Banális szituáció: találkozás a Darling presszóban, összeakad két tekintet, hogyne akadna, két feltűnően csinos emberről beszélünk, ráadásul a nő hatalmas férfikabátot visel, amiből egy babafej kandikál ki, minimum feltűnő. Helykeresés, micsoda véletlen, az ormótlan kabát széle súrolja a férfi szép arcát. Nevetés, beszélgetés, szerelem, sokáig. Na, nem ötvenhárom évig, ameddig maga a kapcsolat tartott, de tovább, mint azt az úgynevezett hétköznapi lángolásoknál megszokhattuk, amik két-három év alatt kihunynak. Na, de milyen is volt ez a – jobb szó híján – viszony? Mert, tegye mindenki a saját szívére a kezét, elsősorban ez az érdekes, ugye, amikor házas- vagy szerelmespár leveleibe és ezeken keresztül az életükbe, lelkükbe és hálószobájukba óhajtunk benézni. És mivel a könyvben sorjázó levelek valóban inkább ezt az aspektusát mutatják meg Mészöly Miklós és Polcz Alaine közös életének (keveset olvasunk munkamódszerről, ötletekről, készülő munkákról, pedig bennem volt ilyesfajta kíváncsiság, érdekelt volna, főleg Mészöly esetében, hogyan találta a nyelvét egy-egy szövegének, miként veszett bele motívumokba), így hát én is erről fogok beszélni.
Kölcsönkabát
„Szeretlek – de nem csak úgy már, sorsommal is” – írja Mészöly, még valahol a legelején. E kapcsolatban két sérült ember nyitott egymás felé. Mészöly megjárta a lövészárkot, volt katonaszökevény, állt hadbíróság előtt, majd a háború után kétkezi munkásként próbált boldogulni. Alaine háborús szenvedéseit, melynek következtében egészsége (emiatt betegeskedik élete végéig) és lelkiereje megroggyant, az Asszony a fronton című művéből ismerjük. Kolozsvár szülötte volt, és alig húsz, amikor első, borzalmas házasságát megkötötte. A bántalmazó kapcsolat iskolapéldája volt ez, a férj folyamatosan elnyomta, nem engedte továbbtanulni sem, állandóan – már a nászútjukon is – nőket hajkurászott, kevés ajándékainak egyike a gonorrhea volt. A háború után még Vitányi Jánossal reméli a jövőt, ám a férfi egyre brutálisabban viselkedik. Nemhogy a nő átélt borzalmait veszi félvállról, a jelenét is megmérgezi. Írói karriert álmodik magának, de írás helyett a kőkemény ivás tölti ki napjait, ennek minden kellemetlen következményével. Beszédes, hogy János még a nő télikabátját is zaciba csapta. Kölcsönkabát, válás, pszichológia szak. Alaine tele kétellyel már nem az a vakon bízó, naiv lány, nehéz meggyőzni őt, hogy második próbálkozásra lenne szükség: sokáig várt, míg beleegyezett az esküvőbe. Egy késői levélből előbukkan még pár kemény emlék, Alaine eleveníti fel, eszerint Mészöly első viszonya a kedvenc tanárának felesége volt. Hogy az anyját, mert mást szeretett, az apja zárt osztályra juttatta, később alkoholizmusba hajszolta. Aztán hogy a fogságba került testvérének a menyasszonya kereste meg őt, hogy feküdjön le vele. „Kincsem, ez nem vádirat, hanem fölmentés” − teszi hozzá Alaine, majd elmondja, hogy ő is ezt látta a saját sorsában. Egy gyönyörű anyát, aki hűséges, és mellette az apját, a szeretőkhöz járó csalót, aki később akkor jön haza, amikor lerokkan. És az anya áldozatosan ápolja tizenöt éven át. A sors fintora, hogy később Alaine is ápolja a beteg Mészölyt. Mindennek ellenére.
