Emlékszik még valaki Kandikó Imrére? Kár, pedig maga Horn Gyula rúgta ki az összes fogát egy szál jól felsliccelt pufajkában. Az 1994-es választási kampány nagy komcsizós sztorija volt, tán a Panoráma című tévéműsor rángatott elő egy svédországi emigránst, aki színtisztán emlékezett Horn lába nyomára. Húsz év múltán Kandikó Gyula sajnos nem tudta vállalni a vendégszereplést (végtére nem egy Dumas-hős ő), ezért jelen választási kampányban Eduardo Rózsa Flores bravúros beugrása mentette meg az előadást, ami annál is nagyobb teljesítmény, lévén posztumusz abszolválta nevezett. Horn Gyula szerepét Gyurcsány Ferencre osztották, csak nehogy ebből is baj legyen.
Ám ezzel a tagadhatatlan analógiával együtt sem mondhatjuk, Gyurcsány őszödi beszédének mostani, tán épp ezredik előrángatása csak afféle gumicsont lenne, amit azért dobtak be, hogy lehasadjanak végre az emberek a szovjet–magyar barátság orbáni felmelegítéséről. Az örök őszödözésnek ennél mélyebb okai vannak még akkor is, ha csupán a stabil fideszes (orbános) szavazói bázist lehet vele megszólítani, egyben tartani, izzítani áprilisra, hogy még csak véletlenül se jusson eszükbe a választás napján otthon maradni, mert jön a mumus. De az, hogy Orbán Viktor a teljes azonosulás óhajtásában odáig is elmegy, hogy híveitől (tehát mindenkitől) azt is elvárja, hogy attól szálljon inukba a bátorságuk, amitől ő is fosik, nos, az egyfelől persze nevetséges vagy szánalmas, kinek hogy tetszik, másfelől viszont meglehetősen jó szolgálatot tesz a rezsim ideológiai alapjainak kiépítéséhez, ami eddig ugyebár nem nagyon történt meg. Megvan a felépítmény, a lejtős választási törvény, a kilenc-tíz évekre helyére ragasztott klientúra, a közgépes napi üzletmenet is biztosítottnak látszik, csak a miért hibázik kicsinyt még mindig. Hogy tudniillik miért Orbán? Miért az ő képére szabott rendszer?
| ||
Őszöd üzenete szerint azért, mert az utca nem tévedhet (s ez Kijev jelen fényében akár még hihetőnek is tűnhet, holott hamis). Mert ami az utcán történik, az a nép akarata. Az ősbűn pedig nem a tatárjárás, török uralom, a holokauszt vagy a kommunista diktatúra, s még csak nem is Trianon, hanem Gyurcsány Ferenc őszödi beszéde, vagy annak egy sajátságos értelmezése, miszerint azért sikerül pár héttel-hónappal korában legyőzni a legyőzhetetlent, mert hazudtunk éjjel-nappal. Magyarul: csak csalással lehetett legyőzni Orbán Viktort. S mikor ezt a nép, aki alkatánál fogva oly mélyen hisz a demokratikus keretekben, hogy a választás után közvetlenül fel sem fogta, végül Gyurcsány szövegéből maga is megértette tisztán, menten kitódult az utcára, s egyebek mellett mondjuk a tévé kapujának fölgyújtásával adott hangot az igazság (=Orbán) utáni vágyának.
Hát, egy frászt.
De ha a holokausztot át lehet írni egy szoborral (a németek csinálták, mi ott sem voltunk), akkor egy ilyen pimf kis belső használatú politikai szónoklat, mint a Gyurcsányé, nyilván meg sem kottyan, nem mutat majd ellenállást. Elég lesz néhány tudatosan kiválasztott jelentés, részigazságoknak tűnő hamisságok vagy valami affélék, s a többit az idő elvégzi magától. Ha múltat lehet hamisítani, félmúltat a hülye is tud. Vagy hülyén is lehetséges.
Ugyanakkor az ideológiai disznóságok mellett már maga a praxis is elveheti a kedvünket az élettől. Magyarország titkosszolgálata gyakorlatilag arra sem volt képes, hogy megnyugtatóan tisztázza egy elbitangolt hangkazetta útját, ám arra minden további nélkül kapható, hogy beszálljon a választási kampányba – ez önmagában is nonszensz. Arra pedig, hogy milyen eszközökkel szállt be, mondhatjuk nyugodtan, hogy Orbán Viktorra jellemző eszközökkel szállt be, csak átverjük magunkat, hiszen ez továbbra is a mi országunk lenne, a mi titkosszolgálatunk, nota bene a mi miniszterelnökünk – s egyiket sem kezeljük a helyén.
Ilyenformán ennek a szivárogtatási esetnek momentán az a legfőbb tanulsága, hogy azoknak a fiataloknak van igazuk, akik tömegesen elszivárognak innen.
_nagy_lead_focuspoint_70x70.jpg?key=07ea3e6baed7a9d38d2804a0eebf06d7)
