Könyv

Páratlanul szép kiadásban tette közzé tavaly a Farkas Lőrinc Imre Kiadó Lao-Ce Tao te kingjét. A kötet önmagában is kuriózum, hiszen megjelenésének gondosságával kirí a vásári förmedvények közül. Van súlya, illata, a tükre tetszetős, szedése keresztirányú, levegős, jólesik már kézbevétele is. Ráadásul nemcsak gyönyörködtetést ígér, hét nyelven közli az ősi alapszöveget, és magyarul egyszerre két verziót kínál: Hatvany Bertalannak az Újváry Griff emigrációs kiadónál 1977-ben napvilágot látott variánsát, továbbá Ágner Lajos fordítását, melyet 1943-ban az Officina adott ki.

Kedves Olvasóink: repül az idő, ideje szavazni. Ismét letudtunk egy

Hurrás. Itt is van ilyen, most is van, Angliában és 1996 őszén. Az eredeti helyszín: Ascot, nem az a bizonyos Királyi Nagyhét, ahol Leopold Bloom is fogadott (és nyert), hanem "csak egy amolyan" hétvége, igaz, úgy hívják, Ascot Festival (fesztivvll, ahogy kedvenc német ajkú bemondóim kimondják, igaz, itt is dívik elit közvetítőkörökben, hogy longsamp v. loongsaam; én meg kötekedő kedvemben vagyok, mert kelletlen vagyok, és ilyenkor semmit se kéne tenni, passzívan aktívnak lenni). A nemzeti lottójáték, a bukmékerek (fogadóirodások) féltek ilyesmitől, betett kicsit a lóversenynek, erre 1. betettek az irodákba egy-egy játékautomatát, 2. ahogy a mi Kellér Andorunk mondta, a helyzet reménytelen volt, csak a lóverseny segíthetett, itt arra jöttek rá, a lóversenyen csak a lóverseny segíthetett, hát jött a Frenkí Boj ascoti hétvégi hetese.

- Nu, pazbombili uzse etu prokljatuju Csecsnyu? - ült le a tévéhíradó elé Aljosa, moszkvai ismerősöm, amit ne tessék rögtön egy tipikus orosz értelmiségi tipikus hozzáállásának tekinteni (egye fene, lefordítom: "Na mi van, szétbombáztuk már azt a rohadt Csecsenföldet?"). Az idézett szónoki kérdés inkább a hócipőeffektust fejezte ki: "Make business, not war", mondaná leginkább a böhöm szláv lelkére hirtelen rázúdult árubőségtől vérszemet kapott átlag orosz, mit sem törődve már az orosz messianizmussal, de nem így mondja, mert az amerikaias kiejtéssel azért még akadnak gondok ebben a mekdonaldszosodó Moszkvában is. A business biznyisz, Tina Turner Tyina Turnyer, a Martini martyinyi, és az orosz blues azért még mindig az, amit Alla Pugacsova énekel. (De egészen mellesleg: a világ legnagyobb rockzenésze - az iróniát félretéve - akkor is Borisz Grebenscsikov. És még jobban félretéve az iróniát: a McDonald´sok mellett a város szívében újra felépítették a forradalom után lerombolt Megváltó Krisztus-templomot is, amelynek helyén a kommunizmus alatt uszoda volt.)

Vili a varázslat, piri a parádé, csilicsalamádé hipp és hopp! Emlékszik még valaki Csilicsala bácsi varázslataira? Nem csak könyvben, hanem filmen is sikert arattak. Ez már a múlt. Csilicsala bácsi vagy valaki más a hazai mozikból kivarázsolta a gyerekeknek és ifjaknak szánt magyar alkotásokat.

Kevés művész dicsekedhet azzal, hogy kiállítására csak fémkereső detektorokon keresztül, őrző-védő emberek gyűrűjében lehet bejutni. Téglásy Zsuzsának 23 éves korára sikerült ezt elérnie: a józsefvárosi piacon állította ki fotóit szeptember 27-30. között.

A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia által két éve kiírt pályázatra, a hazai kortárs magyar irodalom történetének megírására csak fütyült a "szakma": mindössze egyetlen, amatőrnek minősíthető munka készült el. A kudarc lehetséges okait Domokos Mátyás, az irodalmi akadémia ügyvezető elnöke találgatja.

