Hogyan lehet alkalmazkodni mindahhoz, ami már lényegében elkerülhetetlen? Erre a kérdésre keresték a válaszokat a héten megrendezett World Adaptation Forum 2025 résztvevői a MagNet Házban. A különböző szakterületekről érkezett neves külföldi és hazai előadók az éghajlatváltozás, az erőforrásválság és a nemzetközi konfliktusok korának legégetőbb témáit járták körül; tudományos és emberi nézőpontból igyekeztek megvilágítani a kibontakozó polikrízis mögött húzódó összefüggéseket, s a kihívásokra adható lehetséges válaszokat.
Az emberiség olyan feltartóztathatatlan civilizációs hanyatlás küszöbén áll, amelyhez hasonlót még egyetlen korábbi nemzedék sem tapasztalt. Mégis, az emberek többsége továbbra is a megszokott módon éli az életét. Ahogy Ferenc pápa is fogalmazott 2023-ban:
„Az idő múlásával azt látom, hogy nem elégségesen reagálunk, miközben világunk összeomlóban van.”
„Elengedhetetlen, hogy minél többen átlássák a minket körülvevő folyamatokat, azért, hogy hiteles és őszinte döntéseket hozhassanak meg az életükkel kapcsolatban, és hogy világossá váljon a számukra, mi mindent kell tennünk azért, hogy a végkifejlet ne a lehető legrosszabb legyen” – fogalmazott Stumpf-Biró Balázs, összeomláskutató, a Jem Bendell által útjára indított Deep Adaptation, vagyis mélyalkalmazkodás mozgalom hazai úttörője, a mostani fórum egyik szervezője.
A Cassandra Program által szervezett konferencia péntek délelőtti előadói természettudósok voltak, akik beszéltek egyebek közt a növekedés illúziójáról, a meteorológiai előrejelző-rendszerek változó hatékonyságáról, az erőforrások kimerüléséről, az infrastruktúra hanyatlásáról.
A globális szinten is egyre súlyosabb, és egyre többek számára érzékelhető polikrízis (gazdasági, politikai, társadalmi, ökológiai, éghajlati válság) eredményeképpen
a mélyalkalmazkodás mozgalom egyre népszerűbb, hiszen egy lehetőséget kínál e mélyreható változások kibontakozó hatásainak feldolgozására.
Alapvetése: mindenekelőtt fogadjuk el, hogy a globális ipari civilizáció hanyatlása nem megállítható, nem visszafordítható és nem is igazán lassítható, hiszen érdemben nem történik ennek érdekében semmi, miközben napról napra rontunk a helyzeten. Ami pedig még fontosabb, hogy engedjük el az illúziókat, és ne meneküljünk olyan hiú ábrándokba, hogy a technológiai vívmányok vagy a politikai vezetőink majd megoldanak minden problémát és megmentenek minket – mert ez jó eséllyel nem fog megtörténni.
„Merjünk szembenézni a valósággal és tanuljunk meg élni, ez segíthet az egzisztenciális szorongás feloldásában” – hangzott el a fórumon. Csak ezután következhet a külső alkalmazkodás: felkészülés a megváltozott körülményekre társadalmi és egyéni szinten egyaránt.
Horizontálisan szerveződő közösségek
A délutáni előadók már a társadalomtudományok felől közelítettek: noha minden jel szerint már nem elkerülhető az összeomlás, hogyan tudunk így továbbra is létezni? Hogyan alkalmazkodjunk egy összeomlóban lévő világhoz?
Raphaël Stevens belga kutató, kollapszológus, a társadalmi-ökológiai hálózatok dinamikáinak szakértője, a Holnapután sorozat negyedik köteteként megjelent Úton az összeomlás felé – Kézikönyv egy átalakuló világhoz című könyv társszerzője Az összeomlás felszabadító ereje című előadását azzal kezdte: amikor katasztrófáról beszélünk, pusztulást és szenvedő embereket látunk magunk előtt. Pedig ha a jelenlegi társadalmakra jellemző központosított hatalmak összeomlanak, akkor teret engedhetnek horizontálisabban szerveződő, demokratikusabb közösségeknek.
