Publicisztika

Valaki nagyon hazudik megint. Amikor Horn Gyula azt állítja, hogy szó sem volt titkos duzzasztóról Esztergomnál, még annyira sem, hogy mondjuk a szlovákok azt mondták volna, hogy jé, itt van példának okáért Esztergom, építsünk már ide valamit, egy ilyen betonizét, amitől nem megy le a víz, hehehe, és erre a magyarok azt mondhatták volna, elmentek ti anyukátokba, tehát amikor Horn Gyula azt állítja, hogy nem, még ilyen sem volt, akkor valaki nagyon hazudik.

Elgondolkodtató, hogy a legbefolyásosabb amerikai újság, a New York Times szerkesztősége milyen keményen elutasító álláspontra helyezkedik a NATO ká-európai terjeszkedésével kapcsolatban. Teszi ezt nem tegnap vagy tegnapelőtt óta, s a tárgykörben megjelent írások hangneme, beleértve a szerkesztőségi cikkeket, egyre határozottabbá válik. A Washington Post hasonló állásponton van, de ami a szerkesztőségi cikkeket illeti, a hangvétel az utóbbi időben kissé árnyaltabb, a világképbe még belefér új tagállamoknak a távoli jövőbe halasztódó felvétele. Napvilágot látott már olyan vélemény is, amely szerint ha a Clinton-adminisztráció egy jövőbeli csatlakozási okmány ratifikációja során szembekerül a szenátussal, akkor a NATO (kibővítése) könnyen a Nemzetek Szövetségének sorsára juthat.1 Új tagok felvételéhez ugyanis a szenátus kétharmados többsége szükséges, de az esélyekről vitát nyitni ma még korai lenne. A bővítést ellenzők következetesen és könyörtelenül egyebek mellett politikai hibának, stratégiailag nem átgondoltnak, pénzügyileg bizonytalannak, belső ellentmondásokkal terheltnek és nem utolsósorban az amerikai érdekeknek nem megfelelő, érzelmi alapon álló ötletnek tartják Brüsszel Ká-Európára vonatkozó terveit. Természetesen a csatlakozás hívei is szóhoz jutnak, visszatérő motívumuk nem igazán az ellenzők érveinek érdemi kétségbevonása, hanem a "bővíteni, most, azonnal, amíg még helyzet van" követelése.2 Amennyire a különböző nyilatkozatokból meg lehet ítélni, jelenleg ez utóbbi állásponton van az amerikai katonai és külügyi kormányzati apparátus, valamint a NATO-bürokrácia túlnyomó része is. Az európai tagállamok álláspontja, főleg ha az utóbbi hónapokban óvatosabbá vált francia és német legfelsőbb szintű nyilatkozatokat nézzük, enyhén szólva képlékeny, de legalábbis helyzetfüggő. Mit tehet a kíváncsi dolgozó azon egyre szaporább és ellentmondásosabb nyilatkozatzuhatag közepette, amely az elmúlt fél évben érte euro-atlanti integráció-ügyben? Megnézheti például, hogy talál-e egy jelképes kályhát, amelytől elindulhat. Javaslatom egy tanulmány mint kiindulópont.

1997. január 13-ára virradólag az elmúlt negyedévben országos sztárrá növekedett Tocsik Márta visszavonta 1996. október 15-én a rendőrség előtt tett vallomását. Azon az őszi nappalon és éjszakán "idegcsillapító és fájdalomcsillapító gyógyszerek egész sorának együttes hatása alatt állt" (Népszabadság), mint állítja, s ügyvédje, dr. Szőgyényi tanácsára élt a visszavonás jogával. Ez így helyes. Ha az emberre rá akarnak verni egy vádat, amiért valójában egy hajdani balkáni magyar diplomata, nacionálbolsevik memorandumok egykori társszerzője, excsempész, kalasnyikovista Horn-bizalmas a hunyó, és az ő nevét kiejteni sem szabad, mert akkor sérül az omerta (a sírig hallgatás) maffiatörvénye, és azért tudjuk, mi jár.

