Dobrovits Mihály: Stratégiai kalauz (A "fejlődők", Európa és a magyarok)

publikálva
1996/51. (12. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Miközben a "fejlődő" világról akarok írni, nem ok nélkül jár bennem a gondolat: voltaképpen erről az országról beszélek. Legfőképpen arról a teljesen hamis és beképzelt biztonságérzetről, hogy nekünk nincs közünk ahhoz, ami ezekben az országokban történik. Bőven elegendő, ha szemünket gárgyán a "Nagy Testvérre" meresztve laza körforgással riszáljuk előttük a fenekünket - ezt nekik! Na, bumm, legfeljebb a fogukat csikorgathatják ránk, akik a kerítés túlsó oldalán állunk.

A "fejlődők", Európa és a magyarok

Miközben a "fejlődő" világról akarok írni, nem ok nélkül jár bennem a gondolat: voltaképpen erről az országról beszélek. Legfőképpen arról a teljesen hamis és beképzelt biztonságérzetről, hogy nekünk nincs közünk ahhoz, ami ezekben az országokban történik. Bőven elegendő, ha szemünket gárgyán a "Nagy Testvérre" meresztve laza körforgással riszáljuk előttük a fenekünket - ezt nekik! Na, bumm, legfeljebb a fogukat csikorgathatják ránk, akik a kerítés túlsó oldalán állunk.

A baj mindössze annyi, hogy nem állunk ott semmilyen kerítésen túl, sőt lehet, hogy kerítés sincs. Azaz boldog reménységünk, miszerint országunk eleve tagja kell hogy legyen annak a klubnak, amelyet közkeletűleg "Európai Unió" néven emlegetünk, nem biztos, hogy a közeli jövőben valóra fog válni. Nemcsak azért nem, mivel Magyarország egy főre eső gazdasági teljesítménye (kb. 4000 USD) legfeljebb ha a harmada az Unió átlagának, s nem sokkal marad alattunk Gabon (3700), hanem azért sem, mert egyszerűen nem létezik az a viszonyrendszer, amelybe be akarunk törni.

Magyarország reménytelenül ragaszkodik az Osztrák-Magyar Monarchia külpolitikai örökségéhez. Ahhoz a nézőponthoz, amelynek értelmében Európa a középkori nyugati kereszténység területe, amelyet meg kell védelmezni a keleti, szláv ortodox és mohamedán fenyegetés ellen. A végtelen sztyeppe vodkától bűzlő kozákjait és a balkáni cincárok kormos siserahadát csak egy erős Közép-Európa tarthatja vissza attól, hogy elárasszák a Hesperidák kertjét.

De őrt álló, erős karunk visszaparancsolja őket.

Azaz csak visszaparancsolná. Ha jönnének. De nem jönnek, a tatárpusztás mindenségit neki! Szolgálatainkra ezért sehogy sem akar szükség lenni.

Amennyiben ma akarjuk megkeresni Európa centruma és a perifériák határvonalát, két vonalat követhetünk. Ami a gazdasági teljesítményt illeti, a fejlett és leszakadó országok közötti határ éppen hogy Magyarországtól nyugatra húzódik. Politikai intézmények tekintetében azonban messze kitolódik keletre. Horvátország, Románia, Törökország és a FÁK-zóna világosan kirajzolják a jelenlegi politikai "Nyugat" igazi perifériáját. Egy olyan perifériáét, amelyhez dél-délkelet felől a Meditteráneum és az indiai-óceáni térség mérsékeltebb iszlám rezsimjeit, sőt - bár Jeruzsálemben az üzenetet egyelőre nem veszik - akár Izraelt is hozzá lehetne kapcsolni.

Való igaz, hogy tíz évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna ez a politikai felállás. Ma viszont létszükséglet. Részben azért, mert a kialakuló két másik gazdasági blokkal, az észak-amerikaival és a távol-keletivel szemben Nyugat-Európának egyszerűen saját befolyási zónákra van szüksége. S ezt ott keresi, ahol tudja, hagyományos kontinentális és tengerentúli perifériáin. Ugyanott, ahol a XVIII. század óta mindig. Mindössze a módszerek változnak. Korábban egy adott hatalom építette ki a maga kereskedelmi és tengerészeti bázisrendszerét a tengerentúl egy adott részén és a hozzá vezető tengeri útvonalak mentén. E területeket pedig igyekezett a hátterüktől el-vágni.

