50 ezerig figyeltük a létszámjelentéseket, s arra jutottunk, hogy a dolog így rendben van. Nem nagyon mondhatunk mást a március 15-ről mára halasztott rendezvényről sem: a végére összeszedték magukat.
Ezeken a pontokon szinte élni kezd a beszéd, legalábbis a maga patologikus módján: amikor a kormány iránti lojalitás megingása már az ország felprédálásával és hű híveinek földönfutóvá válásával egyenértékű, ott hirtelen megjelenik előttünk a hatalmát rettegve féltő, veszíteni legendásan képtelen ember.
Fájó hiányosságot pótolt a kormány, amikor az eddig oly kevés elismerésben részesült Jókai Annának Kossuth Nagydíjat adományozott. Ráadásul nem akármilyen indoklással.
Biszku – érdemein kicsit tán túl is – úgy elviszi a balhét az egész kommunizmusért, az ötvenhatos megtorlásért, mint a sicc, egyedül. Már a szavak, a handabandázás szintjén, hisz a pere nyilván messze túl fog nyúlni a választás idején, s végül a kutyát sem fogja már érdekelni.
Magyarország titkosszolgálata gyakorlatilag arra sem volt képes, hogy megnyugtatóan tisztázza egy elbitangolt hangkazetta útját, ám arra minden további nélkül kapható, hogy beszálljon a választási kampányba – ez önmagában is nonszensz.
Soha ennyi vágókép, soha ennyi nagytotál, soha ennyire kevés közeli: a miniszterelnök évértékelőjét a HírTv közvetítette. Orbán rendszerváltásról beszélt, ha valaki nem vette volna észre: 2010-ben véget ért a polgári demokrácia. Ha Orbán veszít áprilisban, visszatérhet. A Fidesz neve el sem hangzott.