Csányi János 1994-ben, 28 éves korában, a magyar színháztörténet utóbbi évtizedének tán legtöbbre tartott, egyöntetű lelkesedést kiváltó előadását (Szentivánéji álom) rendezte meg, intézményeken kívül. Ennek élményéből körülötte, az előadást létrehozó csapat tagjaiból és a hozzájuk csatlakozó színházcsinálókból született meg a Bárka. Amikor birtokba vették nagy nehezen kibrusztolt, kiböjtölt házukat, a Ludovika egykori vívótermének felújított épületét, szórólapjaikon így határozták meg önmagukat: "A Bárka kis létszámú, állandó társulattal működő hivatásos színház, szabad alkotóműhely, szellemi kulturális központ, melyet olyan 30-35 év körüli, a színházi szakmában már elismerést szerzett hivatásos művészek hoztak létre, akik a jelenlegi színházi szerkezettől művészeti koncepciójában és szervezeti formájában is eltérő színházban keresik a közösség élményét és az együttgondolkodás lehetőségét. Ezért a Bárka azt jelenti - reneszánsz. Újjászületés, visszatérés a játék ősi, közösségi gyökereihez, a játék könnyedségéhez és az egyszeri esemény, a beavatás szentségéhez. A Bárka nyughatatlan és felelősségteljes kísérletjáték az ezredvég felé rohanó időben."
A levél
Ez év elején a Bárka színészei heteken át beszélgettek egymás között arról, hogy mit lehetne tenni, mert úgy érzékelték, baj van. Utána egy kínos és semmire sem vezető beszélgetés következett Csányi Jánossal, majd néhány nappal később, január közepén átadták neki e levelet:
"János! A Bárka Színház színésztársulatának egyhangú véleménye, hogy a köztünk kialakult művészi és emberi bizalmatlanság feloldhatatlan. A Bárka Józsefvárosi Színházi és Kulturális Közhasznú Társaság egyszemélyes felelős vezetéséről mondj le! Az általunk közösen alapított Bárka Színház mára legfontosabb gondolatát, működésének szellemi alapját: a nyitott, szabad szellemű, kollektív munka lehetőségét veszítette el. Úgy gondoljuk, hogy csak egy új vezetés segítségével tudunk a Magunk és a Bárka Színház művészeti és emberi céljainak megfelelő működést kialakítani. Szeretnénk, ha rövid időn belül meghoznád színházunk számára egyetlen esélyt adó döntésedet. Ellenkező esetben kénytelenek leszünk a Taggyűléssel ismertetni a kialakult válságot."
Az aláírók között volt az említett társulati tagokon kívül Spolarics Andrea és Vasvári Emese is. ´k, akárcsak Scherer és Szikszai, végül úgy döntöttek, maradnak. Maradt Cseh Tamás és Varga Gabriella is. És természetesen Csányi János is, aki új színészek szerződtetésével és rendezők meghívásával készül a következő évadra, s tanácsadónak kérte fel Jancsó Miklós és Grunwalski Ferenc filmrendezőket. Mandátuma nyáron jár le, de előrébb hozná az igazgatóválasztás idejét. A Bárka igazgatóját a kht. taggyűlése választja meg. A társasági szerződés szerint a szavazati jog a tulajdon, a törzsbetétek mértékéhez igazodik: 8422 szavazata van az intézmény létrejöttét nagyrészt finanszírozó Józsefváros önkormányzatának, 900 szavazata a szintén hozzájárult (de szerepvállalását öt évre korlátozó) Magyar Fejlesztési Banknak és 25 a Bárka Művészeti és Kulturális Alapítványnak. Az igazgatói posztra pályázatot kell kiírni, kivéve, ha a Bárka alkalmazottainak és szerződtetett művészeinek kétharmada írásban megnevezi azt, akit vezetőjéül szeretne, s akit így felkérnek, pályázzon. Ez nagyfokú autonómiára ad lehetőséget az egyébként jelképes tulajdoni hányaddal bíró közösségnek. Ha Csányi János megszerzi a kétharmadot (s miután megkapta a levelet, hozzá is látott az őt támogató alírások gyűjtéséhez), akkor a távozó művészek hiába járnak a polgármesteri hivatalba, nem fogják tudni elérni, hogy nyílt pályázaton hirdettessék meg a Bárka igazgatói székét. Csaplárosné Katkó Éva alpolgármester a Naranccsal közölte: március 14-én ül össze a felügyelőbizottság a Bárka ügyében, addig csak annyit mondhat, hogy a VIII. kerület idei költségvetését elfogadták, szerepel benne kb. 40 millió Ft-tal a Bárka is, a színház elmúlt évi tevékenységének értékelése még nem készült el.
