Posztszoc, szép szavakkal (Életképek az orosz irodalom frontjáról)

szerző
M. Nagy Miklós
publikálva
1996/42. (10. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

- Nu, pazbombili uzse etu prokljatuju Csecsnyu? - ült le a tévéhíradó elé Aljosa, moszkvai ismerősöm, amit ne tessék rögtön egy tipikus orosz értelmiségi tipikus hozzáállásának tekinteni (egye fene, lefordítom: "Na mi van, szétbombáztuk már azt a rohadt Csecsenföldet?"). Az idézett szónoki kérdés inkább a hócipőeffektust fejezte ki: "Make business, not war", mondaná leginkább a böhöm szláv lelkére hirtelen rázúdult árubőségtől vérszemet kapott átlag orosz, mit sem törődve már az orosz messianizmussal, de nem így mondja, mert az amerikaias kiejtéssel azért még akadnak gondok ebben a mekdonaldszosodó Moszkvában is. A business biznyisz, Tina Turner Tyina Turnyer, a Martini martyinyi, és az orosz blues azért még mindig az, amit Alla Pugacsova énekel. (De egészen mellesleg: a világ legnagyobb rockzenésze - az iróniát félretéve - akkor is Borisz Grebenscsikov. És még jobban félretéve az iróniát: a McDonald´sok mellett a város szívében újra felépítették a forradalom után lerombolt Megváltó Krisztus-templomot is, amelynek helyén a kommunizmus alatt uszoda volt.)

- Nu, pazbombili uzse etu prokljatuju Csecsnyu? - ült le a tévéhíradó elé Aljosa, moszkvai ismerősöm, amit ne tessék rögtön egy tipikus orosz értelmiségi tipikus hozzáállásának tekinteni (egye fene, lefordítom: "Na mi van, szétbombáztuk már azt a rohadt Csecsenföldet?"). Az idézett szónoki kérdés inkább a hócipőeffektust fejezte ki: "Make business, not war", mondaná leginkább a böhöm szláv lelkére hirtelen rázúdult árubőségtől vérszemet kapott átlag orosz, mit sem törődve már az orosz messianizmussal, de nem így mondja, mert az amerikaias kiejtéssel azért még akadnak gondok ebben a mekdonaldszosodó Moszkvában is. A business biznyisz, Tina Turner Tyina Turnyer, a Martini martyinyi, és az orosz blues azért még mindig az, amit Alla Pugacsova énekel. (De egészen mellesleg: a világ legnagyobb rockzenésze - az iróniát félretéve - akkor is Borisz Grebenscsikov. És még jobban félretéve az iróniát: a McDonald´sok mellett a város szívében újra felépítették a forradalom után lerombolt Megváltó Krisztus-templomot is, amelynek helyén a kommunizmus alatt uszoda volt.)

Szóval a martyinyi!

Amit a Vagrius nevű kiadó estjén ittam, amikor is bemutatták a moszkvai nemzetközi könyvvásárra időzített új sorozatukat, s ez a hasonló magyarországi rendezvényektől legfőképpen azért mégsem abban különbözött, hogy a báros csak felhúzta a szemöldökét a Martini szó hallatán (mire beadtam a derekamat; fogom én itt játszani az európait: martyinyi, pozsáluszta!), hanem a felkínált italok és ételek bőségében, ami rögtön kézzelfogható konkrétummá változtatta az irodalmi est meghívójára nyomtatott mottót: "Soha nincs szükség irodalomra oly nagyon, mint azokban az időkben, amikor az önzés és számítás következtében az anyagi javak gyorsabban gyarapodnak, mint képességünk, hogy azokat a lélek törvénye szerint tegyük magunkéivá." Valami Shelley írta egyébként.

Klasszikus combo nyomatta az evergreeneket, míg a tisztelt közönség a kiadó vezetőivel együtt várta az ászokat - Edvard Radzinszkijt legfőképpen, akivel nekem is randevúm volt. A Vagrius világsztárja ő, aki az utolsó orosz cárról írt világsikerű könyve után most Amerikában egy hatszáz oldalas, dögös drámaisággal szerkesztett Sztálin-életrajzot jelentetett meg, míg orosz közönségének egyelőre lenyúzott még egy bőrt szegény Nyikolajról: drámát írt a cári család kivégzésének napjáról.

