- Mi van, magyar?
- Mi van, osztrák? Mit akarsz?
- Mi van, magyar, síelgetünk? Ide jöttél a tutiba, ide toltad a képedet a levegőt rontani, síelgetel, telelgetel, élvezgeted az osztrák tél áldásait? Beleülsz a készbe? Egy hétig nagykanállal eszel? Szereted a frankót, mi, baszkikám? Látom, szereted nagyon.
- Hú, testvérem, ez nagyon nem kéne, ez a kérdő hangsúly, ez a megvető tekintet, meg ez a frankó, meg ez a nagykanál. Ne nézzél rám, ne provokálj, ne szólj hozzám, kérlek szépen, én teveled nem beszélgetek.
- Hogy nézel ki, mondjad szépen, mi ez a szerkó rajtad: ez valami új magyar sídivat? Guberáltad a felszerelést valahol? Lerohad a léced mindjárt, leesik: ballaghatsz majd le a hegyről, alkonyatig keresheted.
- Megkérnélek nagyon szépen, fejezzük be sürgősséggel, tartalmas volt, jó volt, de részemről ennyi volt a beszélgetés. Ne teszteljél, ne méregess, megkérnélek ismételten, fordítsd azt a rendkívüli módon bunkó arcodat a táj felé. Nézzük inkább a hegyeket. Megtehetem, hogy itt legyek? Na, ugye. Punktum, osztrák. Uff, én beszéltem. Megtehetem.
- Most azt hiszed, hogy kurva laza vagy, most azt hiszed, bátor vagy, hogy ilyen megvetéssel nézel vissza rám? Mi, magyar? Megvan az öntudat.
- Jaj, tesókám, inkább hagyjuk, pont az teng bennem túl, az önbizalom meg az öntudat. Ahhoz van most éppen kedvem, hogy öntudatos legyek. Evvel szemben elmondanám, hogy a kétségbeesésnek ez a totálisan flegma, lazaságig fokozódó válfaja, amit láthatnál az arcomon, ha nem fedné el az irántad érzett, általad generált s megengedem: kissé túltengő megvetés, épp annak a pillanatnyi, később általában megbánt, semmiféle következménnyel nem számoló hangulatnak a kedvezően termékeny táptalaja, melyben embert szoktak ölni, minden mindegy alapon. Például, ha sokat néznek, ha sokáig bámulnak bele az arcba, ebben az állapotban általában kilökik a síliftből az ilyeneket. Esetleg maguk is leugranak. Úgyhogy pihengess, mereszd előre azt a kancsal szemedet, mindjárt kiérünk ebből a dzsuvából a felhőhatár fölé. Ott majd sütni fog a nap is, valószínűtlenül kék lesz az ég, hogy a hozzád hasonlóak átszellemült, bamba képpel, felhőtlenül gyönyörködjenek, élvezkedjenek - már ha nem velem foglalkoznak továbbra is, természetesen.
- Erről beszélsz? Erről, amit most már látunk? Ez azért nincsen otthon, mi, te geci, ez a természeti környezet.
- Az Avas pont ilyen részegen.
- Mégis itt vagy, mocsadék.
- Ne tegyél már úgy, mintha te gyártottad volna a hegyeket.
- Jó lesz azért innen mindjárt lesiklani, nemdebár? Avval a jó kis fasza technikával, amit mi itt csak magyaros stílusként emlegetünk. Azok az olajozott, kifinomult mozdulatok. Közvetlen életveszély.
- Paraszt. Még jó, hogy nem kell soká nézzed, mert az első utad a Hüttébe vezet, besiklasz a legfelsőbe azonnal egy korsó sörre, virslire. Ott abszoválod a sportéletet, közben meg Alberto Tombának képzeled magad. Én már készen vagyok, olyan vagyok, amilyen, az igaz, de azt azért megsúgnám a füledbe halkan, hogy a legkisebb gyerekem is lesíeli a tiedet, pedig az a szülőcsatornából egyenesen a sípályára érkezett, az enyémek meg egy évben egy hetet síelnek, megjegyzem, kéthavi fizetésemért.
- Költenéd el inkább otthon. Jobb lenne mindenkinek.
- Az én pénzemen is fejlesztik itt neked évről évre ezt a síparadicsomot.
- Lenne inkább kicsit lassabb az ütem.
- Ja, oszt´ szaladnál az irodára kiabálni, asztalt verni, hogy miért nincs több hóágyú, miért nem döngölik simábbra a gépek neked éjszaka a felületet. Kikaparnád a jégbordát, amin hasra estél, vinnéd mutogatni, miként egy bűnjelet, hogy milyenek a feltételek. Ismerem én kívül-belül azt a kevéssé cizellált lelkedet.
- Én is a tiedet.
- Na, ezt az egyet tényleg hagyjuk, de komolyan, kérlek szépen, azt még én se ismerem. Húsz év analízis kevés volna neked ahhoz, hogy egyetlen sima, hétköznapi ébredésem közelébe juss. Mikor összeraktak, kihagytak pár komponenst belőled: az empátia helyén, bugris, éjsötét, fekete lyuk.
- Nézd, magyarom, most már jó ideje beszélgetek itt veled, de szemernyit sem lettél vonzóbb, szimpatikusabb. Menj a picsába, nem fogok itt kínlódni veled.
- Te, figyelj csak, nagyon figyelj, sógorom! Előbb említettem, ez a megvetéssel vegyes flegma, amit a diskurzusunk kezdetétől az arcomon hol elfedve, hol tündökölve láthatsz, az afféle baljós, s terád nézve egyáltalán nem kedvező, veszélytelen lazaság. Szerencséd, hogy szelídségem alkatilag a gesztenyefán gubbasztó vadgalambéhoz mérhető. Ámde ettől még rekesszük be a társalgást, tényleg, ne feszítsük túl a húrt: láttam én már olyat, épp itt, mester, nálatok, hogy azok az áldozatos hegyi mentők szánra csatolt zsákban vittek le a pálya tetejéről valakit. Úgyhogy kussolj, könyörögve kérlek, gondolj a virslire, rögtön felérünk, én meg, nézd, demonstratív módon elfordítom tőled a fejemet. Megismétlem, mert úgy látom, nem érted, kevés neked valamit egyszer elmondani. Elmagyarázom megint. Hozzád fordulok, rád nézek újra, egyenest abba az értelmes szemedbe, láthatod, tele vagyok jósággal, megértő részvéttel irántad, attól, hogy utállak, mint a szart - rád nézek még egyszer, egyet sem pislogok, és akkor slussz-passz, befejeztük, csocsesz, osztrák: látod, egész testemből elfordulok. Egy hangyányit darabosabb lett bennem a lazaság, de a másik serpenyőben ott van az újabb tapasztalat, amit ez a nagy ívű, vizuális módon zajló konzultáció adott. Felértünk, itt a csúcs, kétezerötszáz méter magasan vagyunk: csússzál, eridj, szevasz.
Keresztury Tibor