A Bárkában, ahol film- és jazzklub is működik, évente 35-40 ezer ember fordul meg. Színművészeti teljesítményének felmérése nem ennek az írásnak a feladata (az induló évek útkereséséről Radics Viktória a Színház 2000. januári számában vázolt képet, Koltai Tamás pedig a Bárka kifelé és befelé egyaránt szóló lapja, a Hajónapló 2000/5. számában). A negyedik szezon milyenségét alapvetően meghatározza, hogy a Schilling Árpád vezette Krétakör - mely részben Bárka-tagokkal mutatta be októberben Tasnádi István Nexxt - Frau Plastic Chicken Show-ját - az áprilisra tervezett Salemi boszorkányok-verziót átviszi a Thália régi stúdiószínházába. Schilling Árpád csak annyit kívánt elmondani, hogy egy esetleges pert is vállalva bontott egyoldalúan szerződést, mert a Bárkában jelentősen megváltoztak a feltételek, elmegy a társulat fele, nem érzi ott biztonságban az előadást. Nem mondja, de nyilván számít, hogy a Bárkában vendégként, a Thália Stúdióban otthon dolgozhatnak. A Bárkában eközben készülni kezdtek egy Caragiale-novellákból összeálló előadásra Keszég László rendezésében, egy kortárs kanadai író kétszemélyes drámájára Bérczes László művészeti vezető rendezésével és Egressy Zoltán új drámájára Lukáts Andor rendezésével (a jövő évadban itt rendez még vendégként Mohácsi János és Catalina Buzoianu is).
A következő, egymás mellé szerkesztett szövegfoszlányok arra keresik a választ, hogy mi volt jó és mi romlott el a Bárkában, hogyan juthattak el a közös csodavárástól a kölcsönös kiábrándulásig. Külön-külön beszélgettünk Bérczes Lászlóval és Csányi Jánossal (akik a bili kiborulása után egymás közt egy 120 oldalnyi, publikálásra szánt dialógusban elemezték az elmúlt éveket, és kezdtek gondolkodni a jövőről), a Bárkán maradó színészek közül a Spolarics-Szikszai kettőssel, a távozók közül pedig a Gyabronka-Kaszás-Mucsi-Udvaros négyessel.
