A költő visszatér – Orbán Viktor március 15-ei választási kortesbeszéde

  • narancsblog
  • 2014. március 15.

Narancsblog

Tudjuk jól, alapvetően kínos kötelesség alkalomról alkalomra, soronként végigkövetni az Orbán-beszédek penészes-zuzmós szövetét: bár miniszterelnökünk (szövegírói, habonyárpádi segítséggel elkövetett) retorikai merényleteinek akadnak rajongói, ám esztétikai, pláne intellektuális élményt hiába is várnánk tőlük. Egy három héttel a választások előtt elmondott március 15-ei szónoklatnak azonban igenis tétje van – ha nem is több annál, miként próbálja a jelentős államférfi beleszőni a kampány kulcsszavait az ünnepi beszélybe. S Orbán ebből a szempontból őszinte – harmadik-negyedik mondatánál már április 6-nál tart, s rögvest beismeri: az ünnep ürügy számára, hogy elmondhassa azt a kis, kerekdeden bumfordi mondatokba csomagolt, simogató lózungokkal kirakott üzenetet, melyet kifejezetten a rajongók, elkötelezettek, szilárd fideszes preferenciával rendelkezők (s maximum még néhány kóbor, oktalanul a Jobbikhoz bitangolt szavazó) fülének szántak. Nincs semmi új abban, hogy az övéihez és csakis hozzájuk beszél (néha kifejezetten gügyög!): az ország többsége számára (ami ugye nem egyezik az aktív választók többségével) már rég nincs semmilyen mondanivalója, megelégszik azzal, hogy a nevükben is elkölthesse az adójukat (meg azt, ami még – papíron nekünk címezve – befolyik az országba).

false

 

Fotó: Facebook

Nos, akkor nézzük, mit ad Orbán az övéinek, miként teljesít mint orákulum! A produkció sajnos erről az oldalról is riasztó: egyetlen organikus, biologizáló nemzetmetaforára húzza fel egész gondolatmenetét – ehhez lazán kapcsolódnak további, jórészt a tavaszi konyhakerti munkák köréből, de leginkább a naiv hobbikertész meglepő tapasztalataiból építkező hasonlatok és allegóriák. Gondolták volna, hogy a magyar szabadság voltaképpen hagyma, ami a fene tudja miért, de néha csak úgy kikel a földből, akarjuk mondani az emberek szívéből? (Mondhatnánk: legalább nem hagy rossz szájízt és kellemetlen leheletet maga után…)

De Orbán nonchalance-szal átlendül a saját képzavarai keltette csapdán, és lazán, szabadkézzel skicceli fel a magyar történelem micsurini genetikáját. Dejszen’ mindig ugyanaz a hagyma kel ki bensőnkből, hiába is próbálják kigyomlálni a labancok, a muszkavezetők (figyelem: itt a szövegírói vakmerőség különös példáját látjuk!), a pufajkások – meg akik lovasrohamot vezényelnek saját fajtájuk ellen! A többit már a fejünkre ömleszti e két lábon járó retorikai exkavátor: a fülkeforradalmat, mint 48 és 56 betetőződését, az új alkotmányt, mely megint csak a forradalmak követeléseire rímel – e ponton miniszterelnökünk öniróniától sem mentesen panaszkodik arról, hogy a Nemzeti dalban nem mutatna jól a „rezsicsökkentés” (Árpi nyilván jól megrágta, de végül elvetette az ötletet).

A hűséges trollok – akik már réges-rég álomország tengerpartján élnek, valahol Paff, a bűvös sárkány és Németh Szilárd rezsibiztos között, egy strandszéken – megkapják a szükséges napi megerősítést. Csak úgy röpködnek a több százezer új munkahelyről, a megmentett devizahitelesek százezreiről meg a csökkenő államadósságról szóló (és a most nyakunkba szakasztott orosz hitelről nagyvonalúan elfeledkező), minimum tényidegen, durván fogalmazva hazug állítások – és igaza van, hiszen az ég sem szakad a fejére: még a hidegfront is a konkurenciát találja telibe. A végén már géppuskaszerűen peregnek a mozgósítani kívánt rajongóknak szóló üzenetek: intés és ígéret vegyesen. Aki keményen dolgozik, az boldogul, de a gyengeség és a gyávaság megengedhetetlen kórtünetek! Igaz, erre is van gyógymód: a csordában üvöltés, akarjuk mondani a nemzeti egység – hiszen országunk már most is első helyen végzett az európai homogenitási olimpián (a többieket nem is értesítették a versenyről). Márpedig a nemzetek (és itt klimaxig futtatja az organicista metaforát) saját életet élnek, barátaik nincsenek, csak versenytársaik – ezen a ponton nyilván nagyot csuklanak a beszéd első mondataival még kiengesztelni remélt, Orbán oroszbarát fordulata miatt kiábrándult lengyel segédhadak.

A miniszterelnök mai, már megszokottnak számító, cipollai mutatványa ismét remekül prezentálta, milyen sokat engedhet meg magának – amíg akad egy saját, pár százezres vagy akár milliós, jól trenírozott, apportírozásra mindig kész, könnyedén hipnotizálható, néhány mozdulattal és egy csavarhúzóval szavazótáborrá alakítható drukkerhada. Önnön érdekünkben bíznunk kell abban, hogy egyszer megtörik a honfitársaink szemét borító varázs, de aligha számolhatunk azzal, hogy a következő három hét is elég lesz e csodára.

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.