Számtalan embert - filmest, kritikust, nézőt - hallhatunk Magyarországon teli szájjal szidni azt, amit gyűjtőfogalommal Hollywoodnak szokás hívni. Magyarán az amerikai filmet, amely - ez viszont biztos - világuralomra tör. Durva leegyszerűsítés az amerikai filmet Hollywooddal, a stúdiórendszerrel azonosítani: a független film Amerikában a legnagyobb erő, átjárás is van az ún. nagyfilmhez. Például a Sundance Kid (Robert Redford egy régi westernből; Butch Cassidy & the Sundance Kid) a hetvenes évek végén elment egy isten háta mögötti gyönyörű helyre Utah államban, véletlenül azt is Sundance-nek hívták, és megálmodott egy intézményt, mely az innovatív független filmet támogatná. Gondolatra tett, betett pénzt, meg összeszedte a hollywoodi nagyoktól azt az alapot, amivel filmkészítő és forgatókönyvírói műhelyt, a névhez kapcsolódó fesztivált csinálhat, és 1981-ben beindult a Sundance Institute. A Sundance révén valósultak meg olyan filmek, mint a Reservoir Dogs, a Totally F***ked Up vagy a Johnny Suede, a Sundance Festival segített ismertséghez olyan mozikat, mint a Clerks, a Crumb, a Blood Simple, a Paris Is Burning, a sex, lies, videotape. A Sundance amerikai intézmény, azaz a növekedésben érdekelt, növekednek is: van fesztiváljuk Tokióban és Pekingben, forgatókönyvírói műhelyük Chilében, Mexikóban és Bordeaux-ban, és ha tudnak még pénzt gründolni hozzá, akkor Gazdag Gyula szervezésében lesz Ká-Európában (Magyarországon) is, ami nagyon ráférne e lángoktól és hülyeségtől ölelt régióra.

A hetvenes évek második felében, az enyhülésnek nevezett hidegháborús korszakban, a helsinki záróokmány és Carter elnök emberi jogi programja szellemében a brezsnyevi Szovjetunió engedélyezte a kivándorlást Izraelbe néhány tízezer orosz-zsidónak. Az Egyesült Államok még receptívebb volt abban a csillagködös időben, és az orosz-zsidók többsége a svájci átszálláskor inkább az Amerikába, mint az Izraelbe tartó gépeket részeltette előnyben. Ez az emigráció úgyszólván hiánytalanul Brooklyn Brighton Beach nevű nyomorult szegletében landolt, rögtön a Coney Island-i proletárszórakoztató-paradicsom tőszomszédságában. Aztán a peresztrojka meg a glásznoszty korában a kivándorlás újabb erőre kapott, nem zsidók is zsidónak hazudták magukat, hogy Brighton Beach-i grazsdányinok lehessenek, fel is szökött a szovjetajkúak száma majd félmillióra. Brighton Beach először kirándulóhely lett, all-american New York-iak ide jártak orosznézőbe, majd az NYPD (helyi rendőrség) figyelt fel az új problémacsoportra, s kezdett nagyobb létszámban oroszul beszélő rendőrségi alkalmazottak után nézni. Ahogy az már lenni szokott: a valóságot követte az álom, az álmot az álomgyár, mozitéma lett a mérsékelt integrációs hajlamú új közösségből. Az 1986-os Moscow-on-the-Hudson volt az első fecske, de később nyarat csinált.