Bérczes László
"A Szentivánéji álom eufóriája után a közönség és a szakma is a magyar színház megváltását várta. Lehet, hogy mi is ezt képzeltük - bár én magam nem -, mindenesetre nem tudtunk megváltást hozni. Ki tudja, hogy a csillagok milyen állása szükséges az ilyesmihez? De nem is gondolom bukásnak ezt a történetet. Létrehoztunk egy új színházépületet, amire az elmúlt évtizedekben Magyarországon nem volt példa. Egy épület önmagában nem színház, de lehetőség. Fölépült egy kábé nyolcvan főt foglalkoztató intézményrendszer. Huszonegy produkcióba fogtunk bele, ebből három nem tudott megszületni, ez benne van a pakliban. A Bárka az új magyar dráma születésének egyik fészke lett. Mindegyik előadásunk vállalható, megüti a minimum átlagos szintet, bukásnak egy-kettő tekinthető csak. Volt elég sok szép előadásunk is, viszont a nagy bombát nem hoztuk létre. Az e fölötti csalódásnak biztos döntő szerepe van abban, hogy elveszítettük a türelmet egymás iránt a gályázásban, mert hiányzott az erős visszajelzés, amiért érdemes volt annyi mindent föláldozni. Szomorú, hogy pont mostanra fáradtunk el, amikor a színház anyagilag körülbelül egyenesbe jött. Személyi ellentétek minden közösségben vannak, mi sem vagyunk mások, mi sem működünk másképp. A színházban érzékiségen alapuló, érzékenységre erősen építő, nagyon erős személyiségek dolgoznak együtt, ha tudnak. Ha nem tudnak, nem. Én az életem ajándékának tekintem, hogy ezekkel az emberekkel együtt dolgozhattam. Csak köszönettel tartozom nekik, nem tudok és nem akarok semmi rosszat mondani róluk. Itt hat ember távozása azért jelent nagy változást, mert kicsi a társulat. Egy ilyen csapatnál döntő, hogy viszi-e előre egy karizmatikus művész. Hogy Csányi János képes-e erre, azt nem tudom. Az energiáiból eddig nem futotta többre, mint arra az önmagában is elképesztő teljesítményre, hogy másokkal együtt létrehozta az elmúlt évtized meghatározó színházi előadását és a semmiből ezt az intézményt. Az elmúlt 45 évben sem Magyarországon, sem másutt Kelet-Európában nem volt erre példa. Rosszul mérte föl az erejét, amikor közben művészi munkába is kezdett. Az építkezés közben két rendezésbe is belevágott, de ezek az előadások nem születtek meg. Kérdés, hogy vissza tud-e állni rendezni. Számomra nyilvánvaló, hogy ennek a fiatalembernek meg kell adni az esélyt, hogy rendezett körülmények között kipróbálhassa, hogyan vezet egy intézményt, és mit képes létrehozni mint művész. Kezdő rendezőként nem tudta vinni a zászlót, ugyanakkor más rendezőkkel, Novák Eszterrel, Bagossy Lászlóval, Simon Balázzsal, illetve a fiatal angol vendégrendezővel, Tim Carroll-lal minőségi munkákat hoztunk létre. Biztos, hogy a János egy csomó hibát elkövetett, mint sokan mások is. De az nem pozitív program, hogy te menj ki az ajtón. Nem így kellett volna. Közösen kellett volna kitalálni, hogyan tudjuk együtt folytatni a munkát. Nem sikerült. A leglényegesebb hiba, hogy összekevertük a nagyon fontos közösségi gondolkodást és a közösségi döntéseket. Közösségi döntések nem léteznek szerintem. Van egy természetes hierarchia, autót is, színházat is egy személy vezet. De mivel sajnos nem tudtuk megteremteni a közösségi gondolkodás fórumait, joggal akartak döntésekbe beleszólni olyan emberek, akiknek egyébként a hátuk közepe se kívánta ezt, és nem is rendelkeztek a szükséges információkkal. A jövőt illetően az emberi lépték megteremtése a legfontosabb a Bárkán, de ez nem közösségi döntéseket jelent. Dolgozni kell, sokat, egy új, erős csapattal."
Spolarics Andrea
"Elég viszontagságos volt ez a négy év. Sok jó és sok rossz is történt. A közösségi színház alapgondolata, utólag azt kell mondjam, utópia volt. Erről csak egy-egy produkció esetében lehet beszélni, a színházi üzemben már nem. A mi ideánk egy nagyon demokratikus intézmény volt, hogy az alkotásban és a színház folyamatos ügymenetében is közös döntések vezessenek egy közös cél felé. Ez elég naiv ábránd volt, egyszerűen nem jött létre. A sok gyűlésezésben elment mellettünk az igazi színházcsinálás lehetősége. Ezt én közös hibánknak tartom. Nem gondolom, hogy egy ember felelőssége, hogy nem valósult meg a közös nagy álmunk. Sok mindenből tevődött össze a János iránti bizalmatlanság, de én akárhány színházban dolgoztam eddig, mindenütt voltak elmaradt bemutatók, itt is. Előjel kérdése, hogy ezt a tényt bizonyos helyzetekben mire használod. Egyik kollégám mondta, hogy annyi sebből vérzünk, hogy itt már nem lehet tudni, hol is az igazság. Az egymásra mutogatásnak nincs értelme és biztos nem lesz jó vége."
