A Magyar Narancs kora nyári számaiban előbb Benczes István és Szentessy Krisztián (Magyar tánc - borotvaélen, prímás nélkül, Magyar Narancs, 2004. június 3.), majd Neményi Judit érvelt egy, a hosszú távú gazdaságpolitikai szempontokat érvényesítő, független fiskális tanács felállítása mellett. Ezeket a javaslatokat - a javaslattevők jó szándékát nem vitatva - veszélyesnek találom a demokráciára. Mivel Benczes és Szentessy cikkére Dobrovits Mihály már válaszolt (A köztársaság lebontása ellen, Magyar Narancs, 2004. június 10.), ebben az írásban csak Neményi Judit utóbb született cikkének állításait fogom vitatni (Kire bízzuk a kasszakulcsot?, Magyar Narancs, 2004. július 1.).
H
Neményi abból indul ki, hogy az elmúlt fél évtizedben a magyar kormányokat "hamis képzetek és hatalmi csatározások vezérelték, s a tartós növekedési pályához elengedhetetlen költségvetési fegyelem áldozatul esett". Nem fejti ki, hogy mik voltak ezek a "hamis képzetek", milyen alapon minősít egy képzetet "hamisnak", és arra sem utal, hogy miért baj, ha a politikusokat a "hatalmi csatározások" vezérlik. Egy demokráciában a "hatalmi csatározások" nem öncélúak: arra irányulnak, hogy a politikusok megfeleljenek a választók bizalmának. Egy demokráciában a "hatalmi csatározások" a demokratikus felhatalmazásért vívott verseny természetes részei. Amikor a piacon a Coca-Cola és a Pepsi-Cola verseng egymással, nem szoktuk azt mondani, hogy "piaci csatározások" vezérlik őket, mert tudomásul vesszük, hogy a piac - miként a demokrácia is - kompetitív természetű. Aki tehát a demokráciában a "hatalmi csatározásokat" ostorozza, azt a benyomást kelti, hogy épp a rendszer lényegét nem érti.
Neményi Judit az elmúlt évek - a költségvetési egyensúly szempontjából - negatív folyamataiból azt a következtetést vonja le, hogy a demokratikusan választott kormányokat valamilyen külső testület villanypásztori kordájába kell fogni. Szerinte ha nincs beépítve a rendszerbe egy, a makrogazdasági mutatókat intézményesített módon védelmező "felettes én", akkor a kormányok felelőtlen túlköltekezését semmi nem foghatja vissza. Túláltalánosítja, aggály nélkül kivetíti a jövőbe mindazt, ami az elmúlt évtizedben Magyarországon történt. Fel sem tételezi, hogy a demokrácia tanulási folyamat is lehet. Abból, hogy az új demokrácia korai korszakában néhány kormány csalódást okozott a népnek, és növelte a deficitet, még nem következik, hogy ebből a nép és a mindenkori kormány nem tanul, s ez a jövőben szükségképpen mindig ugyanígy lesz. Úgy tűnik, Neményi nem hisz a demokratikus politika önkorrekciós képességében. Pedig nem zárható ki, hogy egy kormány egyszerre is megpróbál figyelembe venni különböző időtávú célokat. Az is elképzelhető, hogy ezt a fáradozását a választók még észre is veszik, sőt honorálhatják is. Neményi Judit nemcsak a demokratikusan választott kormányokról és politikusokról van lesújtó véleménnyel, hanem a választópolgárokról is. Úgy gondolja, hogy a rövid és a hosszú távú politikai érdekek konfliktusa csak egy be nem számoltatható, a demokratikus ellenőrzés alól kivont, technokrata testület létrehozásával orvosolható. Azt hiszi, hogy a hosszú távú politikai érdekek teljesen megszűnnek politikai érdekek lenni azáltal, hogy hosszú távúak. Úgy tesz, mintha a politikai stratégiából ki lehetne vonni a politikai elemet, és el lehetne adni "tisztán szakmai" problémaként.
Neményi úgy képzeli, hogy az általa létrehozni javasolt, a költségvetés makrogazdasági egyensúlyát felügyelő, független fiskális testületnek "beszámolási kötelezettsége" lenne ugyan a parlament felé, de egyúttal "jogában áll ellenállni minden politikai indíttatású nyomásnak, ami szakmai feladatuk teljesítését akadályozná, még akkor is, ha például a parlament nem fogadná el beszámolójukat". Szép kis "beszámolási kötelezettség" volna ez. Vajon viccelt-e a közgazdász szerző, avagy tényleg így képzeli a demokratikus politikát?
Mintha létezhetne egy kiválasztott, "szabadon lebegő", éteri, közgazdászszakmai testület, amely - a politikailag sterilizált "hosszú távú érdekek" nevében - függetlenítheti magát attól a társadalomtól, amelyet formálni kíván. Természetesen minden demokráciában időről időre megjelennek olyan törekvések, amelyek arra irányulnak, hogy bizonyos részben vagy egészben területeket vonjanak ki a demokratikus ellenőrzés alól. Minden demokráciában jelen vannak az autokrácia szigetei, amelyek valamilyen (jogászi, közgazdászi, rendőri vagy katonai) szakértelem nevében többletjogokat kapnak, és így mentesülnek a parlament (egyszerű) többségi ellenőrzése alól. Ilyen a hadsereg, az Alkotmánybíróság és a jegybank. Az autokrácia szigeteit azonban nem szükséges szaporítani. A gyógyszer túladagolása mérgezést okoz. Addig jó, amíg a kivétel erősíti a szabályt.