Radzinszkij sehol, nélküle kezdődik a könyvbemutató: a Vagrius főszerkesztője a lelkét is kiteszi, de a posztszovjet orosz író cinikus fajzat, holmi protokolláris rendezvényen nem fogja keresni az újságírók kegyét. A Kabakov nevű kurtán köszönetet mond a kiadónak, és közli, hogy azért választotta a Vagriust, mert hallotta, hogy az fizet, mint a köles; Lipszkerov, az ifjú titán még nála is szűkszavúbb: "Sokan mondják, hogy az irodalom meghalt. Én ezt a kérdést gyakorlatiasan közelítem meg. Ha létezik kiadó, létezik irodalom. A kiadó, mint látjuk, létezik. Következésképpen létezik irodalom is." A főszerkesztő még egy kicsit morog a mikrofonba, "többet vártam tőletek, fiúk", aztán irány a terített asztal.

Az entrée-t remekül időzítve megérkezik Radzinszkij is - pezsgőt bontunk Az utolsó cár magyarországi sikerére, de Radzinszkij hangulatát beárnyékolja a nap híre: Jelcin bejelentette, hogy szívműtétre kórházba vonul. - Oroszországnak az a nagy baja, hogy mindig tökkelütött hülyék kerülnek hatalomra - mondja Radzinszkij. - Most jön majd valaki, aki rendet akar csinálni. A Lebegy-féle műveletlen tuskók nem képesek felfogni, hogy a szabadság és a jólét ára egy kis rendetlenség.

Radzinszkijt körbeveszi tisztelőinek hada; én Kabakovhoz sodródom, aki 1989-ben egy csapásra világhírű lett, Nyevozvrosenyec (Aki nem tért vissza) című kisregényével, melyben apokaliptikus víziót festett a jövendő Oroszországáról, teljes káosz, polgárháború, éhínség, fasizmus. - Azt a regényemet huszonnégy országban adták ki - meséli. - A másodikat már csak négy országban. És nem tudom, hogy erre a mostanira ki lesz kíváncsi egyáltalán. Ez is a jövőben játszódik: egy gazdag, amerikanizálódott Moszkvában. De a birodalom peremvidékein azért mégis háború zajlik.

- Te ki vagy? - lép oda hozzám egy ötvenes macho, oldalán tüneményes tinivel. (Ó, ezek az orosz csajok! - a szeptember eleji kánikulában olyan szexis a város, mint egy luxusbordély: a kommunizmusban elfojtott Erósz buzog mindenütt, s az erotikus fehérneműk választéka a Place Pigalle-éval vetekszik.)

- Magyar vagyok - felelem szerényen. - Orosz irodalmat adok ki Magyarországon. És te?

- Docenko.

- Örvendek - mondom -, de tulajdonképpen mivel foglalkozol?

- Hm. Én vagyok Oroszország legnépszerűbb írója - feleli. - Három év alatt négymillió példány. Már csak Lenint kell megelőznöm. Most jelent meg egy interjúm a Timesban, ahol az orosz Rembónak neveztek.

- Az orosz Rimbaud-nak? - csodálkozom. Ezt azért nem néztem volna ki belőle.

- Nem, nem a költő, hanem Rambo. Kalandregényeket írok. Gyere, elmegyünk hozzám, odaadom a könyveimet. Ha elolvasod őket, tuti, hogy ki fogod adni. Én vagyok a legjobb.

- És Szuvorov?

- Ugyan már, a fiú nem ért az időzítéshez.

- És Nyeznanszkij?

- Hagyjál már, mondom, hogy én vagyok a legjobb. Csak ezek a gazemberek nem rakták ki a könyveimet, pedig belőlem gazdagodtak meg. Várj, mindjárt indulunk.

Becserkészi Radzinszkijt, mutatja neki a Timesban megjelent interjút.

- Mekkora seggfej - jön oda hozzám Radzinszkij, miközben Docenko sorban mindenkinek megmutatja a cikket és a menyasszonyát. - Nekem ekkora kötegem van ilyen szarokból.