Szikszai Rémusz
"Technikailag minimál szinten, de hatalmas lelkesedéssel és rengeteg pozitív energiával elkezdtünk valamit, és négy év alatt rendkívüli módon lefáradt a társaság. Akik a Szentivánéjiben is benne voltak, azoknak ez négy plusz két év. Volt, aki jobban bírta a gyűrődést, volt, aki kevésbé, de mindenki bízott abban, hogy létrejön legalább egy átütő erejű, átütő sikerű produkció. Ez nem ment. Mindig volt valami, ami elvonta a figyelmet attól, amit épp csináltunk, strukturális problémák, a színház profiljának kérdései, hatalmi harcok. Rengeteg salak rakódott le, rengeteg sértettség gyűlt fel. Mindenki azt érezte, változásra van szükség. A nagyobbik fele radikálisan azt gondolta, a Csányi Janinak végérvényesen mennie kell. El az épületből. Mi azt gondoltuk, találni kéne egy megoldást, hogy valamilyen módon maradhasson. Én azért maradtam, mert úgy érzem, hogy megvan a megújulás lehetősége. Örültem, hogy eddig ez a szokásos színházi fröcskölődés nélkül zajlott, és remélem, nem is fog eldurvulni."
Csányi János
"A Bárka részben kezdettől fogva ügy, részben lehetőség. Mivel a semmiből jött létre, nagyon erősen kötődik az alapítóihoz, emiatt a személyek szerepe tabu is. De ha belső csaták zajlanak, gondolom, egyesek úgy érzik, rá lehet mozdulni, miközben mi, akik itt maradunk, folytatjuk a munkát. Ide szerződött Csoma Judit, Csuja Imre, Czintos József, Gazsó György, Kardos Róbert és Szabó Márta. Én hiszek az együttműködés lehetőségében. A magyar színházi életben minden esetben az összefogás vezetett igazán jelentős eredményre. Ezért keresünk évek óta erőteljes személyiségeket: két éve Novák Esztert, tavaly Schilling Árpádot és a hozzájuk tartozó csapatot szólítottuk meg. A közös gondolkodás jegyében szerettünk volna együttműködni, de végül mindkét esetben úgy tűnt, hogy ők szívesen átvennék a színházat nélkülünk, akik létrehoztuk. Ez megosztotta a társulatot, elvitt és el is visz embereket. A megbízatásom nem örökre szól, nem is szeretném, ha örökre szólna, de ha négy évig vért izzadtunk, hogy megszülethessen a színház, akkor azt gondolom, legalább egy ugyanekkora nyugodt periódust illik adni, hogy kiderüljön, mit tudok, tudunk csinálni. A kezdeti kivételes erő, kedv, lelkesedés és hit a színház létrehozásának nehézségei között felmorzsolódott. Ez természetes folyamat. Az az ördögi, hogy épp, mire stabilizálódott a pénzügyi helyzetünk, addigra esik szét az első, az alapító társulat. Én állandóan ütközőpontban voltam, részben a tulajdonosok, részben a társulat felé, évente belepusztultam abba, amit csinálnom kellett, de többé-kevésbé mindenki más is így volt ezzel. Körém szerveződött a színház, ezért minden hiba okát is egyre inkább bennem kezdték látni, holott három és fél éven át elsősorban közös döntések születtek. Utólag látom, mekkora hiba volt rendező nélkül megalapítani: ez olyan embert próbáló és pusztító feladat, hogy csak a fiatalságomból fakadó illúzió volt, hogy emellett rendezni is tudok. Nem tudtam, nem tudhattam megcsinálni azokat az előadásokat, amelyeket terveztem, ami csalódást keltett az emberekben, és mivel ez egy érzelmektől fűtött szakma, utána már