Horthy Miklós unokája: „Elszomorít, hogy az interneten böngészve ma is gyakran olvasom a »Horthy-fasizmus« kifejezést”

Mikrofilm

Interjúnk Horthy Istvánnal a filmről, amelyben nagyapjára emlékezik vissza.

Másfél éves volt, amikor apja meghalt az orosz fronton, három, amikor 1944-ben el kellett hagynia az országot, és negyvennyolc, amikor először visszatérhetett. Azóta rendszeresen jár haza, de mindig „kívülállóként”. Ha nincs a koronavírus-járvány, június 4-én eljött volna, a Nagyapám, Horthy Miklós című film premierjére, amelyben gyermekkori emlékeit idézi fel. A bemutató készítettünk vele interjút.

Magyar Narancs: Milyen előzményei voltak a filmnek?

Horthy István Sharif: A forgatókönyvíró-rendező, Sipos József körülbelül egy évvel ezelőtt azzal keresett meg, hogy közeleg a kiugrási kísérlet 75. évfordulója, és erről idehaza senki nem akar megemlékezni. Úgy vélte, és ebben egyetértettünk, hogy amikor 1944. október 15-én nagyapám felolvasta a proklamációját, az egy pozitív cselekedet volt a részéről. Két vagy három alkalommal ültem a kamerája elé, és mivel kiderült, hogy én teljesen eltérő módon beszélek Horthy Miklósról, mint ami Magyarországon akár pozitív, akár negatív oldalról megszokott, a film végül nem a kiugrási kísérletről szól, hanem arról, hogy én hogyan ítélem meg nagyapám történelmi szerepét.

MN: Kizárólag családi forrásból származnak az ezzel kapcsolatos információi?

HIS: Ezt nagyon nehéz lenne szétszálazni. Az én első történelmi ismereteim nagyapámtól származnak a 1950-es évek elejéről, amikor az emlékiratait írta. Ekkor már nagyobb voltam, 11–12 éves, és sok mindent hallottam tőle a múltról. Az emlékiratai angol fordításán édesanyámmal dolgozott, s ebben egy kicsit én is a segítségükre lehettem, mivel angol iskolába jártam. Óriási megtiszteltetés volt a számomra, hogy engem kérdeztek, ha valami nem volt teljesen tiszta a számukra. Azt tudni kell, hogy a nagyapám nagyon jól beszélt angolul, de néha a német szavak valahogy „bemásztak” az angoljába. Például a német gyakran kezdi mondatot az „also” (így) szóval, és a nagyapám ezt az angolban is megőrizte, pedig ott az „also” (szintén) egészen mást jelent.

MN: Ismeri azt a sztorit, hogy állítólag James Joyce tanította a nagyapját angolra?

HIS: Ó, igen! Azt hallottam, hogy Joyce is akkor élt Polában (ma: Pula, Horvátország – L. T.), amikor a nagypapa, de tőle soha nem hallottam erről. De visszatérve a történeti forrásokra, amikor nagyapám az emlékiratain dolgozott, ő is gyakran támaszkodott a történészekre, például a brit A. C. Macartney munkáira. De ugyanezt elmondhatom az édesanyámról is, ő különösen beleásta magát a témába. Mindez azért érdekes, mert nemcsak arról meséltek, ami velük történt. Örök emlék a gyerekkoromból, amikor Németországból Portugáliába mentünk (a Horthy család 1945–1949 között Németországban élt – L. T.), útközben megálltunk Olaszországban, ahol Kállay Miklós egykori miniszterelnök vendégei voltunk Rapallóban. Noha egészen kisfiú voltam, egyszer Kállay félrevont és azt mondta: „Az életed során sok mindent fogsz a nagyapádról hallani, de jól jegyezd meg, hogy ő egész éle­té­ben a fasizmus ellen küzdött.” Mindez mély benyomást tett rám, ezért is szomorít el nagyon, hogy az interneten böngészve ma is gyakran olvasom a „Horthy-fasizmus” kifejezést.

MN: Nem tart attól, hogy elfogultságra hivatkozva nem veszik komolyan a szavait?

HIS: Fel sem merült bennem, hogy botcsinálta történészként lépjek fel. Nem vagyok szakértő, nem ismerem a levéltári forrásokat, a nagyobb összefüggéseket, a teljes szakirodalmat. Azonban jól ismertem a nagyapámat, már 17 éves voltam, amikor meghalt, és képtelenségnek tartom, amit sokan állítanak, hogy egy szörnyeteg lett volna. Tudom persze, hogy ez teljesen szubjektív, és tudományosan nem is értékelhető nézőpont, de a teljességhez tartozik, hogy véleményem szerint valahol a történészek munkája is szubjektív, mivel abból nem lesz történelemkönyv, ha csak a tényeket sorolják fel.