Az összeomlás végső soron emancipációhoz, kiegyenlítődéshez vezethet a társadalmi csoportok között.
Hogy milyen körülmények között lehet felszabadító ereje az összeomlásnak? Erre két, földrajzilag és ideológiájában is igen különböző egykori település, illetve régió, Cahokia és Zomia példáját hozta Raphael Stevens. Ami közös volt bennük, hogy mindkét helyen az összeomlás a társadalmi struktúrák gyors átrendeződéséhez vezetett: a vertikális formák átalakultak sokkal igazságosabb horizontális elosztási formákká. Egy ilyen változásnak individuális és kollektív szintje is van, s az átalakulás nemzedékeken keresztül megy végbe.
Cahokia eredetileg egy kis földművelő falu volt, amely relatíve rövid idő alatt – valamikor Kr. u. 600 és 800 között – hatalmas városközponttá alakult, lakosainak száma elérte a 15 ezer főt, területe meghaladta a 13 ezer négyzetkilométert. Ez a gyors fejlődés aztán magával hozta a település összeomlását is: a megnövekedett élelmiszer szükséglettel beindult intenzív földművelés a termőföld pusztulásához vezetett. Majd a természeti katasztrófák tovább rombolták a társadalom szerkezetét. Sokan elhagyták őseik földjét, mivel a túlontúl nagyra nőtt város egyre élhetetlenebbé vált: kezelhetetlen lett a hulladékgazdálkodás, elégtelen az élelmiszer ellátás. A központosított hatalom is az egyensúlyvesztés jeleit mutatta: a felsőbb osztályok jólétének az árát az alsóbb osztályok fizették meg. A hatalmi elit egyre elviselhetetlenebbé tette a politikai rendszert, így az osztályok közötti ellentét is egyre erősödött, míg végül a teljes rendszer összeomlott.
Cahokiában az első és legfontosabb változás spirituális szinten következett be: az imahelyek a lelki élet – mindenki számára elérhető – színhelyei lettek. Ily módon a ritualitásnak demokratizáló hatása volt.
A központosított hatalmat szolidaritáson alapuló horizontális szervezetek váltották fel helyi és regionális szinten is. Az új szociális rend a napi tevékenységeket is megváltoztatta: elindult a tudásmegosztás a különböző társadalmi rétegek között, egyenlően osztották el az élelmiszereket, követték az évszakok váltakozását, árucserét folytattak. A napi kihívásokra rugalmasan reagáló, autonóm közösségek alakultak ki.
Raphaël Stevens szerint
a fő kérdés mindig az: hogyan tudjuk oly módon alakítani a társadalmi viszonyokat, hogy az tágítsa, ne pedig szűkítse az emberi faj megmaradásának a lehetőségét.
„Az emancipáció nemcsak a korlátok alóli felszabadulást jelenti, hanem új módszerek, társadalmi formák kialakulását is, hogy az új világot közösen tegyük élhetővé” – fogalmazott a belga kutató.
„Alapvetően egzisztenciális kérdés”
A következő előadó, a holland Ginie Servant-Miklos (férje erdélyi származású) az összeomlás pszichológiai-pedagógia aspektusait boncolgatta. Előadása alapjául a Holnapután sorozat ötödik köteteként frissen megjelent könyve, Az összeomlás pedagógiája – Reményteli oktatás az általunk ismert világ végén szolgált, amely – mint fogalmazott – személyes vallomás.
Ginie Servant-Miklos pszichológus, aktivista, szakterülete a környezeti és szociális nevelés, a környezetpszichológia és a kísérleti pedagógia. Pszichológiai alkalmazkodás: A traumától az ellenálló képességig című előadását azzal kezdte: érzékeljük, hogy kollektív traumán esünk át. Ugyanis
a jelenleg uralkodó gazdasági-társadalmi rend rengeteg traumára épül.