nem biztos, hogy kedvük volt továbbra is velem együtt dolgozni. Most rendezőként akarnak megítélni, miközben az elmúlt négy évben alapító igazgatói munkát végeztem. Örülök, hogy Mucsi is úgy nyilatkozott a Népszabadságban, hogy a Bárka létrehozásában "elévülhetetlen érdemeim" voltak. Elég nehéz a rendezői munkámat újrakezdeni, ez nekem is nagy probléma. Erre a problémára volt tudatos, de kockázatos válasz, hogy más rendezőket kerestünk. "riási tévedés volt az is, hogy mialatt a közös gondolkodás lehetőségét kerestük, megpróbáltuk megteremteni a közös döntések helyzetét is. Ez tévút volt. Miközben azonban kiépült a belső struktúra, számomra egyre világosabban látszódott, hogy döntéseket csak azokból a vezetői helyzetekből lehet hozni, ahonnan a színház teljes működése átlátható. Még művészeti kérdésekben is. Ebből fakadóan egyre többet veszekedtünk. Ez alapvető ellentét a távozók és a Bárka mostani vezetése között. Egy periódus lezárult. Én megköszöntem a távozó hat színésznek, hogy az összes hibával való radikális szembenézésre, a helyzetünk fölmérésére, a dolgok újra átgondolására késztettek, hogy ami értékes volt, az folytatódhasson. Ez méltó a Bárkához. A sárdobálás, a személyeskedés méltatlan, abba nem szállok bele. Azt csinálják mások, az már nem a Bárka szellemisége."
Mucsi Zoltán
"Rendkívül szomorú történet ez. Csányi Jánosnak elévülhetetlen érdemei voltak a Szentivánéji álomban. Minőségében és sikerében ehhez hasonló előadásokat produkáló, közös gondolkodáson és közös döntéseken alapuló színházat akartunk létrehozni. Nem sikerült, mert jelenleg egyszemélyi döntésen alapuló színház jött létre. Abban is elévülhetetlenek az érdemei, hogy felépült, de a Bárka nem az ő hitbizománya. Már rögtön az elején repedezni kezdett a dolog, mert ő Tasnádi Don Quijote reprízének rendezésével szeretett volna nyitni, ami ugyanúgy kétszeri nekifutásra sem jutott el a bemutatóig, mint az "riások Pirandellótól. Ezzel kezdődött a János rendezői kálváriája a Bárkán. Borult az évadterv. Egyedül a Játékot tudta megrendezni, ami egy hat-hét évvel azelőtti előadás megismétlése, és nem érte el az általa kitűzött célokat. Egy határig belefér ennek az elviselése, hiszen ha nem fért volna bele, akkor előbb szakadt volna meg ez a kapcsolat. A társulat folyamatosan kérte, hogy az igazgatói munkája mellett ne vállaljon rendezést is, mert jelentősebb tapasztalatokkal bíró rendező sem bírná azt, de ezt ő figyelmen kívül hagyta. Egy vezetőnek látnia kellene saját képességei határait is, mert egy félbemaradt munkának rendkívül romboló a hatása, és anyagi következményekkel is jár. A művészeti állományból öt év alatt rendkívül sokan lemorzsolódtak, a gazdasági igazgatók is állandóan cserélődtek, mert a hatáskörüket korlátozta, így nem tudtak felelősséggel dolgozni. Gazdasági kérdésekbe nem akartunk beleszólni, mert nem értünk hozzá, de folyamatosan jeleztük, hogy szükségszerű egy gazdasági igazgató jelenléte a színház vezetésében. Gazdasági kérdésekben is egyedül döntött, ezért a színház folyamatos pénzzavarban volt, lejáratódott, és 2000 nyarára tudomásom szerint a gazdasági összeomlás határára jutott."
