Szerb Antal kerestetett (Domokos Mátyás irodalmár)

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
1996/39. (09. 26.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia által két éve kiírt pályázatra, a hazai kortárs magyar irodalom történetének megírására csak fütyült a "szakma": mindössze egyetlen, amatőrnek minősíthető munka készült el. A kudarc lehetséges okait Domokos Mátyás, az irodalmi akadémia ügyvezető elnöke találgatja.

A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia által két éve kiírt pályázatra, a hazai kortárs magyar irodalom történetének megírására csak fütyült a "szakma": mindössze egyetlen, amatőrnek minősíthető munka készült el. A kudarc lehetséges okait Domokos Mátyás, az irodalmi akadémia ügyvezető elnöke találgatja.

1994 novemberében hirdették meg a pályázatot az irodalomtörténet megírására, amely "Szerb Antal klasszikus munkájához hasonlatosan, az írói esszé szemléletével és módszerével ábrázolja a második világháború befejeződésétől napjainkig (1945-1990) ívelő korszak irodalmi folyamatait és törekvéseit, meghatározó írói személyiségeit és jelentős életművekben gazdag eredményeit, továbbá irodalmunk általános történeti szituációját és ebből eredő problémáit". A határidő idén augusztus 20-án lejárt, az akadémistáknak pedig új Szerb Antalok felfedezése helyett csupán annyi örömük maradt, hogy megpróbálhatják más hasznos célra fordítani a legjobbaknak szánt 700, 500, 300 ezer forintot (amit egyébként, ha lett volna kinek, némi inflációs növekménnyel állt szándékukban odaadni).

Magyar Narancs: Miért írták ki a pályázatot?

Domokos Mátyás: Egyrészt eleget akartunk tenni saját programunknak, hogy megpróbálunk ösztönző szerepet játszani a mai magyar kulturális életben. A pályázat kitűnő lehetőségnek ígérkezett erre, hiszen nemcsak az akadémia, hanem a szellemi közvélemény részéről is megfogalmazódott, hogy elérkezett az idő a magyar irodalom történetének több szempontú megközelítésére, és elsősorban az lenne kívánatos, ha az elmúlt ötven esztendő magyar irodalmának történetét közelítenénk meg, végre szabadon. E korszak irodalmáról minden szakmabelinek van kialakult víziója, elképzelése, itt az alkalom, hogy ezt papírra vesse annak a kockázatával, hogy esetleges szélsőséges vagy vitatható megállapításait vitatni is fogják. Másrészt az is tény, hogy mindenki elégedetlen azzal, ami az elmúlt negyven esztendő során a kortárs magyar irodalom számbavételét illetően történt. A Spenótról csak vicceket hallani, lassan már gúnyos megjegyzéseket sem érdemel: az MTA Irodalomtudományi Intézete által készített, zöld kötéses irodalomtörténet első részei kitűnő, pozitivista munkának mondhatók, teszem azt, Balassival kapcsolatban nyilván nem merültek fel olyan ideológiai vagy irodalompolitikai problémák, amelyek a későbbiekben meghatározták és eltorzították ennek a tényleg hatalmas terjedelmű munkának a portréit és értékeléseit, az 1945 utáni irodalommal foglalkozó négykötetnyi folytatás pedig hemzseg a hibáktól.

MN: Mivel próbálja magyarázni a pályázatot övező érdektelenséget?

DM: Ma Magyarországon sok főhivatású irodalomtörténész és irodalomtudós él, van az MTA-nak Irodalomtudományi Intézete, van Irodalomtörténeti Társaság, az egyetemek magyar tanszékei körül irodalomtörténeti műhelyek szerveződnek, tehát egész más a helyzet intézményileg, mint a két háború között. Akkor nem voltak ilyen intézetek, nem voltak függetlenített, főhivatású irodalomtörténészek - illetőleg, akik voltak, azok dolgoztak is: Horváth János például - a magyar irodalom kezdeteitől Ady Endréig bezárólag - könyveiben végigírta a magyar irodalom történetét. 1920 és 1944 között legalább négy figyelemre méltó irodalomtörténet született: a Szerb Antalé, a Féja Gézáé három kötetben, Pécsett Várkonyi Nándor a saját korát megelőző ötven év irodalomtörténetét írta meg, és Babits is elkészítette a maga európai irodalomtörténetét. Németh László is szisztematikusan végigírta a magyar irodalom történetét, amit aztán Az én katedrám címmel össze is foglalt. Ezek az emberek nem voltak főhivatású irodalomtörténészek: Szerb Antal és Féja Géza tanított, Féja aztán újságíró lett, Várkonyi Nándor könyvtáros, Babits a Nyugat szerkesztője és Baumgarten-kurátor volt - meg hát íróként is rengeteget dolgoztak, mégis meg tudták írni a maguk irodalomtörténetét nem ötven, hanem hétszáz esztendőről. Ez azért elgondolkodtató.