Már megint a címmagyarítások. A japán-amerikai Kayo Hatta filmje az Óceán hozott címet kapta a magyar keresztségben, pedig az angol Picture Bride (Fénykép-menyasszony) sokkal inkább fedi a lényeget. Történik, hogy szép, fiatal japán lány Riyo (Youki Kudoh) Yokohamából házassági hirdetésre Hawaiiba vándorol a század elején, amikor Japán még nem volt olyan penetránsan gazdag ország, mint manapság, fényképet küld, fényképet meg egy neki írt haikut kap egy fiatal férfitól, megtetszenek egymásnak. Aztán a helyszínen - akkor még Hawaii sem a Waikiki Beachről meg Maui lankás plázsáról volt ismert - derül ki, hogy a férfi húsz év előtti fotóját küldte el, amikor még fess, süldő mezőgazdasági idénymunkás volt, és nem kapálásban megszottyadt középkorú. Levelezés útján bimbózó szerelmük nem bír szárba szökkenni, s a japán férfi meglepő toleranciával viseli az új asszony szexuális tartózkodását. Van kis munkásmozgalmi szál is, de a lényeg a személyes vonulat marad: Riyóról kiderül, hogy a nagy titok, ami miatt el akarta hagyni Japánt, az volt, hogy szülei tbc-ben hunytak el, s emiatt a yokohamai szomszédságban nem talált volna férjet. Felbukkan kabinetalakítás erejéig a legismertebb japán színész, Toshiro Mifune is - akit többek közt a Hét szamurájban csodálhattunk -, most vándormozit vezet, a hawaii japán kétkeziek szántóföldön nézik az új csodát, a némafilmet.

Minden az elején dől el. Egy dugás a dugóban, és kész a baj. Apuci, anyuci, mert Amerikában olyan nagyok és jó rugózásúak a kocsik, némi testmozgással próbálták agyonütni az időt, autóstársaik épülésére, egy forgalmi torlódás során, finoman szólva is: kefélésbe keveredtek. Csoda-e, hogy a kis Charlie Dunlop, mint e lázas útikaland gyümölcse, rosszul lesz a gyönyörtől, ha meglát egy sztrádát? De ahelyett, hogy elhelyezkedne, mint díjbeszedő Mosonmagyaróvárnál egy lakályos kabinban, elmegy egy független filmbe főszereplőnek.

A történet Mexikóban kezdődik, írja az ismertető, azt azonban már nem teszi hozzá, hogy viszont nem folytatódik sehol, szétfolyik Los Angeles elővárosainak futóhomokjában, ahogy az már általában a családregényekkel történni szokott.

A 6. Velencei Nemzetközi Építészeti Kiállítás pavilonjai közül kettőt alakítottak át egy az egyhez léptékű maketté. Az egyik a japán. Az odavezető útszakaszt sárga mellényes, sisakos, vészjelző zászlókat lengető automata figurák szegélyezik. Az ajtón belépve a kobei földrengés által lerombolt házban találjuk magunkat. Törmelékhegyeken (állítólag egyenesen a helyszínről származnak) mászunk keresztül, a romok alól előtörő, jajkiáltásokból, utasításokból és híradásokból összeálló radiofonikus hanggejzírek felé. Egy kultúra, egy közösség, amelyiket maga alá temetett önmaga, vagy a természet? A másik kiállításmakett, a magyar, mindennek épp az ellenkezője. A Semmi művészetének pavilon nagyságú építészeti modellje a "klasszikus" avantgárd piros, fekete és fehér színeivel, a falak hatalmas ferde négyzeteivel, a kivehetetlen kuszaságban felfelé törő gerendák között a semmibe vezető lépcsőjével vonz magához. A küszöbön pedig valamennyien kapunk - testsúlyunk és magasságunk alapján - egy-egy zenei hangot, s így egyéniségünket beleadva máris közösen építjük fel és töltjük ki az akusztikus teret. A két pavilon összetartozik, mint egy ellentmondás két oldala: a pusztulás elementaritásával szemben a létrehozás teljesen naiv utópizmusa. Vagy mint egy ironikus üzenet keserű és optimálisabb vetületei: a világ talán legfejlettebb modern építészetével rendelkező országa törmelékkel és egymásra halmozott gerendákkal jelenik meg, míg a másik helyen ugyanezekből a gerendákból Semmi címszóval újjáépítik a Valamit. De lehetnek akár egy drámai üzenet két oldala is: amit idáig felépítettünk, az pusztulásra ítéltetett, sugallják a japánok, amit pedig most felépítünk, azt mi magunk fogjuk lebontani, mondják a magyarok. Hiszen a Semmi építészetét többek között azért nevezik így, mert mindössze egy kiállítás idejére szól, és csak a komputerben, a tervasztalon vagy az építész álmaiban marad fenn. Így együtt a két nemzeti pavilon Az építész mint szeizmográf alcímet viselő seregszemle központi témájának, egész problematikájának jó összefoglalója.