Van valami mélyen megindító abban a szívós, konok igyekezetben, amellyel a Mi Hazánk Kormánya haragítja magára valahai legfőbb szavazóbázisát. A tavalyi félszázalékos emelés a nyugdíjasok és szimpatizánsaik körében vágott sűrű rendeket, míg a közalkalmazotti szféra jelentős tömegei - a pedagógustársadalomnak, illetve az egészségügyi dolgozóknak beígért tízezer forintos jutalomnak, vagy minek a hatására - éppen a napokban fedezik föl a bennük megbúvó nemzeti érzületet. Nem kell ehhez sem Torgyán, sem Csurka, sem Orbán Viktor, sem pedig szavalatok Erdélyről. Egy kis kormányzati propaganda kell (rendezni végre e rétegek sanyarú helyzetét, de addig is... stb., stb.), szükség van borítékra, ami feltéphető, hogy jól megszámolhassák a nettó három-négyezer (vagy ennél is kisebb összegű) kemény forintokat, mind az összeset. A hatás azonnali, továbbá mellbevágó és maradandó. Egy kis komcsizás, zsidózás, miegymás - így neveli a Mi Hazánk Kormánya népét, bizony, nem középiskolás fokon.
Mintha fel sem fognák eszükkel, mit tesznek: a lakosság eleinte és nagyjából elfogadta, hogy kell a stabilizáció, beletörődtek, mondván, meglehet, most nehéz a helyzetük, de megéri (a mindig hangos elégedetlenek nem számítanak, ők rendszerfüggetlenek). Volt - talán csak rövid ideig, egy pillanatig, de volt - idő, amikor azt lehetett érezni, jó, csinálják. És erre úgy csinálják, hogy közben meg is alázzák, akire csak ránéznek, újra és újra.