Van valami mélyen megindító abban a szívós, konok igyekezetben, amellyel a Mi Hazánk Kormánya haragítja magára valahai legfőbb szavazóbázisát. A tavalyi félszázalékos emelés a nyugdíjasok és szimpatizánsaik körében vágott sűrű rendeket, míg a közalkalmazotti szféra jelentős tömegei - a pedagógustársadalomnak, illetve az egészségügyi dolgozóknak beígért tízezer forintos jutalomnak, vagy minek a hatására - éppen a napokban fedezik föl a bennük megbúvó nemzeti érzületet. Nem kell ehhez sem Torgyán, sem Csurka, sem Orbán Viktor, sem pedig szavalatok Erdélyről. Egy kis kormányzati propaganda kell (rendezni végre e rétegek sanyarú helyzetét, de addig is... stb., stb.), szükség van borítékra, ami feltéphető, hogy jól megszámolhassák a nettó három-négyezer (vagy ennél is kisebb összegű) kemény forintokat, mind az összeset. A hatás azonnali, továbbá mellbevágó és maradandó. Egy kis komcsizás, zsidózás, miegymás - így neveli a Mi Hazánk Kormánya népét, bizony, nem középiskolás fokon.

Szerbia ismerői között is aligha akad olyan, aki számított volna a nagyméretű tömegtüntetésekre. A november elején lezajlott választások előtt Szerbiában apátia uralkodott: a politikai elit a daytoni békét ünnepelte és gazdasági fellendülést ígért. Az emberek hosszú télre rendezkedtek be.

A 96-os év egyik legkevésbé firtatott médiaeseménye az a tévéhíradó volt, melyben az Üllői úti lakása előtt fejbe lőtt Domák Ferencről emlékezett a szerkesztőség. A Cinóber néven ismert alvilági figurával olyan rondán bánt el a szerkesztő, hogy ha ötven éven át folyamatosan szégyellné magát, nem biztos, hogy egálba jönnének.

Nem kevés ez egy kicsit? Hol vannak a múltbéli fergeteges kilencvenvalahány százalékok? Aggasztó, hogy a kisgazdák közvélemény-kutatása szerint a választók csupán 13,2 százaléka akarja Torgyán pártelnököt miniszterelnöknek. Na jó, Budapesten, ami nem számít hagyományos FKgP-bázisnak - ha úgy tetszik, idegen közeg.

Most születő irományommal kedvem ellenére gyarapítom publicisztikai munkásságomat. Nyilván ezért hánytam el valahova Vásárhelyi Máriának a Magyar Hírlapban megjelent jajkiáltását, éppen azt, amelyik írásra késztet. Veszteségemből megpróbálok profitálni. Ha nincs szöveg, akkor idézgetés helyett egy vödröt bocsátok le kedélyem mélyvizébe, és az olvasó igya meg, amit felhúzok onnan.

Az unalmas filmek olyanok, mint az unalmas emberek. Felejthetők, nem háborgatnak új, addig ismeretlen dolgokkal.

Miközben a "fejlődő" világról akarok írni, nem ok nélkül jár bennem a gondolat: voltaképpen erről az országról beszélek. Legfőképpen arról a teljesen hamis és beképzelt biztonságérzetről, hogy nekünk nincs közünk ahhoz, ami ezekben az országokban történik. Bőven elegendő, ha szemünket gárgyán a "Nagy Testvérre" meresztve laza körforgással riszáljuk előttük a fenekünket - ezt nekik! Na, bumm, legfeljebb a fogukat csikorgathatják ránk, akik a kerítés túlsó oldalán állunk.