Szerb Antal esetében az Erdélyi Helikon pályázata volt az ösztönző, de gondolom, benne is élt az a természetes vágy, aminek az én naiv felfogásom szerint minden irodalommal foglalkozó emberben élnie kell, hogy elmondja, ő hogyan látja. Mindenki másképp, nyilván, de minden másként látásban van fontos igazság, és ezek nem zárják ki egymást. Rendkívül örvendetes és hasznos lett volna, ha ez most is megvalósult volna, de a pályázat teljes kudarccal zárult, ami szerény véleményem szerint nem az akadémia, hanem a szakma kudarca, amely érthetetlen módon vonakodik, valósággal visszatartja magát attól, hogy végre elmondja, amit igazában gondol. Az a legfélelmetesebb tanulsága annak, ami történt, hogy nincs ez a késztetés. Nem lehet megérteni, nem lehet választ kapni, hogy miért nincs. Sokan panaszkodtak az elmúlt évtizedek során, hogy meg van kötve a kezük mint tudósoknak, mint irodalomtörténészeknek. A történelem leoldotta ezt a csomót, de szabad kézzel sem írták meg - lehet, hogy a szabad lélek hiányzik. Nem tudom. Egyetlen munkáról tudok, de az nem erre a pályázatra íródott: Kulcsár Szabó Ernő a saját nézőpontja szerint megírta az elmúlt időszak irodalomtörténetét. Ez heves vitákat váltott ki, de mennyivel jobb volna, ha több ilyen mű körül bontakozhatnának ki viták, mert ez az irodalom iránti érdeklődést is megnövelné.

Közrejátszhatott a pályázat kudarcában az is, hogy a magyar irodalomtörténet-írás, nyilván a kor egyetemes áramlatait is követve, elkezdett szakosodni. Széttöredezik a szakma, ahogy az orvosi is. Van Petőfi-kutató, akit már Reviczky nem érdekel. És még valami: amilyen mértékben behatol az irodalomtudomány, az irodalomelmélet az irodalomtörténészek szemléletébe, olyan mértékben el is idegeníti őket saját tárgyuktól, az irodalomtól, és válik a tárgy, a téma, az anyag, és így a benne rejlő feladat is érdektelenné.

MN: A pályázat ideje alatt nem érdeklődött afelől, hogy dolgozik-e valaki rajta?

DM: Nem. Egyrészt naivan bíztam abban, hogy lesznek pályázók, másrészt még a látszatát is el akartam kerülni annak, hogy agitációt fejtek ki vagy manipulálni próbálok. Egyvalaki kérdezte tőlem, hogy érdekelné-e az akadémiát egy mű a magyar dráma elmúlt ötven évéről. Hogyne, mondtam, de sajnos ez sem készült el.

MN: Nem volt túl rövid az idő, amit megadtak?

DM: Szerb Antal 31 éves volt, amikor alig másfél év alatt megírta az irodalomtörténetét, Babits Mihály - aki az Erdélyi Helikon pályázatát elbíráló zsűri elnöke volt, és gyanúm szerint Szerb Antal munkájától is inspirálva látott neki a munkához - szintén másfél év alatt elkészült vele.

MN: Nem lehet, hogy a maiak nincsenek rá fölkészülve? Nem olvasták végig az ötven év teljes irodalmát, és így másfél év kevés is lehetne a mű megírásához?