Kaszás Gergő
"Azért nem lett soha hatalmas botrány, mert mindig be lettek tömködve a lyukak. Inkább az a baj, hogy ez belül állandó bizonytalanságot szült. Ugyanez volt jellemző a művészi tervezésre is, rengeteg volt az improvizáció, ami folyamatos bizonytalanságot idézett elő. János valóban azt gondolta, hogy mind Novák Eszter, mind Schilling Árpád jót fog tenni a társulatnak, csak nem teremtette meg azokat a feltételeket, amelyek között ők felelősen vállalhatták volna a színház művészeti vezetését. Olyan szinten saját kezében tartott mindent, hogy azt egy alkotó ember nem tudja fölvállalni. Bennünk mára teljesen elfogyott a bizalom, hogy a tapasztalatokból és véleményekből okulva mostantól majd tényleg másképp csinálja a dolgokat. Mindig ezt mondta, de soha nem így lett. Ezért van az, mint a népmesében, hogy már nem hiszel a gyereknek, aki farkast kiált. ´86, a főiskola óta ismerem, amiben volt barátság-időszak is. Lehet, hogy egyébként is el akartam volna menni, de meglepett, hogy gond nélkül tudta nekem mondani, hogy egy időre el kéne mennem a színháztól, jobb lenne mindkettőnknek. Talán tizenöt év után kényelmetlen neki, ha a szemébe nézek, és azt mondom, hogy tudom, mi van. Most olyan emberekre van szüksége, akik nem ismerik ennyire."
Gyabronka József
"János azt a kifejezést használta a társulati ülésen, hogy elfáradt a kapcsolatunk. De nem a kapcsolatunk fáradt el, hanem a belé vetett bizalmunk fogyott el. És nemcsak a miénk, tízünké, akik a levelet aláírtuk. Mi egyszerűen csak kifejeztünk valamit, amit évek óta éreztünk már. "riási háttérsegítséggel meg akart csinálni egy nagy színházat, ami ha sikerül, harminc-negyven év múlva úgy emlegették volna Csányi Jánost, hogy csodát művelt. Sajnos rettentő munkát vállalt magára, amit egyszerűen nem bírt el. Elégedetlenséget és bizalmatlanságot szült, hogy a kudarcok után is hangoztatta: művészileg és szervezetileg is képes egyedül elvezetni a színházat. Azt kértük tőle, hogy ossza meg a hatalmát. És azt reméltük, komolyan veszi a jelzést, hogy most tényleg baj van."
Udvaros Dorottya
"Azt szoktuk mondani, hogy egy színház összeéréséhez kell hét év, és teljesen normális, hogy ennyi idő alatt át is alakul. Nálunk ez gyorsabban, öt év alatt zajlott le. Na de, kérdem én, hol voltak azok a gazdag évek, amelyek alatt egy művészcsapat a műhelymunka során, egymást gyúrva és alakítva létrehoz sikert, bukást, közepeset, megint jót, szakmai újdonságot és fontosat. Páratlan lehetőség csúszott ki a kezünkből. Az alapításkor ugyanis arról volt szó, hogy művészeti kérdésekben mindig és csakis közös döntés születhet, erre szövetkeztünk. Aztán szépen, lassan, fokozatosan, először csak bújtatva, majd egyre határozottabban és agresszívebben kimondatott, hogy a művészeti tanácsra, aminek 2000. december 31-ig tagja voltam, nincs szükség a Bárkában. Vasvári Emesét a művészeti tanácsot megkerülve küldte volna el. A Pirandello próbáiról még Bérczes Lacit és Matuz Jánost is effektíve kiszorította, utóbbit is, aki író, dramaturg és az igazgatóhelyettes volt. Amikor bejelentették, hogy Miki bácsiék idejönnek, én döbbenten ültem. Azt éreztem, hogy be vagyunk csapva. Miki bácsi, kérdeztem tőle, tudod te, hogy mi történt itt az elmúlt időszakban? Becsaptak minket veled és téged velünk, mindenki imád, de te valami villámhárítónak vagy szánva. Amikor ez után a dolog után az első Amalfi hercegnő volt, aminek az elején öt percig kézenfogva, mozdulatlanul állunk Kapával és Pepével, így remegett a kezünk, nem tudtam, hogy fogunk tudni megszólalni. De a feszültség bámulatos töltést adhat az előadásnak. Miközben a színházban kibékíthetetlen ellentétek teremtődtek, belülről úgy érzem, hogy az előadások, amelyekben együtt játszunk - azok is, akik elmennek, és azok is, akik maradnak -, nem estek szét."
Szőnyei Tamás
