Fekete leves

  • 2004. augusztus 12.

Publicisztika

Mint nemrégiben örömmel értesültünk róla, polgártársaink, úgy is, mint magánemberek (teszünk rá, hogy az illetõk ún. vállalkozók-e, vagy sem), tonnaszámra tárolnak lakóhelyünk környékén robbanóanyagot. Ennek következtében derék és szorgalmas véreink külsõ segítség, gonosz terroristák, Al-Káida, Az-Zarkavi, ETA és IRA igénybevétele nélkül is képesek füstölgõ romhalmazzá változtatni egy békés kertvárosi környéket. (Amelynek lakói éveken át a szomszédban zajló legendás törökbálinti partik ellen tiltakoztak & jelentették fel a szervezõket, résztvevõket, bizonyítván, hogy a polgár, többek között a rendõrségi demagógiától vezérelve, képtelen felmérni, mik is környezetében a reális kockázati faktorok. Speciel a spangli nem robban.)

Foglalkozhatnánk persze az ügy mellékkörülményeivel is - pl. azzal, hogy a rendõrség szakszerû vizsgálatainak hála, máig sem vagyunk tisztában azzal, mi a fene is robbant fel a Pyro-Technic Kft. raktáraiban: fekete lõpor, dinamit, TNT, ekrazit, ammónium-nitrát? És persze ezúttal is lenyûgöz az ügyvéd és a megyei bíróság elnök asszonyának kristálytiszta logikája: elõbbi szerint nincs bizonyíték arra, hogy robbanószert tároltak s anyagmaradványokat találtak volna az említett cégnél, a másik szerint meg a fekete lõpor nem is robbanóanyag (legalább Az egri csillagokat olvashatta volna).

A cinizmus és a butaság ismét kéz a kézben jár, ahogy hazánkban már megszoktuk - az elõzõ állítások alapján nem is robbant fel semmi, amit láttunk, az csak szemfényvesztés, akár a tûzijáték, mely egyike a legostobább és legértelmetlenebb dolgoknak a világon. Kivéve persze, ha - mint a tárgyalt esetben - spontán következik be, akkor ugyanis már nem banális, hanem tragikus eseményrõl beszélünk.

A gyanúsítottak ellen meg nem bizonyítható a szándékosság vádja - ezek szerint a holmi, ami, mint hallottuk, nem is robbanhatott fel, véletlenül került oda, valaki bevitte (az áruló Hegedûs), alighanem égõ kanóccal a végén. Ahelyett, hogy tovább idegesítenénk magunkat, a magyar hatóságok és hivatalos szervek (továbbá polgártársaink - úm. magánemberek) szokványos eljárásai miatt, inkább feltennénk néhány kérdést.

Szeretnénk tudni, körülbelül mennyi robbanóanyag (továbbá annak nem minõsülõ, ám a levegõvel igen hevesen, gyorsan, lökés és hõhullám keletkezése mellett reagáló cucc) van magánkézben ebben az országban. Azt is jó lenne tudni, hogy hol vannak olyan üzemek, ahol magánszemélyek ún. pirotechnikai eszközöket gyártanak - vajon a környékbeliek tudnak errõl, vagy csak ámuldozva nézték a tévén a spontán görögtüzet? S végül: a robbanóanyagok (meg a lõfegyverek) birtoklásának privatizációja után mikor jönnek a súlyosabb darabok - a páncélököl, az aknavetõ, a Stinger rakéta?

Van-e értelme ezek után állami erõszak-monopóliumról beszélni?

Figyelmébe ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.