A Nagy Trauma elemei szerinte a következők: háborúk, menekültválság, éghajlati katasztrófa, súlyos egészségügyi következmények (például, hogy a nagyobb hőség magasabb halálozással jár, vagy hogy a mikroműanyagok a szervezetbe kerülve rákot okoznak, „megmérgezik az élettereket”.) Vannak továbbá osztály alapú, faji alapú, nemi alapú traumák, illetve vannak interperszonális traumák (családon belüli erőszak, droghasználat). S hogy miért olyan nehéz ezeket feldolgoznunk, arra a pszichoanalízis segítségével keresi a válaszokat a könyvében.
Ginie Servant-Miklos szerint el kell ismernünk, hogy egyaránt vannak konstruktív és destruktív érzelmeink, ezek mentén képesek vagyunk jóra és rosszra is. De hogyan tovább a polikrízis korában?
A reparáció, vagyis a jóvátétel lehet az egyik megoldás.
Amikor az emberek kertészkednek, fát ültetnek, földet művelnek, a föld tapintása önmagában csökkenti a bűntudatot. Az emberek ugyanis bűntudatban élnek azzal kapcsolatban, hogy kollektív és egyéni szinten is mennyi rosszat tesznek az anyafölddel, és általában a természettel. „Ez bénító, ezért aktivizálódni kell” – véli Ginie Servant-Miklos.
A kutató szerint a klimatikus gyász során először is beszélnünk kell arról, hogy mit vesztettünk és mit veszíthetünk még el. Csakhogy ebben a gyászmunkában sokan megragadnak az első állomásnál, a tagadásnál, „mivel nincs gyakorlatunk és lehetőségünk arra, hogy kellőképpen kibeszéljük a veszteségeinket. Ez alapvetően egzisztenciális kérdés”.
A hetvenes évek óta számtalan statisztikát láthattunk már, ami a klímakatasztrófát vetíti előre, mégsem történt lényeges szemléletbeli változást.
Talán másfajta megközelítés lenne szükséges
– vetette fel a holland szakember.
„Számos tudományos publikációm jelent meg az éghajlati válságról, ám ezeket nem sokan olvasták el”, mesélte a kutató, aki ezért inkább kisközösségeket kezdett el építeni: Rotterdamban, ahol él, Rutger Engels professzorral közösen megalapította a Bildung Klíma Iskolát. Ebben különböző társadalmi osztályokból való, különböző etnikai hátterű fiatalok tanulják az együttműködést és a társas kapcsolatokban való jártasságot.
Ahogy mondani szokta a fiataloknak:
Nem azt akarom, hogy megállítsátok a klímaváltozást, hanem hogy túléljétek.”
Igazságok mentén szerveződni
Az előadások utáni kérdések és válaszok-blokkban a hallgatóságból azt kérdezték az egyik előadótól, Ugo Bardi fizikustól, a Seneca Effect című könyv szerzőjétől: ha a jövővel kapcsolatban érdeklődnek a diákjai, mit szokott válaszolni nekik?
Ugo Bardi tapasztalata az, hogy a fiatalok nem félnek a valóságtól. „Legalábbis sokkal kevésbé, mint mi, idősebbek, akik hajlamosak vagyunk tagadni a realitást. A fiatalok érzékenyebbek ezekre a kérdésekre és vállalják a kihívásokat. Azt ugyan nem tudom, hogy változtatnak-e az életmódjukon, mindenesetre tisztában vannak a helyzettel.”
Az előadóktól azt is tudakolta a közönség, szerintük mi a legnagyobb fenyegetettség az emberiségre nézve?
Ugo Bardi szerint „olyan sok van, hogy azt sem tudom, hogyan lehetne sorrendbe rakni őket. Rendszerszintű kockázatokról van szó, és sajnos az egész rendszer össze fog omlani. Túlélni pedig csak közösségi szintű alkalmazkodással lehet.
De hogy mi a legnagyobb veszély? A butaság.”
