„A becsületem helyreállt, a felülvizsgálati kérelmem eredményre vezetett. (…) Tekintettel arra, hogy a jogerős határozattal az ügy lezárult, őszintén remélem, hogy folytathatom munkámat a magyarság és az olimpiai mozgalom szolgálatában.”
Schmitt Pál tavaly májusban reagált így arra a megállapításra, hogy doktori dolgozata már a leadáskor sem felelt meg sem a formai, sem a tartalmi elvárásoknak. A bukott köztársasági elnök szánalmas szövegét már nem kísérte jelentősebb felháborodás vagy közröhej, miként novemberben az Állami Számvevőszék döntését sem, hogy egyebek mellett azért neki ítélte a Hagelmayer István-díjat, mert „Schmitt Pál volt Magyarország köztársasági elnöke, amikor az Országgyűlés megalkotta az új számvevőszéki törvényt, és Schmitt Pál volt az, aki hazánk legfőbb közjogi méltóságaként aláírásával szentesítette a jogszabályt”.
Már akkor a levegőben lógott, hogy az Orbán-rendszer legszánalmasabb figurája comebackre készül, pontosabban engedélyt kapott arra, hogy megint mutogassa magát. Csakhogy decemberben azt írta a Magyar Közlöny, hogy „Áder János köztársasági elnök hatályon kívül helyezte azt a rendelkezést, amely a Schmitt Pál nevét viselő kitüntetést létrehozta”, januárban pedig az Index hívta fel a figyelmet arra a különösen nagy tahóságra, hogy Schmitt a Fény utcai piaccal szemben, a buszmegállóban állította le az ötkarikás matricával díszített autóját, majd elment vásárolni. Ekkor még arra is gondolhattunk, hogy a volt köztársasági elnök ezentúl legfeljebb a bulvársajtó kloákarovatának ingerküszöbéig ér fel, vagy még addig sem.
Hát nem. Schmitt Pálból nem lett Oszter Sándor, épp ellenkezőleg! Míg a veterán színművész egy bevásárlóközpont parkolójának közönségét és rendészeit szórakoztatta, Schmitt a szocsi olimpiai faluból jelentkezett be, a szervezőket magasztalta meg a sport tisztaságáról osztotta az észt. Szeme se rebbent, arca sem rándult, nem tűnt zavartnak, megviseltnek. Talán már akkor tudta, hogy csak párat kell aludni, és hamarosan ismét felvirrad a napja? Szóltak neki, hogy nincsen elfelejtve? És ha nem szóltak?
Vajon mit érezhetett, amikor Orbán vasárnapi évértékelőjében személyesen neki mondott köszönetet? Mámort? Boldogságot? Még jó, hogy nem kapott szívrohamot! Elégtételt? Azt biztosan. Mert mit is köszönt meg neki a Gazda? Hát a szignót. Hogy dedikálta az alaptörvényt. Amikor még azt írta, mert akkor még leírhatta: „dr. Schmitt Pál”.
Ne menjünk most bele abba, hogy e „rendszerváltó dokumentum” ordas hazugsággal hitelesíttetett, tekintsünk inkább a jövőbe. Március elsején hetedhét országra szóló bált rendeznek az operaházban, és ugyan nem nevezik Operabálnak, de az lesz, az akar lenni. Mi más is lehetne egy olyan rendezvény, amit így harangoznak be: „A farsangi időszak utolsó szombatján a szezon megkoronázása lesz ez az estély, melynek küldetése, hogy értéket teremtsen, képviseljen és közvetítsen, egy közel 130 éves örökséget ápoljon és gondozzon; nemzeti örökségünk részeként terjessze a kultúrát, népszerűsítse a művészeteket, mindezek mellett pedig karitatív célokat is támogasson.” Nos, ennek a fantasztikusnak ígérkező eseménynek lesz a fővédnöke Schmitt Pál.
A bukott köztársasági elnök. Az olimpiai bajnok, aki lopta a doktori címét.
És ezt az embert fogja az úri közönség felállva tapsolni. És lesz még bőr a képükön, sőt utána lesz csak igazán nagy az arcuk. Ahogy Schmittnek is, a bálkirálynak.
Úgyhogy nem lennénk meglepve, ha rövidesen elkészülne az a doktori is, amiről Schmitt a lemondása idején megígérte, hogy megírja.
Utána meg? Határ a csillagos ég! Miért ne lehetne megint köztársasági elnök?
