Publicisztika

Szélsõséges vélemény szerint a nyelv egyebet se tesz, mint téved a valóságot illetõen. A nyelv hasonlít, a valóság különbözik. Hát van-e a kéznek feje? Vagy a hegynek lába? Ahelyett, hogy vitába szállnánk e megállapítással, fogadjuk el, hogy a nyelv helytelen használat (azaz képzavar) útján bár, mégis képes arra, hogy megnevezzen és felidézzen bármit. A nyelv története ilyesformán maga volna a képzavar története.

A friss demokráciákban a második szabad választást szokták a legfontosabbnak tartani, ekkorra dõl el általában, hogy tudtak-e intézményesülni a többségi választói akaratot érvényre juttató keretek. A harmadik választás már maga a rutin. Látszólag így volt ez Dél-Afrikában is, ahol áprilisban harmadszor választottak azóta, hogy a jogkiteljesedés folyamata 1994-ben minden népcsoportot elért - sem az ENSZ, sem az Európai Unió, sem más meghatározó nemzetközi szervezet nem kívánt az országba megfigyelõket küldeni, ami egyértelmû jelzés: az országot a szabad és tisztességes választásokat biztosító demokráciák sorába számítják.

A tavaszi félévben szerda délelõttjeim általában szabadok voltak. Ilyenkor a városban csavarogtam, benéztem egy-egy lemez-, akarom mondani CD-boltba. A nosztalgia bûvkörébõl elõször pénztárcám realitásai zökkentettek ki, másodjára pedig az a furcsa érzés, hogy a szó szoros értelmében újra megvehetném, vagy még pontosabban: újra kellene vásárolnom mindazt, amit egykor a magaménak tudhattam vagy a magaménak akartam tudni. Egykori lemezeimet ugyanis már nem hallgathatom a modern zenegépeken. Gondolataimban visszatért gimnazista lényem egy darabig elnosztalgiázott a könyveken, amelyek akkori ízlésem emlékeként a mai napig ott sorakoznak a polcomon. Belém hasított a felismerés.

Az alkotmány tervezete az unió kizárólagos hatáskörébe tartozó ügyek között elsõ helyen említi a monetáris politika alakítását, talán nem függetlenül attól, hogy az alkotmányozást megelõzõ integrációs idõszak egyik legkézzelfoghatóbb és legszebb eredménye a közös európai pénz bevezetése volt. A pénznek akkora jelentõsége van modern világunkban, hogy egyes tagállamokban minden közös európai ügy közül az euróról vitáznak a legtöbbet.

Augusztus derekán járunk, mégsem tudható, hogy a 2005-ös költségvetés fejlesztési és beruházási keretösszegei hogyan oszlanak majd meg a különbözõ tárcák között. A pénzügyminiszterként elsõ költségvetését író és a kormányfõ abszolút bizalmasának számító Draskovics Tibor eltökéltnek tûnik, hogy elsõsorban a kiadások visszafogásával az államháztartási hiányt a GDP 3,8 százalékára csökkentse. A szigorú fiskális szempontok érvényesítésére kitalált új rendszer - melyben a minisztériumoknak a fejlesztési projektjeikre a korábbi tárcaközi egyeztetés és bizottságosdi helyett a mintegy ezermilliárdos keret terhére pályázniuk kell a Pénzügyminisztériumhoz - ötletnek nem rossz, akár még mûködhetne is.

Mint nemrégiben örömmel értesültünk róla, polgártársaink, úgy is, mint magánemberek (teszünk rá, hogy az illetõk ún. vállalkozók-e, vagy sem), tonnaszámra tárolnak lakóhelyünk környékén robbanóanyagot. Ennek következtében derék és szorgalmas véreink külsõ segítség, gonosz terroristák, Al-Káida, Az-Zarkavi, ETA és IRA igénybevétele nélkül is képesek füstölgõ romhalmazzá változtatni egy békés kertvárosi környéket. (Amelynek lakói éveken át a szomszédban zajló legendás törökbálinti partik ellen tiltakoztak & jelentették fel a szervezõket, résztvevõket, bizonyítván, hogy a polgár, többek között a rendõrségi demagógiától vezérelve, képtelen felmérni, mik is környezetében a reális kockázati faktorok. Speciel a spangli nem robban.)

