Nagyszerű jövő áll mögöttünk – Orbán beszéde a békemeneten

  • narancsblog
  • 2014. március 29.

Narancsblog

Ezeken a pontokon szinte élni kezd a beszéd, legalábbis a maga patologikus módján: amikor a kormány iránti lojalitás megingása már az ország felprédálásával és hű híveinek földönfutóvá válásával egyenértékű, ott hirtelen megjelenik előttünk a hatalmát rettegve féltő, veszíteni legendásan képtelen ember.

Mint a minap is megállapítottuk, a sorozatban második bajnoki címére, akarjuk mondani miniszterelnökségére készülő Orbán Viktor beszédeit hallgatni nem éppen esztétikai élvezet – talán sosem volt az. De az egyszeri választópolgár talán joggal várhatná el, hogy a Fidesz-élharcosok békemenet nevű morbid vonulgatását (szervezte: a kampány oroszlánrészét magára vállaló és valamiből finanszírozó Civil Összefogás Fórum) lezáró nagygyűlésen, úgy is mint az utolsó jelentős nyilvános kampányeseményen (kicsivel Csíkék Kispál-feldolgozását és a Balkán Fanatikot követően) valamit megtudunk arról is, mi a fenét akar kezdeni Orbán és csapata az országgal a következő négy évben. Ha már egyszer hangsúlyosan kikérték maguknak a hosszabbítást – persze lehet, ezt is csak aranygólig játszanák.

Félreértés ne essék, magunk is tisztában vagyunk azzal, hogy a párt saját droidseregének nincs szüksége külön részletezett programra – az ő hűségük érzületi jellegű, így azután elég is nekik, ha megsimogatják a buksijukat, és a fülükbe duruzsolnak – ebből a szempontból csak fölösleges volna őket összegekkel, számokkal és mértékegységekkel összezavarni. De hát könyörgünk, a beszédet élőben adta számos tévécsatorna, és közvetítette több online médium is: ebből az alkalomból talán megoszthatta volna miniszterelnökünk a nyilván készen álló új kormányprogram némely részleteit – legalább saját reménybeli választóival.

Tudjuk, konkrét dolgokat fölösleges, sőt káros volna ígérniük, hiába is várnánk tőlük effélét – ez ellentmondana a Fidesz-kormányzás alapvetően a fogalmatlan hazai futballcsapatok játékára emlékeztető, mélyen improvizatív jellegének is.

Így azután maradnak azok a lózungok, amelyeket a kampány habonyárpijai valamikor hajnalban, a sokadik élénkítő ital után találhattak ki: „Sokan vannak, akik otthon vannak velünk”, esetleg „Nem csak szeretünk, de tudunk is magyarok lenni”, továbbá fényes jövő előtt álló hazánk, mint (nem viccelünk!) a „kereszténység védőbástyája”, másrészről meg gyors, merész versenyautó. A többi a szokásos ködös általánosság, rosszabb estben a mesevilág újabb fejezete – ezúttal a mindenkinek munkát adó magyar gazdasággal kiegészítve. A soha, senki által nem látott szebb, boldogabb jövő felvázolása nem nagy kunszt egy olyan országban, ahol már száz éve – váltakozó szereposztással ugyan, de töretlen bizalommal – bírják felfedezni az alagút végét. A ravasz, habár módfelett demagóg államférfi amúgy is nyugodtan megígérheti a jelen eredményeinek megsokszorozását: tudjuk, a nulla hattal, nyolccal, tízzel szorozva is csak nulla marad.

Sokkal figyelemre méltóbb az alig kendőzött paranoia felszínre bukkanása, ami jól mutatja, hogy az ebben a beszédben is többször megidézett, 2002-es, igencsak fájó (mert esélyesként elszenvedett) vereség után milyen mély és maradandó sebek maradtak Orbán önérzetén, mi több: lelkén. És ezeken a pontokon szinte élni kezd a beszéd, legalábbis a maga patologikus módján: amikor a kormány iránti lojalitás megingása már az ország felprédálásával és hű híveinek földönfutóvá válásával egyenértékű, ott hirtelen megjelenik előttünk a hatalmát rettegve féltő, veszíteni legendásan képtelen ember. Még nyolc nap a választásig – addig is keményen dolgozni, adja ki az ukázt, és csak addig ne hibázzunk, mint 12 éve! A baloldali ellenzékkel nem is foglalkozik – némi tétova kunbélázással, jelmezbálozással le is tudja a dolgot, annál hangsúlyosabban üzen azoknak, akik legalábbis felesben a Jobbikra szavaznának (de az ő esetükben is igaz, hogy restelli kimondani még a nevüket is, amelynek alapja a kampánytanácsadók écáin felül csakis holmi ősi, atavisztikus félelem lehet).

Aki megosztja szavazatát, egységet bont, hiszen egy a tábor, egy a zászló – veszi elő szinte fenyegetően a régi jelszót (és már látjuk is magunk előtt, mint éleződik ki a baráti médiumokban a kétfrontos harc – például itt).

Görcsös akarás – így szokta ezt megfogalmazni a miniszterelnök imádott sportnapilapja: ez vár ránk a választásig hátralévő nyolc napban, s ha nincs szerencsénk, valamint rosszul választunk, akkor a rákövetkező négy évben is.

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.