Egyfelől nagyon vártam erre a könyvre, másfelől csipetnyi csalódás volt, mindazonáltal nem bántam egy jó rénusi forintot sem, amit ráköltöttem esterházyra. De kezdjem inkább az elején.
Pár éve kezemben járt az eredeti svájci kiadás, elolvasni nem tudtam, csak végiglapozni, bámulni a képeket, aztán csak vártam, hogy majd megjelenik magyarul, és akkor én megveszem a gyereknek, mint álszent apa a villanyvonatot.
A címe szójáték, a húsvéti nyúl német megfelelőjének és egy magyar főrendi család - szűkös határainkon túl is jól csengő - nevének összehangzásán alapul. A kiadó nem bírta kihagyni a ziccert, hogy e történelmi nevet viselő magyar írót kérje fel fordítónak, ki mellesleg még baráti viszonyban is van a svájci szerzőpárral. Ennyit a műhelytitkokról.
Ne kerteljünk, a magyar Esterházy az egy Esterházy-mű, újabb tétel a kiváló író bibliográfiájában. Mi sem természetesebb, mint hogy Esterházy Péter fordítás közben (mellett, helyett) nem állhatta meg reflexiók nélkül, a fenébe is, ezek a nagyvonalú svájciak mindjárt a második bekezdésben leosztrákozták a családot. "Amint a pocsék időjárás dacára jeleztem - hördül föl a fordító a maga decens, nagyúri módján -, itt muszáj vagyok megállani s közbeszólni, pedig Michael Sowa látja lelkem, én itt csak csöndesen fordítgatni szeretnék a képek között, aztán este hazamenni. Az világos, hogy nem a szépségemért lehetek itt, hanem azért, mert a könyv bizarr címe megegyezik az én édesapám cifra nevével. De hát drága kollégák, oh Ájrin és jó Magnus, ezt az Ausztriát nem hagyhatom így a szőnyegen heverni! Egy labancot mint részigazságot még lenyelnék, de hogy osztrák! Magyar! - ehhez ragaszkodnom kell, nem mintha nagy bót vóna, ténykérdés." Lássuk be, ez minimum lábjegyzetért kiált, ezt egy magyarító sem állta volna meg szó nélkül, még ha nem oly nemes része is a nemzettestnek. De Esterházy hozzájárulása nem merül ki primér érzelmi reakciókban, kurucos közbekurjantásokban. Hiba volt így előreszaladni, mindjárt a második meg a harmadik bekezdésig, amikor van itt első is: "Vad, viharos éjszaka dühöngött Skócia nyugati partjai fölött. Ezen történetünk szempontjából ugyan ennek különösebb jelentősége nincsen, miután történetünk nem Skócia nyugati partjain játszódik..." - ezzel kellett volna kezdenünk. Esterházy ezzel kezdi, előzékenyen rávezetve az olvasót, miféle fordításra számíthat. Szép hűtlenre, amire cinkosan büszkék lehetünk, mint a magyar Micimackóra vagy Leacockra.
Miért is ne, amikor már az eredeti történet sem az a kisgyermekek meséskönyve, állathős ide vagy oda, ez a berlini falról szól - sajátos nézőpontból. A két fal közötti füves térségről, amely de jure a senki földje volt, de factumilag a keletnémet határőrök előretolt felségterülete, itten cirkáltak állig felfegyverkezve, páncélozott harci Trabantjaikon. Csak emberre vadásztak, így lett ez az abszurd hely a nyulak tündérszigete, mígnem eljött a gyászos emlékezetű 1990-es év, melyben űzött vadat, politikai menekültet csinált belőlük, iszkolhattak új hazát keresni. Nem árulom el a végét (és nem mesélem el az előzményeket sem), legyen elég annyi, hogy boy meets girl meg happy end, előtte sok kalanddal.
Ki emlékszik még rá, hogy az elején valami csalódást emlegettünk? Na, arról Michael Sowa tehet egyedül, az ő festményei. Mert jó könyv még csak akad, de ilyen világszép, gyöngéd, szellemes illusztrációkat még sose láttam.
Fordította és átdolgozta Esterházy Péter. Magvető, 1996