Vén, mint az országút, de ma is él, sõt virul. ' a líratörténet (egyik) nagy túlélõje: idestova nyolcszáz esztendeje, hogy a palermói udvar költõi kitalálták, éppen hét évszázada született Petrarca, aki híressé tette - s lám, a posztmodern irodalom szerepjátékokat és iróniát kedvelõ, utalásokra éberen figyelõ szalonjában nincs korszerûbb és elegánsabb, mint egy finoman megmunkált, fanyar szonett, s benne néhány gondosan elhelyezett, vájt füleknek szánt allúzió. Végy két négysoros strófát, illessz hozzá két háromsorost, és persze rímeljen a szerkezet - így hangzik a formai váz receptje a szakácskönyvek stílusában.

A Magyar Narancs kora nyári számaiban elõbb Benczes István és Szentessy Krisztián (Magyar tánc - borotvaélen, prímás nélkül, Magyar Narancs, 2004. június 3.), majd Neményi Judit érvelt egy, a hosszú távú gazdaságpolitikai szempontokat érvényesítõ, független fiskális tanács felállítása mellett. Ezeket a javaslatokat - a javaslattevõk jó szándékát nem vitatva - veszélyesnek találom a demokráciára. Mivel Benczes és Szentessy cikkére Dobrovits Mihály már válaszolt (A köztársaság lebontása ellen, Magyar Narancs, 2004. június 10.), ebben az írásban csak Neményi Judit utóbb született cikkének állításait fogom vitatni (Kire bízzuk a kasszakulcsot?, Magyar Narancs, 2004. július 1.).

Az a halovány, de mégiscsak létezõ remény, hogy Románia a közeljövben az Európai Unió tagja lehet, bizonyos értelemben csodákat mûvelt. A román értelmiség most ismét elégedett önmagával, sõt némileg az országgal is, melyet korábban - 1989 után is - rettenetesen kiábrándítónak és a felzárkózásra képtelennek látott. Nem az a lényeg tehát, hogy a lakosság a júniusi önkormányzati választásokon megleckéztette a kormányzó Szociáldemokrata Pártot (PSD), hanem az, hogy az emberek ismét képesek alternatívákban gondolkodni.

Vasárnap délután a Roma Polgárjogi Alapítvány és a Kecs-keméti Cigány Kisebbségi Ön-kormányzat közös szervezésében csendes ünnepséget tartottak a kecskeméti rendõrkapitányság épülete elõtt. Jakab Richárdra, a tíz napja rendõri intézkedés közben elhunyt roma fiatalemberre kívántak emlékezni gyertyagyújtással, szentmisével.

A szocialista pártban épp egymás vérit ontják a felek, a liberálisoknál meg közméltóságok és közpénzek obskúrus keveredése a legfontosabb téma: virul a koalíció. Pedig pirulnia kéne.

Néhány napja Hiller kultuszminiszter ünnepi beszédben elevenítette fel Ságvári Endre, a hatvan évvel ezelõtt tûzharcban agyonlõtt kommunista aktivista, antináci ellenálló emlékét - az egykori összecsapás (Gunfight at the Remíz Café) helyszínén, Ságvári másfél évtizede megrongált, majd helyreállított budai emléktáblájánál. A honi szélsõjobb fórumain erre heves komcsizás tört ki (valóban: Ságvári kommunista volt), s új elemként felvetõdött: az elvtárs nemcsak komancsnak, de terroristának is minõsítendõ (sõt, a szobordöntõ Göncz és Faludy is!), aki fegyvert emelt a törvényes hatalom képviselõire (konkrétan csendõr nyomozókra). Pedig nem is Ságvári, de Bajcsy-Zsilinszky volt az elsõ, aki a német megszállás után fegyverrel szállt szembe a letartóztatására sereglõ gestapósokkal, a törvényes magyar hatóság szövetségeseivel.

Az egyiknek megszüntették a "másodállású" hivatalát, a másik maga mondott le kormányzati tisztségérõl. Az egyik az úgynevezett diplomáciai családi körbõl érkezett, a másik "trágyajogászként" kezdte karrierjét a Jászságban. Ami közös bennük: zárványok saját politikai hátországukban, s pártjuk láthatólag nem nagyon tud mit kezdeni velük. Két teljesen különbözõ személyiség: Szanyi Tibor és Kis Zoltán.

Medgyessy Péter hiába reménykedett abban, hogy nagyobb konfliktus nélkül megússza a szocialisták EP-választási vereségét, amely csak másodsorban írható az MSZP belsõ viszonyainak számlájára. A kudarc elsõsorban a kormány tevékenysége feletti választói ítélet következménye.