Tusnádfürdő után
Az a halovány, de mégiscsak létező remény, hogy Románia a közeljövben az Európai Unió tagja lehet, bizonyos értelemben csodákat művelt. A román értelmiség most ismét elégedett önmagával, sőt némileg az országgal is, melyet korábban - 1989 után is - rettenetesen kiábrándítónak és a felzárkózásra képtelennek látott. Nem az a lényeg tehát, hogy a lakosság a júniusi önkormányzati választásokon megleckéztette a kormányzó Szociáldemokrata Pártot (PSD), hanem az, hogy az emberek ismét képesek alternatívákban gondolkodni. Igaz, cseppet sem vált valószínűbbé, hogy az ellenzéki polgári (liberális-demokrata) pártszövetség, ha hatalomra jut, profi kormányzásba kezd majd, és jobban oldja meg az ország előtt tornyosuló problémákat, mint tette azt 1996 és 2002 közötti mandátuma idején. De jó az esélye annak, hogy e pártszövetség végre rálel önmagára, és elsajátítja azokat a hatalmi és politikai technikákat, amelyek segítségével autentikusabban lesz képes megjeleníteni azok akaratát, akik nem az utódpárttól, de még csak nem is a baloldaltól remélik a fényesebb jövőt.
Mindeközben a baloldal, illetve annak vezetője, a PSD következetes igyekszik lenni az elodázhatatlan, ám kétséges népszerűségű döntésekben. Igyekszik a román jogrendet hozzáigazítani az unióshoz, rendet teremteni a gazdaság káoszában, s azt szorgalmazza, hogy a magán- és közszféra furcsa romániai viszonyai között, minden kiáltó esélyegyenlőtlenség dacára a különbségek mégse legyenek oly égbekiáltóak, mint korábban. A szélsőséges pártok és azok vezetői egyelőre lejátszották magukat a színről. Retorikájuk megkopott; sem a magyar veszedelem, sem a zsidó összeesküvés nem szerepelt már abban a menüben, amit az önkormányzati választási kampányban felszolgálni igyekeztek, így elveszítették még azt a keveset is, amit - a szélsőségesség minimumának romániai tradíciója alapján - okkal remélhettek.
H
E Romániára nézve kegyelemteljes pillanatban jelent meg Orbán Viktor Tusnádfürdőn, hogy bizonyítsa mindannak az ellenkezőjét, amit a románok - és az erdélyi magyarok - látható többsége valóságosnak érez, elérhetőnek hisz; sőt annak az ellenkezőjét is, amiben e 23 milliós ország reménykedik. Vagyis azt, hogy az ország egy tapodtat sem lépett előre az elmúlt évek során, politikai életének legfőbb sajátja, hogy megtagadja a kisebbségektől a legelemibb jogokat, ellenséges politikát folytat szomszédaival szemben és a többi - ennélfogva éretlen az uniós tagságra, és még jó ideig az is marad.
H
A korábbi magyar kül- és uniós politika számos mozzanatát a hazai, illetve uniós párttényezők konszenzusa kísérte. Ezek közé tar-tozott az a tétel is, hogy minden állam, így Románia is csak felkészültsége függvényében válhasson taggá (azaz a koppenhágai kritériumok teljesítése után). Ugyanakkor e konszenzus arra az evidenciára is kiterjedt, hogy Románia mielőbbi uniós tagsága eminens magyar érdek - azaz a határon túli magyarok érdekeit is magában foglaló nemzeti érdekünk.
A Fidesz által legújabban szorgalmazott - bár közel sem új keletű - politika viszont arra irányul, hogy Budapest Románia csatlakozási esélyeit minden szinten aláássa, és kiemelt szerepet vállaljon Románia csatlakozásának elodázásában. Ám Magyarország uniós tervei számára kifejezetten káros a szomszédsági viták kiélezése, s különösen az esetleges magyar szerepvállalás Románia nemzetközi lejáratásában. Az erdélyi magyarság számára is szörnyű következményekkel bírhat, ha az ország, amelyben él, kívül reked az unión, és ezzel tovább mélyülnek a Trianon óta amúgy is mind nyomasztóbb különbségek az anyanemzet és a kisebbségek között. Nyilvánvaló tehát, hogy az erre irányuló fideszes tervek kizárólag belpolitikai célokat követhetnek, illetve olyan pártpolitikai megfontolásokat, melyek - Orbánék víziója szerint - a Fidesz hatalomra jutását segíthetik a jobboldal és mindenekelőtt a szélsőjobb ellenségkereső vágyálmainak radikális kielégítésével. Az elszántság ugyanakkor azt is egyértelműen jelzi: ha választani kell az ország, a nemzet vagy a határon túli magyarok érdekei, illetve a Fidesz aktuális céljai között, akkor Orbán Viktorék számára ez utóbbiak bírnak elsőbbséggel.
