Miért rettegünk a tinédzserektől?

Kamaszfóbia a magyar kamaszirodalomban

  • Nagy Boldizsár
  • 2012. június 30.

Könyv

Patrick Nesst megkérdezték, miért kell a népirtásról, a terrorizmusról és gyerekkínzásról írnia a tizenéveseknek. "Nem tudom, talán azért, hogy közelebb hozzam hozzájuk az élményt, hogy milyen érzés lehet ölni." Igazán nemes írói szándék, nem igaz? Vajon baj-e, hogy hiányzik ez a tökösség a magyar kamasz-könyvekből?

"Többször bíráskodtam már olyan írói versenyeken, amelyekre tizenévesek küldték be a pályaműveiket, és nagyrészt sötét, agresszív szövegek érkeznek - mesélte a The Independent online kiadásának az amerikai szerző, aki egyébként egyetemi tanár Oxfordban. - Azt gondoltam, hogy szerzőként is jobb ezt tudomásul vennem, és azt mondtam: 'Oké, szóval ez érdekel benneteket. Akkor megnézem, hogy milyen érzés lehet így élni.'" Az eredményt már a magyar közönség is jól ismerheti: idén elérhetővé válik magyarul a teljes Chaos Walking-trilógia, ami nemcsak a tizenéveseknél talált be sikeresen, de jelentős felnőtt olvasótábor is kialakult körülötte (lásd kritikánkat: Zajos kudarc, Magyar Narancs, 2012. február 9.).

Fiatal felnőttek vs. nagyra nőtt gyerekek

Ennél a momentumnál érdemes elidőzni egy kicsit: évek óta megfigyelhető ugyanis az a trend, hogy a külföldi kamaszkönyvekért megőrülnek a húszon túliak is. Talán a Harry Potterrel kezdődött a hullám, amikor már egy harmincas számára nem volt ciki a metrón ifjúsági könyvet olvasni.  Az éhezők viadalával villogni viszont már egyenesen kúl dolog. De nemcsak ezek a fantasyszerűségek népszerűek a felnőttek körében, hanem az olyan ifjúsági bestsellerek is, mint Mark Haddon, Melvin Burgess vagy Shioban Dowd realista regényei. Az eladási listákon jóval több kamaszregény szerepel már, mint felnőttkönyv, és sokszor nem is lehet egyértelműen behatárolni, hogy melyik mű hová tartozik inkább. Ifjúsági és felnőttirodalom összemosódásának okáról több elmélet is született: kapcsolatot kell ápolnunk a bennünk élő gyerekkel, infantilizálódik a társadalom, nosztalgiázásba menekülünk és a többi. De Patricia McCormick amerikai írónő szerint egyszerűen arról van szó, hogy az ifjúsági regény területén történnek jelenleg a legizgalmasabb és legnagyobb horderejű irodalmi fejlemények. És ez alatt nemcsak azt érti, hogy a kamaszkönyvek szerzői veszik legkomolyabban azt a feladatot, hogy fontos társadalmi, etikai, filozófiai, sőt metafizikai kérdéseket tegyenek fel, de narratív szempontból is rengeteg különleges újítással lehet találkozni. A könyvtolvaj című holokausztregényben például maga a halál az elbeszélő,  A leleményes Hugo Cabret-ban pedig a szavak helyett néha a képek veszik át a mesélő szerepét, ráadásul kiderül, hogy mindezt egy automata közvetíti.

Ki veszi be ezt a mesét?

És ahogy a műfaj angol elnevezése is mutatja (young adult: fiatal felnőtt), ezek a szövegek azért is vonzzák a felnőtt olvasókat (is), mert a célcsoportra úgy tekintenek, mint felnőttre. Ez az a speciális jellegzetesség, ami a magyar ifjúsági irodalomból nemcsak hogy teljességgel hiányzik, de ránk éppen az ellenkezője igaz: ha megvizsgáljuk az elmúlt évek gyér hazai termését, azt látjuk, hogy a szerzők a gyerekirodalom felé, azon belül is a meseregények irányába mozdultak el. Tehát van egyre szebben virágzó gyerekirodalmunk és zseniális felnőttirodalmunk, a kamaszokat viszont kerülgetjük. Mintha ezek a pattanásos, szőrösödő, rohamivó partikra járó fiúk és lányok jelentenék mindazt, amiről nem akarunk tudomást venni. Ezért tekintjük őket inkább nagyra nőtt gyerekeknek.