Ginie Servant-Miklostól – aki elnöke és alapítója a FairFight Alapítványnak, egy női önvédelmi képességeket elősegítő jótékonysági szervezetnek – azt kérdezték, hogyan kezdene el klímaközösséget szervezni egy olyan országban, mint Magyarország is, ahol az emberek alapvetően pesszimisták és nem túl aktívak.
Az előadó nem gondolja, hogy az itt élők ne lennének tudatában a problémának, de, mint fogalmazott, „ha egy olyan országban élünk, ahol központilag meghatározzák a szavak értelmét, ott nehéz lesz alapvető igazságok mentén szerveződni”.
Derrick Jensen amerikai aktivista, a Deep Green Resistance című könyv szerzője ehhez kapcsolódva megjegyezte: politikailag akár jobb, akár bal oldalról nézzük, úgy tűnik, elveszítettük a nyílt eszmecsere képességét – és ez már egyre inkább így lesz, ahogy az összeomlás felé haladunk.
Raphaël Stevens kollapszológustól is arra várt választ a hallgatóság, hogy a következő generációnak hogyan lehet beszélni az összeomlásról? „A gyerek korától függ, kinek hogyan magyarázom” – mondta a kutató, aki szerint mindig meg kell várnunk, hogy a gyerek kérdezzen. A válasz pedig adja magát: amit tudunk a kérdésről. „Ne túl sokat mondjunk, de ne is keveset. Ami szívből jön, mert a gyerek is ezt várja tőlünk.”
A Ginie Servant-Miklos kapott egy személyesebb kérdést is. Most megjelent könyvében ír arról is, hogy miután elmélyült az összeomlás folyamatának kutatásában, két évre depresszióba esett. Mi hozta ki ebből a lelkiállapotból? – kérdezték tőle a hallgatóság soraiból.
Értelmes életet keresek magamnak a kibontakozó összeomlás körülményei között is”
– válaszolta Ginie.
Mint mondta, testi szinten kezdte, áttért a vegetáriánus étrendre, a nagyvárosi létből férjével és kislányával vidékre költözött, s maga termeli a saját élelmiszereit. „Majd megpróbáltam mély gondolatokkal foglalkoztatni az agyamat, e célból pedig varázsgombát is használtam”, avatta be a közönséget, de könyvében is ír az ökoszorongásáról és a pszichedelikus szerek szerepéről.
De vigyázat, ha kontrollálatlanul szedi az ember ezeket, Musk is válhat belőle!”
– tréfálkozott a szerző.
Stumpf-Biró Balázs összeomláskutató a pódiumbeszélgetés végén megemlítette: „Sokak szerint én egy hivatásos illúzióromboló vagyok. Meglehet, és én ezt fel is vállalom. Mindenesetre ezen a ponton gyakran mérhetetlenül fáradtnak érzem magamat az elmúlt öt év szélmalomharcától.”
Ginie Servant-Miklós erre úgy reagált: amikor a Covid járvány után visszament tanítani, nagyon élvezte a fiatalok társaságát, az izgalmas eszmecseréket. „Az összeomlás kutatása összehozza az embereket. És hogy mi marad meg nekünk, ha minden összeomlik? Az életünkben megélt tartalmas pillanatok.”
A magyarországi mélyalkalmazkodás közössége itt érhető el. A Holnapután-sorozat kötetei pedig itt.
A World Adaptation Forum 2025 előadói
- Ugo Bardi olasz fizikus, a Seneca effect szerzője
- Derrick Jensen amerikai aktivista, a Deep Green Resistance szerzője
- Íñigo Capellán Pérez ipari mérnök, Spanyolország
- Ginie Servant-Miklos holland pszichológus, aktivista, Az összeomlás pedagógiája – Reményteli oktatás az általunk ismert világ végén szerzője
- Raphaël Stevens Belgiumból, az Úton az összeomlás felé társszerzője
- Radics Kornélia meteorológus
- Jordán Ferenc biológus, Az ember vége, a természet esélye szerzője
- Gelencsér András vegyészérnök, az Ábrándok bűvöletében - A fenntartható fejlődés korlátai szerzője