Ami a mát illeti, a kapcsolatok országcsoportok között alakulnak. Nyugat-Európa perifériáján több, egymással szorosabb vagy lazább szálakkal összefűzött regionális együttműködés látszik kialakulni. A már működő FÁK mellett Törökországra alapozva kezd formálódni egy balkáni félhold (Törökország, Macedónia, Bosznia és Hercegovina, illetve távolabbról Horvátország), amelyik jól illeszkedik a Balkánon már hagyományos török-román együttműködéshez. Törökország diplomáciai és kulturális csápjai ott vannak a FÁK-együttműködés déli felén (ahol mintegy kondomíniumban állnak Oroszországgal), és megjelentek már Mongóliában és Tuvában is. Ankara ugyanakkor egyre intenzívebb regionális együttműködést szorgalmaz a Közel-Keleten, valamint a Perzsa-öböl és az Indiai-óceán térségében. Azon kívül, hogy - Nyugat-Európa helyett - magára vállalja Washington neheztelését iráni és szíriai kapcsolataiért, Ankarának sokkal fontosabb szerepe is van. Szemmel láthatólag arra törekszik, hogy egy, a Távol-Kelet ellen kitörő gazdasági háborúban Európa oldalára állítsa a muzulmán Kelet országait. A Necmettin Erbakan indonéziai, szingapúri és malajziai tárgyalásain elhangzott ígéretek valószínűleg nem fogják megrengetni a tokiói tőzsdét. De világosan megmutatták, hogy az ASEAN országok délnyugati, muzulmán szárnya nincs odabetonozva Japán perifériájára. Ami az iszlám Nyugat, még közelebbről Észak-Afrika országait illeti, nem sok választásuk van. Ha nem akarnak Líbia vagy Algéria sorsára jutni, csak az EU-társult tag Marokkó és Tunézia példáját követhetik.

Európa regimentje tehát a következőképpen néz ki. Teljes tagok. OECD-tag társult tagok. Európa Tanács-tagok. EBESZ-tagok. Európán kívüli társultak. Különféle regionális együttműködések tagjai és lehetséges tagjai. Azt, hogy ebben a bonyolult rendszerben melyik ország hol helyezkedik el, a hasznossága szabja meg. Magyarország, Csehország és Lengyelország bekerülése az OECD-be nyilván legalább annyira szól a Távol-Kelet megnövekedett súlya ellen, mint ezen országok hagyományainak.

Az igazi baj azonban nem is itt van, hanem délen. Minden jel arra mutat ugyanis, hogy az egykori második világ eltűntével megjelent egy új országcsoport, a végképpen kezelhetetleneké. Ázsia és Afrika számos országa tartozik közéjük. Szomália, Afganisztán, Ruanda, Zaire, Haiti és társaik kálváriája csak a jéghegy csúcsát mutatják. A posztkoloniális rendszer teljes összeomlásának előjátékát. Mielőtt félreérthetők lennénk, szögezzük le, nem arról van szó, hogy a volt gyarmati rendszer egyes országai "leszakadtak". A világ többi része rohant előre. Ezelőtt egy évszázaddal a gyarmati rendszer azért tudta integrálni a világ kétharmadát, mert a nyugati hatalmak által kínált tapasztalatok átültethetők voltak a tengeren túl. A mai nyugati technológia viszont nem ilyen. A petróleumlámpát, a primuszfőzőt és az angol, francia vagy portugál nyelvű elemi oktatást még meg lehetett ismertetni Afrikával. A mikroelektronika világát azonban nem lehet összebékíteni a bádogvárosokkal. Az európai gyarmatosítás hordalékának csődjét éppen az jelenti, hogy a gyarmati hatalmak, egy helyi elit részleges integrációját követően, nem fejezték be e régiók végleges integrálását a modern világba. Sőt az elmúlt negyedszázad kifejezetten a "lerázásukról" szólt. A létrejött új országok pedig kétségbeesetten igyekeznek kikényszeríteni, hogy valamilyen formában megoldást találhassanak azokra a problémákra, amelyeket az európai gyarmatosítás hagyott rájuk. Egyfelől, hogy megőrizhessék a kontaktusukat az őket létrehozó hatalmakkal. Másfelől, hogy országként tudjanak funkcionálni. Közülük számosan gyakorlatilag megszűntek létezni. A világ többi része azonban továbbra is úgy tesz, mintha még élnének.

Ez a kérdés valószínűleg a huszonegyedik század vízválasztója lesz. Hiába beszélünk ugyanis gazdasági és hatalmi tömbökről egy olyan világban, amelynek egy jelentős része nyilvánvalóan dezintegrált. A lefűzés és az elszigetelés politikája sem folytatható a végtelenségig. (A kései ókor csődjét jelentő népvándorlások is valami hasonló struccpolitika következményei voltak.) Az emberiség hatvan százalékát egyszerűen képtelenség gettókban tartani. Nem is kívánják. Mielőtt még egy új népvándorláskort és általános összeomlást képzelnénk el, bizakodjunk, hogy az emberiségnek megjön a józan esze.

És éppen ez szól rólunk. Erről az országról. Arról, hogy mielőtt bármit akarna magával kezdeni, tudnia kell, egy átrendeződés előtti világban kell meghatároznia a sorsát.