DM: De, lehet, sőt nyilván ez is közrejátszott. Nehéz elképzelni, hogy minden ifjú vagy kevésbé ifjú kritikus mindent elolvasott, ez iszonyú mennyiség. Mindenkinek vannak hiányosságai. De nem baj, egy elfogult kép is jó lett volna - Szerb Antalnál se szerepel mindenki, őt is viszonylag sok kritika érte az arányok miatt, ez örök vitakérdés. Egy fiatalemberben kell lennie annyi esztelen vakmerőségnek vagy bátorságnak, hogy kiálljon, és azt mondja, én pedig így látom.

MN: Mondana néhány nevet, főleg a fiatalabb generációból, akikből kinézett volna egy ilyen munkát?

DM: Mondhatok. Például Szilasi László, akinek az írásait olvasva azt tapasztalom, tudja, miről beszél. Aztán Farkas Zsolt, aki a kritikában nem ismer se istent, se embert, művelt és birtokában van az irodalomtudomány mai klasszikusai életművének is, tehát azt is tudja, hogy az elmélet kulcsaival mit lehet kinyitni és mit nem. Vagy el tudnám képzelni Babarczy Esztertől, Károlyi Csabától, de vannak még mások is, az idősebb generációból is, mint Csűrös Miklós, aki elég szorgalmas, sokat író kritikus. Lehet, hogy őket a napi feladatok sokasága köti le, mindenesetre ez egy komoly adóssága a magyar irodalomtörténet-írásnak és a magyar szellemi életnek. Hogy József Attilát idézzem, "a múltat be kell vallani" az irodalom történetében is, ami nem fekete-fehér ítélkezést jelent, hanem megértést. És még valami a megértéshez: a történeti megközelítés. A politika és a közélet soha korábban nem avatkozott bele, a szó rossz értelmében, olyan mértékben a magyar irodalom formálásába, mint az elmúlt évtizedekben. Jó, a fenének van kedve Révai-szövegeket meg párthatározatokat olvasni garmadával, mégis szükséges, és közben megtörténik az, amit a mezőgazdaságban komposztálódásnak neveznek: a trágyából arany lesz, fantasztikusan érdekessé válik a szemét, az ember meglátja az összefüggéseket. Tévedés azt hinni, hogy itt titkok vadászatáról lenne szó: elég annyi, amennyi magától látszik. Annak alapján, amit tudni lehet, ki kell alakulnia az emberben egy reális képnek az elmúlt időszak magyar irodalmáról, és ha foglalkozik vele, megírhatja. Meggyőződésem, hogy az igazi ítélet a megértésben van: minél részletezőbben látok valamit, és ezt ki is tudom közérthető nyelven fejezni, az maga az ítélet. Azt mondom: ilyen vagy. Ilyen voltál.

Szőnyei Tamás


Erre vártak

Az Erdélyi Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh 1930-ban kiírt pályázata által megfogalmazott elvárásokat szinte szó szerint odaírhatták volna akár az 1994-es pályázat elé is. Hogy tehát a mű "hozza közel a jelentős magyar irodalmi alkotásokat főként a mai nemzedékhez, s mélyítse el a magyar irodalom tanulmányozásának vágyát. Bontakozzék ki belőle a magyar irodalom és a világszellem kölcsönhatása, de éles körvonalakban emelkedjék ki a műben a magyar zseni minden más néptől különböző sajátossága. Az esztétikai szempont vezető szerepe mellett súlyt kapjanak az irodalmat formáló eszmei, szociális, gazdasági és politikai-történeti erőforrások is. Tegye jóvá a mű azokat az igazságtalanságokat, amelyeket az irodalom és a haladás ellenségei egyes írók, művek, irodalmi mozgalmak ellen elkövettek."


Miért nem?

A Domokos Mátyás által megnevezettek közül Farkas Zsoltot nem sikerült elérni, hogy megkérdezzük, miért nem vágott bele, Szilasit, Babarczyt és Károlyit igen. Szilasi László - aki a Narancsban rendszeresen közzéteszi a maga irodalmi civil élvezeteit - szerényen azt felelte, a felkészültsége nem elegendő, hogy egymaga megírja, viszont Szegeden, ahol él, a DeKon nevű irodalmi csoport tagjaival, Kiss Attilával, Kovács Sándorral, Odorits Ferenccel együtt már egy éve benne van egy hasonló jellegű munkában, az 1956-tól 2000-ig terjedő időszak irodalmáról.