- Ennek a kurva Radzinszkijnak kiadták két könyvét Amerikában, és meggazdagodott belőle - morog Docenko a kocsiban. - Én meg keresek szaros hatvanmilliót (kb. kétmillió Ft) egy regényemen.

A moszkvai nemzetközi könyvvásár

a VDNH leghátsó pavilonjában van - szédülve vergődök át a tömegen; mindenki happy, csak a bejárat előtt üldögélő, mindkét lábát elvesztett, angyalarcú "háborús veterán" tekintete szomorú; afganisztáni háborús dalokat hallgat magnóról, kis ívben kikerülik; falja a tömeg a saslikot, a rizses húst, a hot dogot, a sztálini szocreál klasszicizmus aranyozott díszletei között elképesztő az árubőség, bömböl a kokodzsambó, keep smiling, zsizny sztala lucsse, zsizny sztala veszeléj, mint mondotta volt Joszif Visszarionovics valamikor a harmincas években, de ez most nem kamu (na jó, ezt is lefordítom: "Az élet jobb lett, az élet vidámabb lett.").

A könyvvásáron a Vagrius a sztár; a Docenkón keresett pénzből megvettek szinte mindenkit, aki számít: Akszjonovot, Pelevint, Ulickaját, Vojnovicsot, de ők adják ki Updike-ot és John Fowlest is - a lista valóban lenyűgöző, és a kiadó stratégiáját csak csodálni lehet: megszedték magukat a Docenko-féléken, most aztán jöhet az igazi irodalom.

Csak a nagy szenzáció hiányzik ezen a könyvvásáron is: a posztmodern (vagy az orosz irodalom kategóriái szerint: posztszoc-art) nemzedék szorgalmas, leleményes és kegyetlen, de az új orosz irodalmat mintha mégis valami enervált szado-mazochizmus lengené be. Az egyik standnál Tyerehov új regénye van kiállítva vagy ötven példányban, négyezer rubelért adják (kb. százötven forint). Kriszoboj (A patkányölő) a címe; valami újabb borzalmas antiutópia arról, hogy az értelmes patkányok ellen élethalálharcot vív az emberiség. A L´Age d´Homme nevű orosz-svájci kiadó standjánál rám tukmálják Vlagyimir Sarov regényét; "Õ lesz a legközelebbi orosz Nobel-díjas" - mondja a hölgy; a regény kvázitörténelmi blődli némi ezoterikával leöntve. Szasa Szokolov valóban zseniális Asztrofóbiája óta a parodisztikus, groteszk történelmi regények műfaja különösen elterjedt, de többnyire olyan a színvonala, mint egy népszerű és valóban szellemes rádióműsoré, amelyben két humorista szabadon rögtönözve adja elő a század történetét. "Szóval a tundrát azért nevezik így, mert egy Tundra nevű pacák fedezte fel. Ott is van az emlékműve, szemben a Leninével. Mert jó barátok voltak. Tundra azt javasolta Iljicsnek, hogy burkolják be az egész Kremlt állati szőrmékkel, hogy ne legyen olyan kurva hideg télen. Leninnek tetszett az ötlet, de aztán mégse lett belőle semmi."

Vagy hét éve, egy korábbi moszkvai utamon egy Szergej Csuprinyin nevű kritikus még azon kesergett, hogy az orosz irodalomból

hiányzik a leleményes fikció

Az orosz írók, mondta, képtelenek kihajítani a realizmus ballasztját. A derék "realista" írók azóta, a jó ég tudja, miből élnek; most mindent eláraszt a posztmodern fantasy, s szegény átlagolvasó, aki most már Moszkvában is szerelmes regényfüzetekre vagy az orosz kiadású Cosmopolitanre fanyalodik, nyilván nemigen törődik azzal, hogy a posztszoc-art fantasy gyakran nagyon is valóságszagú. Mondok egy példát is. Vjacseszlav Szorokin egyik kedves kis elbeszélése, az Átutazóban, azt meséli el, hogy egy megyei párttitkár váratlanul beállít egy kisvárosi vállalathoz, és a legklasszikusabb szocreál stílusban tart eligazítást, majd kicsit körülnéz az irodákban. Egy középvezető épp magányosan matat valami brosúra tervével. A párttitkár megszemléli a művét, majd fölül az asztalra, letolja a nadrágját, és lekakálja a brosúrát. És távozik.