A történelem igen sajátos vonása, hogy bizonyosan késő arra reagálni, ami már megtörtént. Egy történelmi lépés sikere mindig azon múlott, hogy elkerülhető volt-e általa valamilyen, még be nem következett esemény hatása. Azaz, ha végre meg akarjuk tudni, szükség lesz-e ránk valaha abban a klubban, nem azt kell vizsgálgatnunk, hogy milyen ez a társaság ma. Célszerűbb lenne egy picit a labda elé futnunk. Arra figyelnünk, amit nyíltan még nem mondott ki senki. Az egyesülő Európa sorsa azon áll vagy bukik, milyen viszonyt tud kialakítani afrikai és ázsiai szomszédaival. Még pontosabban, képes lesz-e arra, hogy kiépítsen magának egy olyan holdudvart, amely akár piacként, akár háttérként fejlődése stabil bázisául szolgálhat. Azazhogy délen meg tudja-e akadályozni a további pusztulást és ezáltal egy északi irányú népvándorlás kialakulását. Ezzel párhuzamosan pedig le tudja-e úgy vezényelni a jelenlegi fekete-afrikai struktúrák átrendeződését, hogy az ne veszélyeztesse ott kivívott pozícióit. Ha igen, akkor minden esély megvan arra, hogy a jövőben újra Afrika váljék Európa első számú gazdasági előterévé. Ha nem, akkor viszont fel kell arra készülni, hogy Európa gazdasági többletének jelentős része egyszerűen segélyekre kell hogy elmenjen. Ha az sem segít, akkor arra, hogy az ott kialakuló káosz következményeit távol tartsák az öreg kontinenstől.

Még faramucibb a viszony Európa és a Közel-Kelet között. Az olaj kell. Az iszlám politikai befolyása pedig semmiképp sem alábecsülhető: a széteső Afrika egyik fontos újraintegráló ereje lehet. Az arab világ és általában a közel-keleti régió nélkül holnap is elképzelhetetlen lesz Európa. Ráadásul ezek az országok jelentős gazdasági erőt is képviselnek. Olyan összegeket, amelyeket ha nem közvetlenül európai beruházásokra fordítanak, akkor éppen európai beruházások kiváltására lehet felhasználni. Akár Ázsiában, akár Afrikában. S hogy ilyen beruházásokra nekünk is égető szükségünk van, nem említendő kérdésként.

A "fejlődők" kérdését akkor sem tudjuk megkerülni, ha a FÁK és Magyarország viszonyát akarjuk megérteni. Oroszországot szívesen tekintjük "európai" államnak, pedig területének és befolyási övezetének a háromnegyede Ázsiában van. Moszkva politikáját tehát értelemszerűen nem lehet csak a Nyugathoz fűződő viszonyai alapján megérteni. Kína és Közép-Ázsia legalább annyira fontosak a számára, mint Nyugat-Európa, Japán vagy Amerika. És akkor még mit sem szóltunk a NATO-ról. Amihez ugyebár föltétlenül csatlakozni akarunk.

Oroszország kapcsán eljuthatunk oda is, hogy az egykori Szovjetunió gazdasági térségét is föltétlenül integrálni fogja valaki. Mégpedig, valószínűleg, nem Japán. Egy ekkora gazdaság romjai már csak azért sem lóghatnak sokáig a levegőben, mert az a politika stabilitását veszélyeztetné.

Hol fussunk tehát a labda elé? Egyszerű a válasz. Azon a pályán, ahol a meccset le fogják játszani. Magyarország örökre lekésett arról, hogy a maastrichti pályán labdába rúgjon. Az igazi kihívást az afroázsiai zónaközi találkozó jelenti majd. Nem vitás, hogy erre Magyarországot is beválogatják. A felkészülés igazi tétjét viszont az jelenti, milyen kapcsolatokat tudunk kiépíteni azokkal az ázsiai és észak-afrikai országokkal, amelyek jelen pillanatban legalább olyan fontosak az Unió stabilitása számára, mint a kelet-európai régió. Tud-e Magyarország naprakészen reagálni arra, ami ezekben az országokban történik, vagy passzív szemlélője marad önnön sorsa alakulásának?

1991 végén Üzbegisztán külön állami delegációt küldött Budapestre, hogy önálló állami létének első diplomáciai kapcsolatát megteremtse. Magyarország mégis Kazahsztánba küldött követet. Jelenleg a két ország között vízumkényszer áll fenn és a diplomáciai kapcsolatok de facto szünetelnek. (A kereskedelmi forgalom így is jelentős.) A belgák ösztöndíjakat adtak az üzbég elit gyermekeinek. Ma ők ellenőrzik az ottani gyapottermelés és -export jelentős részét. (Olcsó nyersanyag a vallon textiliparnak.) Mi Európába megyünk. Hát a belgák?

publikálva
1996/51. (12. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Terjeszkedik a magántőke
Jó üzlet az egészségügy
Uniós határvédelmi tervek
A kapukulcs őrzői
Interjúk
Somlyódy László, Mathias Énard
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Blog

még több cikk