H
A Fidesz terveinek baljós következményeit csak súlyosbítja, hogy kimunkálásukat nem hirtelen felindulás, hisztéria, hanem racionális - bár józannak aligha mondható - megfontolás inspirálta. A fáma szerint az elhatározás azon a "konferencián" született meg, amit idén májusban Esztergomban tartott a párt, és amelyen nemcsak saját párttársaik és szakértőik csatasorba állításával próbálták egyértelművé tenni, hogy aki nincs velük, az ellenük van, hanem határon túli vazallusaikat is hasonló asszisztenciára bírták - a kiváló Bugár Bélától a még kiválóbb Kovács Miklósig.
Miben áll a Fidesz határon túli politikájának irányt adó, úgynevezett esztergomi program lényege?
Először. A Fidesz radikálisabb hangerőre teker a határon túli kérdésekben. Belpolitikailag főként a témával foglalkozó ellenfelek "kommunista" múltját állítják majd propagandájuk előterébe, kiemelve egyes szocialista politikusok - tényleges vagy állítólagos - 1989 előtti titkosszolgálati múltját.
Másodszor. A hangvétel külföldön is radikalizálódik. A tusnád-fürdői találkozótól kezdődően két-három havonta Erdélybe látogat és beszédeket tart Kövér László, esetleg Németh Zsolt; ugyanezt teszi majd, bár közel sem ilyen gyakorisággal Orbán Viktor.
Harmadszor. A határon túli finanszírozás zavarát - különösen az Apáczai Alapítvány körüli kifi-zetési huzavonákat - igyekeznek majd kihasználni az erdélyi magyar értelmiség még egyértelműbb radikalizálására.
Negyedszer. Elindul az - RMDSZ politikai alternatívájaként fideszes ötletek alapján és pénzen létrehívott - Magyar Polgári Szövetség (MPSZ) párttá fejlesztése; a folyamat nem zárul le az őszi romániai parlamenti választásokig.
Ez utóbbi elképzelés főbb elemei a következők.
A párttá szervezést nemzetközi síkra terelik, s ebben főként a romániai demokratikus deficitekre koncentrálnak (Bukarest adminisztratív huzavonával nem engedte az MPSZ-t párttá szerveződni, annak ellenére, hogy 57 000-en írták alá az ezt kérő petíciót). Ehhez a megfelelő keretet és hivatkozási alapot egyrészt az a rapportőri szerep szolgáltatja majd, amivel az Európai Néppárt ajándékozta meg Orbán Viktort, másrészt a Velencei Bizottság egyik albizottságának készülő elemzése a romániai demokratikus hiányosságokról (ennek közzététele karácsonyra várható).
Az MPSZ párttá szervezésének pénzügyi hátterét teljes egészében a Fidesz vállalja magára; a kivitelezés egy Erdélyben már járatos magyarországi vállalkozóra hárul. A finanszírozást részben vállalkozás alapításával oldják meg, részben a kiválasztott politikusoknak "zsebbe" juttatott pénzösszegekkel. A pártszervezés első vonalában az RMDSZ-szel szemben álló úgynevezett Reform Tömörülés (RT) eddig is meghatározó figurái kerülnek, de már megkezdődött a második vonal szervezése is. Ezek között lesznek azok a korábbi RMDSZ-esek, akik az utóbbi években háttérbe szorultak. Az MPSZ mint párt 2005-től szerveződik. Terveik szerint a 2008-as választásokon az RMDSZ már nem juthat be a román parlamentbe, ha nem egyezik ki velük.
H
A vázolt program egyetlen témából meríti politikai legitimitását, melyet Orbán az elmúlt héten Tusnádfürdőn - egy televíziós nyilatkozatban - a következőképpen foglalt össze: "Európában a magyar autonómiának az a problémája, hogy nem ismerik. Nem tudnak arról, hogy létezik három megye, amely Székelyföldként összekapcsolódva jogosan pályázhatna egy széles körű autonómiára. Tehát sokkal inkább a megismertetés, bemutatás ma a feladatunk Európa irányába, nem pedig a szimpátiagyűjtés, mert az megvan, soha nem volt meg olyan mértékben, mint most."
Nos, ami a probléma lényegét illeti, a Fidesz 1998 és 2002 között már sokat tett annak érdekében, hogy arról illetékes és illetéktelen egyaránt értesüljön. A státustörvény viszontagságai számos fórumnak teremtettek alkalmat, hogy kialakítsák a maguk véleményét a magyar törekvésekről, és mindez jól láthatóan kompromittálta is a határon túliakért viselt alkotmányos magyar felelősséget. Orbán mostani autonómiakövetelése, ha nem mást, azt máris elérte, hogy ismét gyanú vetüljön a magyar-magyar viszonyra, s hogy e viszonyban mindenki felfedezhesse a Bukarest elleni, olyannyira nem is leplezett áskálódást.
