A Trafó számára már az 1998-as indulásakor is fontos volt a fontos nemzetközi és hazai produkciók bemutatása mellett a hazai pályakezdő alkotók, különösen a táncosok támogatása. Mára viszont annyira minimális támogatás és tér jut a függetleneknek, hogy a társulatok helyett laza együttműködések jönnek létre, a nagyprodukciók helyett pedig úgynevezett folyamatmunkák születnek. A Trafó új vezetése úgy alkalmazkodik a helyzethez, hogy egy-egy nagyobb programon belül ad teret a bemutatkozásra, illetve arra, hogy a közönség több időt tölthessen a művészekkel, meg egymással is. (Nem teljesen új az elv, hasonlóképpen „működik” több mint egy évtizede az Artus Társulat Kérészművek című sorozata is.)
Ilyen lehetőséget jelentenek a Trafóban és külső helyszíneken egyaránt zajló fókuszhétvégék (december 5-7., illetve 12-14. között Semmit rólunk nélkülünk címmel épp a kisebbségi tapasztalatok tematizálásával foglalkozó fókuszhétvégék), valamint az élménybuszozás is. A Trafó PerformanszBusz programja során a budapesti közönséget az ország különböző térségeibe utaztatják, hogy a helyi közösségekkel művészeti eseményeken keresztül találkozhassanak. Minden út a közügyekkel foglalkozik, ennek jegyében az első még októberben Dél-Magyarországra vezetett, ahol a víz, illetve a vízhiány tematizálta a napot.
A transzdiszciplináris programszerkesztés előnye a szélesebb spektrum, az innováció, a különböző közösségek keveredésének élménye, és ezeken keresztül a közös érdekek felismerése. Persze a változatosság és a „pörgés” meg is nehezítheti az elmélyülést, de a megváltozott körülmények, a klímaváltozás, a válság, a diktatúra, a krízis a művészeket és a művészeti intézményeket is az új megoldások keresésére ösztönzi.
A PerformanszBusz nagy ötlet, de nem saját találmány. A Trafó egyik partnerintézménye, a prágai Studio Alta évek óta szervez ilyen túrákat. Az első trafós út októberben a Homokhátságba vitte a résztvevőket. A nap során láttunk meglévő előadást új helyzetre adaptálva, régi művészeket friss együttműködésekben, miközben felvettünk minden ruhát és pokrócot, ami vittünk, mert épp beköszöntött az ősz. Már az úton a társadalmi kérdések és a klímaváltozás, pontosabban az aszály volt a tematika, és az első programpontként Kozma Zsófi Rebeka és Vass Imre közös akciója is elkezdődött már az utazás alatt.
Az 1984-es hírhedt Pusztavacsi Békefesztivál, Magyarország addigi legnagyobb létszámú rockbulijának az emlékét idézték fel, ahol részben a szervezetlenségnek köszönhetően a „megvadult magyar ifjúságot” jól elverték a Kádár-rendszer rendőrei, majd véget vetettek a bulinak. Megnéztük a koncertrészletet a busz képernyőjén, amikor a Kugli zenekar játszott, épp a balhé kitörése előtti percekben, a Senki fia című utolsó dalukra pedig már a két táncos is ott tombolt a busz közepén. A performansz rámutatott: minden autokrata rendszer ellensége az ifjúság, főleg akkor, ha demonstrál a jogaiért vagy tiltakozik a vízmegtartó növényzet kiirtása ellen.
Első kiszállás a Duna-Ipoly Nemzeti Parkban, Pusztavacstól egy kilométerre, Magyarország földrajzi közepén a Kerényi József tervezte jelzőtoronynál volt. Második állomás a Kiskunfélegyháza szélén található, egykori Fáraó Diszkó épületénél volt, ahol jelenleg a Piramis Dance VFSE akrobatikus látványtánc csoportja működ. Cuhorka Emese és Varga Viktória táncos-koreográfusok néhány nap tréninget tartottak a hozzájuk jelentkező helyi 8-14 éveseknek, majd a tanult technikákat másképp és más zenére alkalmazva beledolgozták az előadásba a saját élményeiket is – majd arról beszélgettünk, ki mit élt át, hogyan dolgozták meg az anyagot.
Jászszentlászlón a helyiekkel és a homokhátsági tájjal ismerkedtünk. Toldi Csaba vízgazdálkodási aktivista tartott előadást, amit mellette, a kiszáradt tóban, Borsos Luca és Thury Zita, a szomatikus technikákkal foglalkozó SVUNG kutatócsoport tagjai fürdőruhás performansza „festett alá”. Egészen bizarr élmény volt megelevendve látni, ahogy „száraz tónak nedves partján döglött béka kuruttyol”, miközben a Tisza szabályozásának, a mocsarak lecsapolásának, a vízátemeléseknek a végzetes következményeiről hallunk.
A nap fénypontja a szomatikus tájséta volt. Az a pillanat, amikor megérkezünk egy mező közepére, és szemben megjelenik egy porfelhő, aztán benne a nyáj. Közeledik többszáz állat, majd a „hadsereg” minket látva megtorpan. Megérkezett a pásztor is, a néprajzkutató Lajkó Gergely, aki 2019-ben még a Néprajzi Múzeum rácsos ablakából nézte a Kossuth teret és konferenciákon hallgatta, ahogy a klímaválság kicsinálja a pásztorkultúrát, majd elhatározta, hogy tesz valamit. Elméleti szakemberből lett állattartó gazda, és a YouTube-ról tanulta a terelést. Beszélt az új életről, a klímaváltozáshoz való alkalmazkodás szükségességéről, az afrikai pecsenyebirkáiról, a núbiai, hőségtűrő kecskéiről, meg az őshonos pásztorkutyájáról, amely hőgutát kapott.
Alkonyatkor Zsombón a záportározónál, illetve a záportározóban a közeli tanyán felnőtt, fővárosi táncművész Bitó Katalin és Korom Sasu táncolták el az emberi beavatkozások következményeire reflektáló föld-víz-levegő koreográfiájukat. A Kisapáti-tanyán várt az utolsó előadás és a vacsora. Az idillinek tűnő, ám a helyi adatszolgáltatók elmesélése alapján számos ökológiai kihívástól sújtott terepre leszállt a töksötét. A kivilágított fészerben, szerszámok között a magányról merenghettünk Szász Zsófia koreográfussal, aki legutóbbi, Lágymagány című népszerű szólóját itt rendhagyó módon a helyi lakos Kisapáti Katalinnal duóban adta elő.
A találkozásokon és a rengeteg új információn felül azt is megmutatta ez az első alkalom, hogy nem is olyan idegen az „idegen terep", és hogy igen, egy-egy performatív gesztus is lehet kiállás vagy tiltakozás.