Babarczy Eszter megtisztelőnek nevezte Domokos Mátyás bizalmát, de nem érezte magáénak ezt a feladatot: írt ugyan irodalmi kritikákat, de inkább esszé jellegűeket, egyébként meg inkább eszmetörténettel, mint irodalomtörténettel foglalkozik, végzettsége szerint sem irodalomtörténész.

Károlyi Csaba szerint a mai helyzetben reménytelenül nagy munka volna éveken át, reggeltől estig ehhez olvasni, ezt írni - ki tudja vállalni a rizikót, hogy aztán esetleg be se kerüljön az első háromba? Egy felkérés persze más volna, akkor biztos belevágna. Önkritikusan hozzátette: a mai filoszok felszínesebb alapképzéssel rendelkeznek, mint a két háború közöttiek, a 80-as, 90-es években az egyetemeken el lehetett kerülni olyan területeket, amelyek kevésbé vonzották az embert.

Domokos Mátyás nem említette ugyan a debreceni Alföld című folyóirat körüli műhelyt, de a kérdés rájuk is érvényes. Mészáros Sándor is elégedetlenséget érez az elmúlt fél évszázad magyar irodalomtörténetéről ránk hagyományozott tudással szemben, de saját magában még nem érzi a készséget, hogy másképpen tudná ezt kifejteni. Bár sok tehetséges fiatal irodalomtörténészt lát, egy öröklött kánon felülvizsgálatához elméleti és történeti szempontból egyaránt annyira alapos végiggondolás szükséges, hogy szerinte kissé nagyképűség lenne irodalomtörténetet írni negyvenéves kor alatt, még ha Szerb Antal is, akinek művét diákkorában falta, de ma már nincs annyira elragadtatva tőle, harminc körül írta a magáét. Szirák Péter a Mészáros által elmondottakhoz hasonló okokból nem érzett késztetést egy átfogó irodalomtörténet megírásához, habár a 70-es, 80-as évek prózájáról összefüggő víziót próbál kialakítani, ez könyvben is megjelent, de tovább dolgozik rajta. Úgy látja, a mai esszéisták, irodalmárok nem rendelkeznek sem azzal a célképzettel, sem azzal a történetmondó képességgel, ami egy irodalomtörténet létrejöttéhez szükséges. Mészáros szerint egyébként a Kulcsár Szabó Ernő "recepcióesztétikai" irányzatot képviselő irodalomtörténetét fogadó vehemens kritikák is azt mutatták, hogy talán érdemes volna nekifogni a munkának, és idézte Szilasi László erről szóló mondatát: "Kulcsár Szabó Ernőnek van igaza, mert ő dolgozik"; ennek a pályázatnak a kudarca erre a tehetetlenségi állapotra vagy a munka hiányára világíthat rá.


Spenót 2000

Körülbelül azokban a nyár végi napokban, amikor a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia azt konstatálhatta, hogy nincs mit elbírálni, a nemrégen privatizált Akadémiai Könyvkiadónál nagyszabású terv körvonalazódott: a 2000. esztendő Ünnepi Könyvhetére letenni egy olyan négykötetes, vadonatúj Spenótot, ami alatt beszakad a ponyva. A magyar irodalom kezdeteitől 2000-ig terjedő ívű tudományos kézikönyv és egyetemi tankönyv főszerkesztésével Horváth Ivánt bízták meg, aki Szerb Antal csodálójaként reméli, hogy az új Spenót "bizonyos mértékig" hasonlatos lesz majd a Szerb-féle világirodalom-történethez. Jelenleg szervezi a föltehetően 60-100 fő körül mozgó munkatársi gárdáját: az egyes területek legjobb szakembereit akarja rábírni, vegyenek részt a munkában. Az egyes irodalmi korszakok szerkesztőit a fiatalabb korosztályból válogatta - Jankovits László (Pécs), Szilasi László (Szeged), Orlovszky Géza (Budapest), Szilasi Márton (Budapest), Bezeczky Gábor (Budapest), Szirák Péter (Debrecen) -, akiket egy "öregekből" álló tanácsadó testület segít majd.

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
1996/39. (09. 26.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...