Tao-könyvek: Elveszejtés-közelítés

Páratlanul szép kiadásban tette közzé tavaly a Farkas Lőrinc Imre Kiadó Lao-Ce Tao te kingjét. A kötet önmagában is kuriózum, hiszen megjelenésének gondosságával kirí a vásári förmedvények közül. Van súlya, illata, a tükre tetszetős, szedése keresztirányú, levegős, jólesik már kézbevétele is. Ráadásul nemcsak gyönyörködtetést ígér, hét nyelven közli az ősi alapszöveget, és magyarul egyszerre két verziót kínál: Hatvany Bertalannak az Újváry Griff emigrációs kiadónál 1977-ben napvilágot látott variánsát, továbbá Ágner Lajos fordítását, melyet 1943-ban az Officina adott ki.

Aki nem sinológus, és értetlenül mered a kalligrafikus írásjegyekre, aligha vállalkozhat az átültetési kísérletek érdemi vizsgálatára. Beéri annyival, hogy eltöprengjen a szövegvariánsok felett: vajon e kiadvány parádés külleme nem flastrom-e csupán, mutatós tapasz egy seben, melyet világunk szenvedett el? Mert ha igaz, amire e valóságos vagy mondai személy figyelmeztet, hogy minden mögött ott sejlik a kikezdhetetlen rend, és ha bölcsen akarunk eljárni, egyebet sem tehetünk, mint hogy ráhagyatkozunk, s nem kapálódzunk ellene, akkor mivel magyarázható vajon, hogy visszatérési kísérletünk a faragatlan fa állapotához, vagyis a feltételezett eredendő természetességhez minduntalan kudarcot vall, bármennyire óhajtjuk is, rafinériánktól csömörültek? A világ elvesztésének kísértő érzete ott munkál valamennyiünkben, akik úgy tanultuk, csak a nyitott társadalmak életképesek szemben a tao megkívánta zártakkal, és hasztalan birkózunk természetünkkel, hogy a kiegyenlítődés égi útjára térjünk szüntelenül növekvő egyenlőtlenségek között tekergő földi ösvényünkről. Vagy éppen a tao egyetemes törvényének hatályát igazolnák örökösen meghiúsuló próbálkozásaink a be nem avatkozás elvével, a kivételezettségünkről való önkéntes (valójában mind kényszerűbb) lemondással? Figyelmeztetéseit nem sikerül igazán felfognunk, még kevésbé a magunkévá tennünk, hasztalan buzgólkodik ezen a különféle felkészültségű, indítékú és célú lelkesültek hada. Gondolkodásunk lényegi egységének érvényre jutását minduntalan megzavarják az egymást követő korok és az egymástól érintetlen kultúrák fogalomképzésének eltérései, valamint az ismertetők észjárásának és céljainak tarka összevisszasága. Úgy is mondhatnánk, sajnálatosan kései korba születtünk, és végképp megfeledkeztünk a paradicsomról már. Nemcsak az erényről mondtunk le, az emberség sem a miénk többé, az igazságosság kiveszett, sőt a szertartásosság is múlóban, káoszba hulltunk. Ékesen példázzák ezt a zöldesrózsaszín planétatudat "kifejlesztésének" ábrándjai éppúgy, mint Az út és erény könyvének lefordítására tett félsikerű erőfeszítések.

Ne sajnáljuk a fáradságot, vegyük le könyvespolcunkról a megelőző kísérleteket, például Tőkei Ferencét vagy Weöres Sándorét, tegyük mellé akár az újra publikált 1907-es Stojits Iván-féle (Szinnyei Sztojitsként ismeri) teozófus szövegmagyarázatot - hogy néhányat említsünk csupán a közkézen forgó magyarítások sokaságából -, és bizakodó derűnk máris odavész. A tao feltételezett ősbirodalma után a Tao alapszövege (ha volt olyan egyáltalán) is elveszett számunkra, a különféle rekonstrukciós kísérletek összeolvasása során alig találunk közös mozzanatot. Mintha annyi Tao léteznék, ahányan forgatják. Igazuk lehet a korabeli kínai nyelv sajátos többértelműségére hivatkozó szakértőknek, ám a fordítói alázat hiánya éppoly szembeszökő. Mindenki a saját művét írja, és többet árul el személyes ambícióiról, mint arról, amit munkába vesz. (Az eredeti jelentőségét bizonyíthatja ez is: lám csak, hányan szeretnék hozzámérni magukat.)

A szövegkritika hiánya szembeötlő. Tőkei él vele egyedül, vállalkozása mégsem szerencsés, mivel beszorul a képszerű kínai és az egzaktságra törekvő európai filozófiai műnyelv satujába. Ráadásul alig titkolt várakozással tekint a dialektikus és történelmi materializmus nézeteinek igazolódására. Dupla bogjainak kioldása Weöres Sándorra maradt, akinek sikerült megszabadítania szövegét nyomasztó ideológiai előföltevéseitől, ám ő meg poézisként fogta föl a tanítást, és költői eszközökkel igyekezett visszatalálni az őseredetihez. Lírája felragyog ettől, a filozófiára viszont árnyék borul.

Stojits Iván próbálkozása balsikerű. Nyelve erőtlen, és a szerző még Tőkeinél is elfogultabb. Már-már parodisztikus buzgalommal bizonygatja a misztikus gondolkodás történelmi folytonosságát, ami nem volna baj, ha ezenközben nem vétene a fordítói normák ellen. Bizonyos szövegrészeket egyszerűen kihagy, másokat megengedhetetlen kor- és helyzetidegenséggel tolmácsol ("Mi a nagyobb rossz: lelked elkárhozása vagy földi kincseidnek elpusztulása?" - írja például némi anakronizmussal a 44. fejezetben). Magyarázatait is jobbára a kereszténység eszmevilágából meríti, ami abszurd. Vélhetően így szeretné e földben meggyökereztetni a taót, vagyis szándéka inkább meggyőzés, mintsem feltárás, ismertetés. A hétnyelvű kiadás szerkesztője ellenben jó érzékkel párosította Hatvany és Ágner fordítását, mivel az első frappírozó hajlandóságát a második aprólékos pontossága ellensúlyozhatja. Természetesen ugyancsak elütően értelmezik a szöveget, nemegyszer ellentétesen fogják föl (mint például a 72. fejezet esetében, amit egyikük személyhez szóló tanácsként, másikuk pedig egy közösség vezetőjéhez szóló intésként fordít).

Ha ötször olvassuk ugyanazt, ötször olvasunk mást - ez is tao. Aki mostoha viszonyaink közepette haszontalanságnak véli, és vonakodik a homályba vesző múlt ilyetén firtatásától, vegye elő ismét a 75. fejezetet:

Éhes a nép, mert adóját

a hatóság felzabálja:

hogyha éhes, ezért éhes.

Lázad a nép, mert a dolgát

a hatóság igazgatja:

hogyha lázad, ezért lázad.

Nem fél a nép a haláltól,

úgysem hagyják nyugton élni:

hogyha nem fél, azért nem fél.

Mire jó az ilyen élet?

Bölcs, kinek nincs kedve élni.

Nagy Norbert