H
Mindez nem érdemelne többet e fenti bekezdésnél, ha az RMDSZ legitim vezetése már évek óta nem küzdene meglehetős elszántsággal az autonómiáért. Ha valaki kételkedne e küzdelem eredményességében, olvassa el a román hivatalos közlöny magyarul is hozzáférhető számait, melyekben megtalálja a közigazgatási, az oktatási, a közbirtokossági, a tulajdonjogok visszaszolgáltatásáról szóló, valamint a médiára vonatkozó törvények módosításait. Ezek nemcsak szélesítették a kisebbségi mozgásteret, de egyértelműen jelezték annak a kibontakozásnak az irányát is, amelynek közkeletűbb neve: autonómia. A Fidesz által "megálmodott" egykori státustörvény után - amit a szocialista-liberális kormánynak kellett fél év alatt európaira szabnia 2002-ben - az újabb fideszes offenzíva ismét arra szolgáltathat példát, hogy hogyan lehet egy eredményes folyamatot politikai kisszerűséggel megakasztani, miként lehet egy legitim törekvést társadalmi, sőt nemzetközi szinten is kompromittálni.
Orbán Tusnádfürdőn arra is célzást tett, hogy csak most lehet kellő súllyal "porondra lépni az autonómia érdekében", mivel erre Románia uniós csatlakozása után aligha nyílik mód. E kijelentés akár még igaz is lehetne - bár nyomasztó módon ad tanúbizonyságot a Fidesz-vezér eltökélt és más forrásokból már jól ismert EU-szkepticizmusáról, sőt EU-ellenességéről -, ha nem tudnánk: hány erdélyi magyar nemzedék hordta, adta össze, követelte ki azokat a közjogi, kulturális, politikai és szociális vívmányokat, melyek nélkül ma nemcsak beszélni, de álmodni sem lehetne autonómiáról. Bakk Miklós, a kiváló erdélyi társadalomtudós letett az asztalra egy fogalmazványt, ami minden szempontból irányadó program lehet e téren. Vele szemben született ugyanakkor egy másik iromány, a közhelyek és ostoba kisszerűségek zagyvaléka, amit az Orbánnal Tusnádfürdőn egy "panelben" szereplő Tőkés egyik legfőbb szövetségese ollózott össze alternatív autonómiaprogramként. Arról, hogy milyen koncepciók alapján képzeli el a magyarországi jobboldal az élhető erdélyi autonómiát, Erdélyben nem volt hallható Fidesz-álláspont. És feltehetően nem hallunk majd ilyet a jövőben sem - elvégre Orbánnak, Kövérnek, Ádernek és Pokorninak nem az a fontos, mi valósulhat meg ott, hanem hogy mi sikeredhet ki 2006-ban itthon.
H
A jelek szerint a magyar jobboldalon kívül másokat sajnos ezek a lehetőségek nemigen hoznak lázba. A Medgyessy-kormány persze nagy igyekezettel próbálja ledolgozni azt a roppant hátrányt, amibe a Fidesz által használt retorika és vizionáló készség miatt került, de ebbéli igyekezete - eddig legalábbis - a legcsekélyebb sikert sem szülte. Nem akadt olyan kisebbségpolitikai tétel, melyben az MSZP rá ne licitált volna a Fideszre; ám ezt is éppoly képtelen inkompetenciával tette, mint más intézkedéseit a kormányzati munka többi területén. A kisebbségpolitikai elképzeléseket leginkább talán a külügy határozza meg, ám ezek gyakorlatilag sehol sem kötődnek a Határon Túli Magyarok Hivatalának ügykezelői redundanciájához. Olykor pedig máshonnan importált stílusban próbálnak válaszolni a nem nekik feltett kérdésekre - mint Kovács László, aki az éves nagyköveti értekezleten a román sajtó stílusában reagált a tusnádfürdői Orbán-nyilatkozatokra. Medgyessy olykor nagyvonalú és gyakorta felesleges ígéretekkel halmozza el a határon túli elitet, miközben a nevében tárgyaló minisztériumok (a Gyermek-, Ifjúsági és Sportminisztérium, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma stb.) a kormányzati elvonásokra mutogatva rendre kihátrálnak a felajánlások mögül. Az oktatásügy és az informatika - hála az elvonásokat megelőző, előre megszabott, ezért rendelkezésre álló összegeknek - eddig nagyjából teljesíteni tudta az ígéreteket, de semmi biztosíték arra, hogy ez a produkció jövőre is megismételhető lesz.
Mindeközben a Fidesz témái és Orbán szövegei töltik ki azt az űrt, ami a valós magyar helyzet és a virtuális kisebbségpolitika között tátong. Hogy a jobboldal készség-gel húz hasznot e helyzetből, azon aligha csodálkozhatunk; ugyanakkor alig elviselhető az e magatartásban érvényesülő romlottság, felelőtlenség és alpári színvonal. Hasonlóképpen a történelmi párhuzamok nyomasztó emléke. 1938-39-ben Konrad Henlein szinte szövegszerűen azonos szózatokkal kergette Hitler karjaiba a szudétanémeteket, mint amilyen beszédeket kisebbségügyben Orbán manapság megenged magának; 1988 táján pedig egy bizonyos Slobodan Milosevic kezdett azonos csillagjegyű ámokfutásba.