MN: Van egy mondata a filmben, amely aligha fogja elősegíteni, hogy a nagyapjáról reális kép szülessen. Azt mondja, csak a „németeknek szánt cirkusz volt”, hogy Magyarországon zsidótörvények születtek. Csakhogy ebben a „cirkuszban” százezrek váltak másodrendű állampolgárrá, fosztattak meg a hivatásuktól, vállalkozásuktól, pusztultak el munkaszolgálatosként. Miközben tömegek ünnepelték az első és a második bécsi döntés után, hogy többé nem másodrendű állampolgárok Csehszlovákiában és Romániában, magyar állampolgárok tömegei váltak másodrendűekké Magyarországon.

HIS: Ez borzasztó dolog volt, ahogy minden jogfosztás borzasztó, de visszakérdeznék: ön azt gondolja, hogy ha nem lett volna a náci Németország, és nem lettek volna a megszállt országok körülöttünk, akkor is lettek volna zsidótörvények?

MN: Akkor második világháború és holokauszt sem lett volna, és nekünk sem erről kellene beszélnünk.

HIS: Nézze, amikor azt mondom a filmben, hogy a zsidótörvény elfogadása a németeknek szánt cirkusz volt, arra gondolok, hogy ezt a németek követelték. Nyíltan, burkoltan, mindenféle módon. De azt nem állítom, hogy a háború előtti magyar zsidótörvények a területi revízió kedvéért születtek. Ne feledje, hogy nemcsak Németországban és Magyarországon, de Szlovákiában és Romániában is voltak zsidótörvények a háború kitörése előtt. És azt is tudnia kell, hogy a részemről ezek nem kifogások, nem keresek felmentést a felelősség alól. De nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy az 1930-as évek Európáját nem lehet kizárólag a mai gondolkodással megérteni. Az első világháborút követő igazságtalanságok miatt jöhetett létre a náci Németország, és a bolsevik forradalom is a világháború következménye volt. Magyarország harapófogóban volt: a rossz és a még rosszabb között választhatott.

Részlet a filmből

Részlet a filmből

 

MN: Emlékei szerint érzett-e a nagyapja bűntudatot, lelkifurdalást a német megszállást megelőző évek történései miatt is?

HIS: Nem tudnék rá válaszolni. Ám azt el kell mondanom, hogy édesanyám (özv. Horthy Istvánné Edelsheim-Gyulai Ilona 2013-ban halt meg – L. T.) hagyatékából előkerült a nagyapám és Kállay Miklós közötti, a háború után hosszú évekig tartó levelezés, amelyben nagyon gyakran említik, hogy mit lehetett volna másképp csinálni a háborús években, és arra jutnak, hogy nem nagyon lehetett volna más lehetőség. Épp egy kiadóval tárgyalok, mert úgy vélem, hogy e levelezés megjelenése néhány dologban változtatna nagyapám megítélésén.

MN: A filmben a család nevében bocsánatot kért az áldozatoktól. Miért tartotta fontosnak ezt a gesztust?

HIS: Az újságírók konkrét kérdésekre várnak tőlem választ, de a forgatás olyan lehetőséget teremtett, hogy ezt elmondhattam. Higgye el, ez nem csak gesztus a részemről, őszintén, a szívemből jött.

MN: Egy alkalommal Kenderesen, a Horthy-kriptánál arról beszélt, hogy szülei, nagyszülei akkor fognak békében nyugodni, ha az országban munka, becsület és összefogás lesz. Minek kellene történnie ahhoz, hogy ez megvalósuljon?

HIS: Nekem az a legfontosabb, és meggyőződésem, hogy ezen a földön mindenkinek azt kellene legelőször tudomásul vennie és elismernie, hogy mi mindannyian emberi lények vagyunk. Nagyon fontos a nemzetiség, hogy magyarok, németek, angolok, románok vagyunk-e, nagyon fontos a vallás, hogy keresztények, muzulmánok vagyunk-e, de ezek akkor is csak másodlagos fontosságúak.

MN: Úgy tudom, hogy kamaszként vált a Szubud mozgalom elkötelezettjévé, majd 25 évesen muzulmán hívő lett, innen a Sharif név. Azóta több mint 50 év telt el. Ugyanúgy vélekedik hitről és vallásról, mint fiatalemberként?

HIS: Röviden szeretném elmagyarázni, hogy mi az a Szubud, mert ha úgy gondolja, hogy az egy vallás, akkor tévúton jár. A Szubud egy olyan individuális belső tapasztalat, amelyben megtalálhatjuk összeköttetésünket a saját lelkünkkel és az isten akaratával. Tulajdonképpen ez vezetett el engem az iszlámhoz, de ez nem azt jelenti, hogy összefüggés lenne a kettő között, hogy a Szubud következménye lenne az iszlám. A Szubud következménye bármilyen vallás lehet, a keresztény hit vagy a buddhizmus is. Én azért kötöttem ki az iszlámnál, mert az egy nagyon egyszerű vallás, és számomra nagyon jól működik a Szubuddal együtt, mondhatnám úgy is, hogy „nagyon kényelmes” nekem. És ez az érzés, ez az elkötelezettség 50 év alatt semmit sem változott, épp ellenkezőleg. Ma sokkal mélyebben hiszek a Szubudban és az iszlámban is.