Lapzártánkkor már jóval több mint kétszázezren voltak, és csak Belgrádban - a vidéki városokat még nem is számoltuk. Ha forradalom lesz belőle, és miért is ne lehetne, és ráadásul nem olyan, aminek valamilyen karhatalom tesz pontot a végére, akkor ez lesz Ká-Európa legvidámabb forradalma. Ami váratlan fordulat lenne: a rendszerváltás legvidámabb forradalma a rendszert váltó Kelet-Európa (1990-től egészen idén november végéig) egyik legkilátástalanabb helyén. Mert az, amit a negyedmillió belgrádi heppeningművész most a szerb főváros utcáin elővezet, leginkább ´88-89 jelentős eseményeire emlékeztet: a Duna-tüntetésre, a Vencel téri csilingelésre meg a Fal tövében zajló dilire. Iliescu bukása után az utolsó olyan volt kommunista távozna, aki még soha senkinek nem adta át a hatalmat. Talán ezért is megy neki olyan nehezen; és talán ezért bírta elkövetni azt az ostobaságot, hogy meghamisítsa a novemberi helyhatósági választások eredményeit. Rendes volt kommunista így nem viselkedik: rendes volt kommunista megérti az idők szavát, tárgyal, részt vesz a kerekasztalon, aztán elkullog, meghúzza magát, szorgoskodik, és adott esetben visszajön. No, ez az, ami Szerbiában nem történt meg. 1990-ben a (korántsem volt) kommunisták formailag alkalmassá tették ugyan az alkotmányt arra, hogy többpárti választásokat lehessen a segítségével lebonyolítani, de ezzel vége is szakadt a dolognak. Lett helyette a Szlovénia, Horvátország és Bosznia elleni háború, háborús propaganda és virtuális egypártrendszer, nyomor meg a kollektív megaláztatások sorozata, a balkáni puha zsarnokság unalomig ismert változata (nem hiába szereti azt Slobodan Milosevic, ha Nikola Pasichoz, a két háború közti jugoszláv miniszterelnökhöz hasonlítják dalnokai).

Sok minden kimaradt a rendszerváltozásból. Például a rendőrség átalakítása. Feltehető a kérdés: miért kellett volna a rendőrséget átalakítani? A választ megtaláljuk a nyolcvanas évek végének ellenzéki dokumentumaiban, a szamizdatokban és a 90-es szabad választásokra készülő pártok programjaiban. Ezekből egy olyan rendőrség képe rajzolódik ki, amely túlcentralizált és túlmilitarizált szervezetével és túlpolitizált működésével mindenekelőtt a hatalom kiszolgálója és a demokratikus törekvések elnyomója. Egyetlen komoly tényező sem állt ki az akkori testület megerősítése mellett. Horváth Balázs röviddel a választások előtt még igen nagy átéléssel beszélt a rendőrség szervezeti szétrobbantásának és helyi irányítás alá helyezésének szükségességéről.

Mint hírlik, sikerült megtalálni Bodrácska főrendőr utódját a kiváló Balogh János ezredes személyében. A derék kopó neve régi szép emlékeket idéz, amikor még Pongor őrnagy (később ales) oszlatta a tömeget, ha épp arra járt. Pongor Sándor állt ott szolid polgári ruhában, kezében

Az MSZP fontosnak tartja a Fidesznek tett gesztusokat, javasolja is őket magának a Maszop egy belső használatra szánt s magától értetődő természetességgel kiszivárogtatott tanulmányában, amelyről a hétfői Világgazdaság tudósít. Hát persze: kezdetben Csintalan Sándor hívja sörözni Orbán Viktort, aztán megjegyzi, milyen csinos a felesége, esetleg Kinder-tojást vesz az Orbán-csemetéknek. Második lépésben közös Vidám Park-látogatást szerveznek, a hullámvasút előtt Horn Gyula nagyvonalúan a zsebébe nyúl, mindenkinek fizet egy menetet. Innen már minden megy a maga útján: Kósáné Kovács Magda leendő leányunokájának kezét, valamint Pál László fele királyságát pályázat nélkül elnyeri Kövér Botond, és máris kész a koalíció. A Nagy Terv másik szála meg az lenne, hogy a Párt agitprop osztálya az úgynevezett jobboldal úgynevezett radikalizálódását belénk sulykolja; jön majd Raszputyin Cs. István, egyre nagyobb teret biztosítanak a Vezér hőbörgéseinek, előbb-utóbb visszakerül a tévébe Pálfypicur is, mígnem a Mi Hazánk népe ijedtében újra jól beleomlik a szocialisták valagába. Üzent hát a Maszop a Fidesznek (óriási!), de lehet, hogy csak az ellenzéki együttműködést akarja összezavarni (őrület!) és így tovább, és így tovább, épp csak nem könyörögnek a Párt agitproposai, vegyétek már észre,