Most szemét leszek, és végzek egy igazságtalan szembesítést. Lássuk, mi a trend Nagy-Britanniában: Philip Pullman kamasz hősei megjárják a poklot és szembeszállnak magával Istennel is (Az Úr Sötét Anyagai trilógia), a Skins című sorozat alapján íródott regény szereplői pedig egyik mámoros partiból esnek be a másikba, hogy a drogokon, az alkoholon és a szexen keresztül valahogy megtalálják önmagukat. Eközben a 21. századi tapasztalatoktól távol, valahol a kalandos messzeségben tizenéves magyar regényhőseink egy sólymot követve elindulnak világgá, hogy beállhassanak a király testőrségébe (Mikó Csaba: Tükörváros titka), tündérekkel és palacsintarajongó manókkal fognak össze, hogy megmentsék a Balaton környékének természeti kincseit (Nyulász Péter: Helka), vagy éppen a Don-Donyec vidéki pusztában keresik az elveszett lovukat, miközben sok új érdekességet tudnak meg az ősmagyar törzsek mindennapi életéről (Kiss Attila:Altináj). Ekkora a szakadék brit és a magyar ifjúsági trendek között. Ugye, mondani sem kell, mennyivel több fordítást olvasnak a tinédzsereink, és vajon hány fogyott a fenti regényekből?

Dobozok, démonok és drogok: kis hazai körkép

Alig néhány ifjúsági regényünkről mondható el, hogy ténylegesen figyelembe venné a célcsoportját, és még olvassák, kedvelik is őket a tinédzserek. Ezek közé tartozik Lakatos István a cyberpunk és a popkultúra jegyeit egyaránt felmutató könyve (Dobozváros), Böszörményi Gyula horrorba hajló gótregényei (Rémálom-könyvek), Lakatos Levente a lektűr határán túlról jelentkező kamaszthrillerei (Barbibébi, LoveClub) és Leiner Laura megdöbbentően sikeres sorozata (Szent Johanna gimi), ami egy rakás olyan tizenévesről szól, akik mintha egyenesen a Hannah Montana és a High School Musical szereplőinek szomszédságából költöztek volna át Budára.

A négy példa közül sajnos csak egy érdemelte ki azt a kitüntető figyelmet, hogy a gyerek- és ifjúsági irodalmunkat feldolgozó szakma érdemben foglalkozzon vele (és IBBY-díjat is osszon neki): ez a Philip K. Dick- és Neil Gaiman-méreggel beoltott Dobozváros, aminek bár 10-12 éves a főhőse, a kissrác mégis olyan súlyos metafizikai kérdésekkel kénytelen szembenézni, és olyan fanyar, kamaszos humora van, hogy a regény teljes joggal nevezhető a kortárs ifjúsági irodalom egyik úttörőjének.

Böszörményi Gyula sorozata Lakatoséhoz hasonlóan szintén inkább a külföldi popkulturális kánonba illeszkedik - miközben (vagy éppen ezért) remekül megtalálja a közös hangot a közönségével (a szerzővel készült interjúnkat lásd: "Apucinak szeretője van, anyuci marékszám nyeli a Seduxent", Magyar Narancs, 2012. április 12.). Annál is inkább, mivel a sztorit valójában az internetes olvasók (mit olvasók? fanok!) irányították: szavazhattak, melyik szereplőre kíváncsiak, melyik irányban szeretnék folytatni a történetet. Ez a módszer akár el is vehette volna a szerző lendületét, de épp az ellenkezője történt: nagy ívű, gazdag magánmitológiával megspékelt, vallási és társadalmi témákat egyaránt feszegető trilógia született a démonjaikkal küzdő tinédzserekről.

Lakatos Levente és Leiner Laura talán nem a magas irodalmat képviselik, de legalább soha nem is követelték, hogy felvegyék őket a Szépírók Társaságába. Regényeik leginkább az amerikai tévésorozatok pörgős, akcióközpontú narrátori stílusát és szemtelenül egyszerű és humoros nyelvezetét imitálják, de aBarbibébiről és a LoveClubról el kell mondani, hogy jóval merészebbek, mint bármelyik másik magyar ifjúsági regényünk. Nagy kár, hogy hiába sok a szókimondó szexjelenet, a drogos partibeszámolók és a mocskos gyilkosságok (mindez jelentősen hozzájárult a sikerhez), a sztorik valahogy csak sztorik maradnak, nem érintenek meg - nem úgy, mint az érezhető ihletforrások, a Bret Easton Ellis-regények vagy a Skins című sorozat. Az irány jó, mert muszáj valahogyan elérni a kamaszokat ebben a kamaszfóbiás magyar ifjúsági irodalmi közegben, de sem Lakatos Levente, sem Leiner Laura nem azok a szerzők, akik helyettesítik majd nekünk J. D. Salingert, Harper Lee-t vagy Jean Cocteau-t, akik máshol előre kikövezték a vérforralóan izgalmas young adult műfaj sugárútját.


Neked ajánljuk