Mészöly kemény volt, meg nem alkuvó, nem tudta megtörni őt sem a feje felett állandóan ott lebegő letartóztatástól való félelem, sem a szegénység. Szívszorító olvasni külföldi beszámolóit, ahol kiviláglik, hogy hiába a rendszeres megjelenés, a fordítások sikere, hiába a darabjaiért kapott taps, ő azon szorong, milyen olcsóbb módot találjon, hogy eljusson például Svájcba. Vele érzek, amikor szinte magától értetődő módon nyugszik bele, hogy állandóan mások vendéglátói kegyére van szorulva, mert erre szorítja őt ingatag helyzete, ami bármikor még rosszabbra fordulhat, hiszen a hatalom így játszik. És már szemrebbenés nélkül fut a toll, hiszen ez a realitás, ez van, ezt kell szeretni, és tényleg szeretni kell, mert legalább lehet élni, írni, van még levegő azért, még ha az otthon maradt feleség állandó kérdései is elég lehangolók: mit adjanak zaciba, kitől kérjenek kölcsön, hogy egyáltalán a víz felett tudják tartani a fejüket? A materiális szorongás – mint állandósult aláfestő zene – kísérte életüket, de áthangolni teljesen nem tudta. Megvolt az egyértelmű értéksorrend, ha Miklós gyenge fogairól vagy Alaine egy-egy újabb drága és időigényes kezeléséről volt szó, vagy arról, hogy Alaine mondjon-e fel munkahelyén, ahol megterhelő a feszültség, nem mérlegeltek. És valahogy mindig mentek tovább. Ezek a kézzelfogható, racionális félelmek nem gyűrték le Miklóst, ám utolérte őt minden hiú ember nagy végzete: az öregedés réme, ami – legalábbis ahogy a levelekből kivettem – alattomosan csapott le rá, váratlanul lepte meg a rémület, és nem tudott vele mit kezdeni. Ami addig reális lehetőség volt – majd egyszer, majd egyszer elmegyek, elhagyom Alaine-t, hátrahagyok mindent –, hirtelen hideg pont lett, és a viszonyok kiürültek, a mindig nyitva hagyott kiskapuk kulcsa elveszett. És jött a kétségbeesés. A szakirodalom ezt életközépi válságnak hívja, ma már agyontárgyaljuk, ismerjük, akkor még csak a csontba fúródó rossz érzés volt: mi lesz az életemmel, hová menjek belőle? Tipikus válasz erre például egy fiatalabb nő keresése. De Miklósnak mindig voltak női, apró kis játékok, amiket aztán eldobott. Alaine 1958-ban még levezeti egy lehetséges liezon forgatókönyvét (120. levél): „Ami pedig T. Juditot illeti: kacérkodni fog, lelkizni kezd, aztán Téged analizál. Ez meglep és tetszik. Kicsit flörtölsz, aztán egyszerűen terhes lesz. Ragad és nyúlós. Kicsit rossz lelkiismerettel szabadulsz.” Ez még játék, a fülig szerelmesnek sci-fi a valódi megcsalás. Annál kegyetlenebb később a szembesülés. Mert mit mutat általában a megcsalás: hogy rossz vagyok, nem kellettem, más kellett. Mondjuk ki csuklóból. Mondjuk ki álságosan – teszem hozzá én. Pálcát törni könnyű a hűtlen felett, de nincs jogunk hozzá. Egy kapcsolatról sem lehet kívülről ítélkezni, pláne, ha hosszú. Ismerünk olyan vágyat, ami akár negyven évig csak egy emberre irányult? Számonkérhető-e bárkin, hogy vonzódik, hogy viszonyt alakít ki? Szerintem nem. Más kérdés, mennyire sérül ebben a másik. Aki – tegyük hozzá – naiv vagy elvakult, ha elhiszi, hogy a sírig tartó láng létezhet. (Biztosan vannak ritka kivételek, de ha egy pár már húsz éve együtt van, egy kicsit azért mindenki sajnálja őket – noha megy a párás szemű