MN: A magyar kormány megosztó politikájának egyik legfontosabb eleme már évek óta a bevándorlók démonizálása, ami egyúttal iszlámellenes hangulatot is teremtett Magyarországon. Mi a véleménye erről a politikáról?

HIS: Távol élek Magyarországtól, nem érzem magam feljogosítva, hogy bármiféle markáns álláspontot megfogalmazzak a hazai politikával kapcsolatban. A megosztottság nagy fájdalmat okoz nekem, és remélem, nem tart örökké. Magyarország kis ország, homogén lakossággal, ezért az ember azt várná, hogy legalább mi képesek vagyunk összefogni a saját érdekünkben. Annyit azért elmondhatok, hogy a rasszizmust – ahogy az antiszemitizmust is – elmebeteg dolognak tartom.

Nagyapám, Horthy Miklós

Három évvel ezelőtt a rendező, Sipos József Bartók Béla 92 éves fiával forgatott. Akkor azt írtuk, hogy „nem lehet megindultság nélkül nézni (…), hogy egy 92 éves gyermek jelen időben beszél rég elvesztett, de máig vele élő apjáról”. Sipos legújabb filmje hasonló rugóra jár: egy 80 éves „gyermek” próbálja összeilleszteni személyes emlékeit nagyapjáról a történelemkönyvekben olvasottakkal, de a kettő nem passzol.

Ifjabb Horthy István gyermekkora a királydrámákat idézi. Születése után néhány hónappal Magyarország hadba lép, egy évvel később, apja, Horthy István kormányzóhelyettes a vadászgépével lezuhan a Szovjetunióban. A trafikokban is árusítják nagyapjával és apjával közös fotóját, a Horthy-kultusz őt sem kerüli el, még az is felmerül, hogy megkoronázzák. Ám e megkülönböztetett figyelem 1944. október 15-én az ellenkező irányba fordul, ahogy a család minden tagja, ő is németek fogságába kerül. Később pedig nem sokon múlik, hogy nagyapját ne vonják felelősségre háborús bűnösként Nürnbergben vagy Budapesten… De ezek Horthy István Sharif számára csak halvány emlékfoszlányok, az ő „eszmélése” nagyjából akkor kezdődik, amikor már bizonyos, hogy az agg kormányzót bíróság nem fogja felelősségre vonni, mint ahogy az is, hogy személye nem csak a keleti blokk számára nem szalonképes.

Így nem csoda, hogy ifjabb Horthy emlékezete teljesen más képet őriz. A kedves és vicces nagypapáét, aki a számtalan megrázkódtatás ellenére is megőrizte tartását, és aki magányában talán éppen neki, az unokájának próbálta elmagyarázni, hogy ő csak jót akart. Horthy István Sharif minden bizonnyal azért ült a kamera elé, hogy emlékei nyomán érzékeltesse, hogy igazságtalannak tartja „a történelem eljárását” nagyapjával szemben.

Ennek tükrében a Nagyapám, Horthy Miklós lehetne még valamiféle szerecsenmosdatás is, de a főszereplő nem menti fel a nagyapját, nem mondja azt, hogy a tragédiához semmi köze, nem állít képtelenségeket a második világháborúval kapcsolatban. A film legemlékezetesebb pillanata az, amikor családja nevében bocsánatot kér az összes áldozattól, de azzal mégsem tud megbékélni, hogy nagyapját és a fasizmust egy lapon említsék. Mindez attól válik drámaivá, hogy ezt még úgysem lehet „nem egy lapon említeni”, hogy Horthy István Sharif tisztességes szándéka megkérdőjelezhetetlen.

Az interjú eredetileg a Magyar Narancs nyomtatott kiadásának 2020. június 4-i számában jelent meg.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

A puritán

A puritán már kora gyermekkorában nagyon puritán volt. Mondták is a pedagógusok a szülői értekezleten, hogy jó gyerek, csak egy kicsit puritán. Aztán, az értekezlet végén, hogy ne hallja a többi szülő, Aranka néni megsúgta, valójában a puritán a legpuritánabb az osztályban, meglehet, az egész iskolában, jobb lesz, ha odafigyelnek rá.

Költözik a hivatal

Lassan tíz éve jelent meg a Magyar Közlönyben az a kormányhatározat, amely szerint a Nemzetgazdasági Minisztériumnak a Várnegyedbe kell költöznie, a „Budapest I. kerület, Szentháromság tér 6. szám alatti ingatlanba”.

Fájni fog

A tengerentúlon immár hivatalos forrásból is áradnak az oltásszkeptikus sugalmazások, amelyeket egy gyanús vizsgálat hivatott alátámasztani. Az ilyesfajta nemzetközi példák itthon is felerősítik az oltáskerülők hangját.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.