk torzítják, hanem az élet élvezetére és bölcs megélésére őket alkalmatlanná tévő jellemgyengeségeik is. Görgey Pál egy ostoba rögeszme rabja (hogy lányának nem ő az apja), Fabriczius Antal főbírót ifjúkorából fakadó flegmatikus magabiztossága, kételyt és a megfontoltságot nem ismerő pökhendisége sodorja érzelmi megsemmisülése felé.
Borúlátása érzékeltetésére gyakran citálják utolsó éveinek megnyilatkozásait. (Leggyakrabban idézett mondata a halála előtti napokban tartott rahói politikai beszédének eme fordulata: "Én, aki annyira szerettem ezt a nemzetet, olyan sötét színekben látom ma az ország jövőjét, hogy elmondani sem lehet.") De nem csak politikai balsejtelmek gyötörték. Bár jó néhány kritikusa szerint - elméleti fölkészültségének hiányosságai miatt - mélyebb lélekábrázolásra soha nem vállalkozott, az úgynevezett végső kérdések (mi végre is volnánk a világon) nagyon is foglalkoztatták Mikszáthot. Említett írói, közéleti elbizonytalanodása az 1890-es években még inkább efelé terelték, és különceiben a maga módján és eszközeivel pontosan ezt próbálta megragadni. Jól mutatja ezt utolsó ismert szépprózája, a java novelláitól jócskán elmaradó A rekeszek (1910) is - amit többek között épp a direkt szentencia sorol az életmű másodvonalába. Az író fiait okító angol és német nyelvtanárról (az otthontalanság, az idegenség itt tehát konkrétan is megjelenik) szóló történet épp oly érdektelen, mint a két szereplő; az elbeszélés tempója is lassabb, majdhogynem monoton: de ez esetben éppen ez, a szürkeség a lényeg. Ahogyan Mikszáth összegez a tragikomikus leánykérés végén: "(...) ez volt a pont egy szerelemnek a házasság előtti történetében, mely éppen olyan forró és színes lehetett volna, mint a többi, de zajtalanul, szürkén s szegényesen folyt le, mint amilyen egyszerűek a hősei; ahelyett, hogy ők szakítanák le minden órájuk virágját, az ő virágjaikat szakítja le minden órájuk; kik jönnek-mennek észrevétlen, szeretnek, élnek és meghalnak anélkül, hogy tudná valaki, hogyan szerettek és miért éltek."
Mikszáth elbeszélői tehetsége, nyelvhasználata, előadásmódja különlegességének és máig tartó frissességének az elismerése soha nem volt vita tárgya. És e kivételes képessége miatt művei nemcsak egy letűnt éra krónikái, hanem általános érvényű megformálásai egy olyan társadalmi és egyéni létezéstechnikának, amely a valósággal szembenézés helyett nem pusztán látszatokon, hazug illúziókon alapul, hanem amelynek fő törekvése is e hamisság fenntartása. Mikszáth korabeli és halála utáni töretlen népszerűsége mindenekelőtt ennek köszönhető; tartalmilag, gondolatilag igénytelenebb munkáit is legtöbbször élvezhetővé teszi a közlés lüktetése, a megformálás szuggesztivitása.