meghatott szónoklat, milyen csodás, hogy ennyi éve együtt! –, közben azért a saját tapasztalatok alapján kihűlt hitvesi ágyat asszociálnak, elfojtást és szégyent.) Egyáltalán nem ambicionálom, hogy Miklós házasságtörő perében én legyek a védőügyvéd, de azért érdemes végiggondolni, mi alapján várnánk összeszorított foggal tűrést a házasság szentségének nevében, amikor tudjuk – és több levélből ki is kitetszik –, hogy a házaspár között a végén (és ez, ahogy az évszámokat néztem, az utolsó minimum huszonöt évre vonatkozik) nem volt szexuális kapcsolat! Persze lehetett volna elegánsabban. Törődőbben. Mert Miklós sokszor már csak kapálózott, mint rovar a pókhálóban. Alaine lefest egy képet az egyik – talán leghosszabban elhúzódó és vissza-visszatérő – viszony hétköznapjairól. Hogy épp kijött az onkológiáról, lábadozott, és hallgatnia kellett Miklós önostorozó, öntépő szavait, hogy mindennek ő az oka, aztán a férfi eltűnt a szeretőjével, és elfelejtett hazajönni, bár megígérte. Ez az „elfelejtés” tipikus: úgy látom, nem a gonoszság szülte ezeket a kívülről kegyetlenségnek, szívtelenségnek ható megnyilvánulásokat, hanem a nyers tehetetlenség. Ahogy a könyv utószavát jegyző Nádas Péter írja – aki mindkettőjüknek a barátja volt –, Mészöly valóban sokszor úgy érezhette, csapdában van, nincs menekvés.
Ősbűnösség
Attól is rosszul lettem, hogy több helyütt Mészöly szemére vetették: beteg asszonnyal ezeket nem tehette volna meg! De könyörgök, a betegség nem lehet érv a szerelemre. Az ápolásra, segítségre igen, sőt az kötelező, de a testi hűségre nem. Miklós folyamatosan kompenzál, szenved, lehajtja a fejét: „Édes Kincsem, a betegség objektív okaiért nem én vagyok felelős. Minden másért lehet, sőt igen, sőt biztos – nem bánom” – írja, majd hozzáteszi, hogy a nő mindezt vegye hozzá az ősbűnösségéhez. Nem lehet mindig vezekelni. Hol van ebben a szerelem?! Ebben kötés van és birtoklás. Szeretném, ha ezt is meglátnánk. Ott van ez is leírva, nem csak Mészöly bűnlajstroma! A 670. levél ütött meg legjobban, kelt 1986-ban, január végén. „Nincs kedvem emberekhez, magamhoz se – írja Mészöly –, elkerülhetetlen, hogy végiggondoljam most már radikálisan, miért mentem, mentünk tönkre ilyen radikálisan, szeretettel. (…) Sajnos hazugságokba próbáltunk berendezkedni, ami a »szabadságomat« is eleve skizofrénné tette – hibás örökké csak én lehettem, szükségképpen. (…) belebetegedtem, férfiként tönkrementem. (…) Sajnos most, későn, késve lett minden világos. K. szép lehetőség volt (utolsó, s gyerek-nosztalgia), de ebben is skizofrén »szabadsággal« vettem-vehettem részt. Meg is szülte az eredményt. Állandó torz pályákra, kompenzálásokra kényszerítettük magunkat – ettől vagyunk romok most. (…) Tragédia, mert megöregedtünk. (…) Más utam van, vagy kellett volna legyen. Nincs hibás. Szomorúság van. Betegséged van. Rövidlátásunk volt. Tehetetlenségünk volt.” Talán kegyetlenül hangzik, de kapcsolatuk számomra a társfüggő kapcsolatok minden egyes jegyét hordozza. És ezt nem emlegetném negédesen és giccsbe hajlítva. Két tragikus hangoltságú ember egymásba kapaszkodott és nem engedett. Szépen a traumáik is egymásba ölelkeztek. És ez lett a valódi bilincs.
Jelenkor, 2017, 892 oldal, 5999 Ft