Ez látszólag tipikus posztszocbazmeg, de közben mélyen megragadja a sztálini kor valóságát, amikor is az emberi székletürítés fontos, sőt kitüntetett szerepet játszott. A Sztálinnál raportra jelentkező kommunista vezetők gyakran beszartak félelmükben, ami a világ legtermészetesebb dolgának számított; az erre (is) kiképzett személyzet szó nélkül tisztába tette az illetőt a mosdóban. Egy ilyen beszarással ráadásul büszkélkedni is lehetett; rituális és erotikus jelentése volt, egy-egy szovjet vezető személyes legendáriumában a vezér iránti intim, szerelmi viszonyt jelképezhette a dicső bélejakuláció.

A fenti értelemben posztmodern fantasy Viktor Jerofejev új regénye is - ő talán az egyetlen, akit mindenhol lehet kapni, akit majdnem mindenki olvas, Az orosz széplányt legalábbis illik ismerni Oroszországban. Az új regény, az Utolsó ítélet borítóját sokkoló festmény díszíti: közösülés után aléltan fekvő csúnya emberpár, a férfi lassan lankadó pénisszel alszik. A Boston Globe szerint Viktor Jerofejev a legjelentősebb író, aki felbukkant a Szovjetunió romjain, a párizsi Figaro pedig figyelmezteti az olvasókat, hogy "bele fognak szédülni, annyi a förtelmes istenkáromlás a regényben". Az Utolsó ítélet főhőse egy Sziszin nevű író, a totalitárius rezsim utolsó áldozata, börtönbe csukták ugyanis a Vek Pizdi, azaz A Pina Százada című könyve miatt, de aztán Henry Millerrel és Junggal együtt emlegetett nemzetközi híresség lett belőle, és olyanokat mond csak úgy dialogice, hogy például "sohasem fogadom el azt a nézetet, hogy Lenin és Hitler a XX. században jelentősebb szerepet játszott, mint a kitárt pina utópiája", vagy: "Nálam a pinának nem szimbolikus a jelentése, a pina reális hatalom; még amikor nem utazhattam sehová, akkor is zseniálisan megsejtettem, hogy a Nyugat erejét a pina adja."

Jerofejev éppen

Németországból tért haza, ahol valami útirajzot, vagy mi a fenét, vár tőle egy kiadó, amelyik utaztatta. Borzasztóan örül, hogy az elbeszéléskötetét is kiadjuk Magyarországon. Egy üveg bort bontunk Az orosz széplány magyarországi sikerére, és Viktor már tervezgeti az újabb budapesti látogatását. - Össze kell hívni mindenkit - mondja -, aki írt rólam. Jöjjenek el azok is, akik rosszat írtak. Imádom, amikor szidnak. Meg jó lenne, ha nálatok is bemutatnák az operámat. Amszterdamban fantasztikus siker volt. - Elővesz egy vaskos dossziét, tele az Élet egy félkegyelművel című Snitke-Jerofejev-operáról szóló holland, német és angol nyelvű recenziókkal. Végül boldogan ül be a fotózáshoz: a töprengő Jerofejev, Jerofejev a feleségével és fiával, Jerofejev a magyarországi kiadójával... Aztán dedikálja az Utolsó ítéletet: "Miklósnak, akinek köszönhetően egy percre én lettem a leghíresebb orosz író Magyarországon." Ezt én mondtam neki, hadd örüljön. Meg lefordítottam, amit Szőke Kati írt róla: "Viktor Jerofejev szép és okos." (Erre hívta be rögtön a feleségét.) De a tréfát félretéve, tessék megjegyezni: Vek Pizdi, azaz A Pina Százada. Még paradigma lehet belőle.

M. Nagy Miklós

szerző
M. Nagy Miklós
publikálva
1996/42. (10. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Terjeszkedik a magántőke
Jó üzlet az egészségügy
Uniós határvédelmi tervek
A kapukulcs őrzői
Interjúk
Somlyódy László, Mathias Énard
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...