H
A költségvetési politika a kormányzás eszköze. A költségvetés politikai preferenciákat tükröz, benne jelenik meg egy kormány politikai filozófiája. Ennek természetesen van kockázata: ha egy ország eladósodik, költségvetése felborul, azt az állampolgárok is észre fogják venni, és legközelebb talán nem fognak az adott kormányra szavazni. Ha azonban a költségvetés meghatározásának jogát - beleértve a kockázat és tévedés jogát - kivesszük a mindenkori kormány kezéből, és nagyrészt átadjuk egy fiskális tanácsnak, akaratlanul is csorbítjuk a demokráciát. Neményi Judit bizonyára azt hiszi, hogy javaslata "demokratikusabb" a létező demokráciánál, de téved. Javaslata paternalista jellegű, mert egy technokrata csoport - a "szakértők" - hatalmát kívánja növelni a demokráciával szemben.
Neményi azt állítja, hogy "a költségvetési politikában a parlamenti demokrácia nem jelent automatikusan biztosítékot a népakarat és a társadalom érdekének érvényesítésére, ha azt tágan értelmezzük". Nem világos, hogy milyen tágan kívánja a szerző értelmezni a népakaratot és a társadalom érdekét. Vajon miért nem határozza ezt meg? Miért gondolja, hogy ilyen pongyola megfogalmazás meggyőző és elégséges indoka lehet egy - a népakarat demokratikus megnyilvánulásából létrejött parlament jogkörét korlátozó - szigorúan szakmai testület felállításának? Neményi Judit szerint vajon milyen viszony áll fenn a "népakarat" és a "társadalom érdeke" között? Vajon mindig egybeesik-e a népakarat és a társadalom érdeke? Ha nem esik egybe: ki mondja meg, hogy mi a társadalom érdeke? Érvényesíthető-e a szakértők által hangoztatott össztársadalmi érdek a népakarattal szemben? Egy "hosszú távú érdek" mai érvényesítése éppúgy politikai harc és kompromisszum kérdése, mint a rövid távú "hatalmi csatározásoké".
A társadalmi érdek és a tervező racionalitás nevében létrejött rendszerek a tökéletességet ígérték és megbuktak. A demokrácia tökéletlen rendszer, és épp ezért működik. Nincs "automatikus biztosíték" a helyes politika érvényesülésére, mert a demokrácia a folyamatos társadalmi vita, a kételkedés, az alternatívakeresés, az önkorrekció, az intézményes bizonytalanság rendszere. (A piac sem tökéletes, Neményi Judit mégsem ott akar a piaci szereplőktől független hatóságként működő ármeghatározó testületet vagy tervhivatalt felállítani.) Aki a "trial and error" módszerére épülő rend helyett "automatikus bizto-sítékokat" keres, általában könnyen hajlik a demokráciát gyámság alá helyező megoldásokra. Az "irányított demokrácia" hívei szoktak úgy érvelni, hogy a nép (még) nem eléggé "érett" arra, hogy maga döntsön a legfontosabb kérdésekről. Ezért szükséges szerintük - amíg a demokrácia, úgymond, megerősödik - az erős prezident, az erős jegybankelnök, az erős Alkotmánybíróság, az erős rendőrfőnök, az erős tábornoki kar, az erős IMF és Világbank, vagyis a választott demokratikus testületek felső és külső kontrollja. Minél erősebbek azonban az ilyen ellenőrző mechanizmusok, annál gyengébb a társadalmi részvétel, annál kisebb a demokráciába vetett közbizalom. Ilyenkor erősödik fel a népi szkepticizmus, cinizmus, kiábrándulás, elidegenedés, apátia, illetve a populizmus, amiket EU-nyelven összefoglalóan "demokratikus deficitnek" szoktak nevezni. A posztszovjet tapasztalatok azt mutatják, hogy minél inkább gyámolítják a demokráciát, annál kevésbé ismerünk rá.
Amennyiben Neményi Judit szerint "a parlamenti demokrácia nem jelent automatikus biztosítékot a népakarat és a társadalom érdekének érvényesítésére", célszerű lenne, ha kifejtené, hogy az ő paternalista fiskális testülete miért jelent majd "automatikus biztosítékot" a népakarat és a társadalom érdekének érvényesítésére. Miért lenne demokratikusabb "A Makrogazdasági Mutatókat, A Költségvetési Egyensúlyt, Valamint A Hosszú Távú Össztársadalmi Érdek Érvényesülését Felügyelő Fiskális Tanács" villanypásztori működése, mint a demokratikus politikai élet szereplői közötti állandó párbeszéd, vita, kompromisszumkeresés?
H
És miért axióma Neményi Judit számára az, hogy az állam eladósodása mindig, minden körülmények között ellentétes a népakarattal és a társadalmi érdekkel? Vajon még elvileg sem képzelhető el olyan történelmi helyzet, amikor az állam eladósodása társadalmi érdek lehet? Hogyan értékeli akkor az Egyesült Államok államadósságának megugrását a hidegháború megnyerésének időszakában? Vállalható-e az eladósodottság bizonyos történelmi pillanatokban? Mert egy ilyen fiskális testületet csak akkor lehet létrehozni, ha biztosan tudjuk, hogy a költségvetési fegyelem fellazulása és az eladósodás soha, semmikor, semmilyen demokratikus társadalmi cél érdekében nem vállalható. Ha a néptől függetlenül is mindig, biztosan tudjuk, hogy mi a nép érdeke. De honnan tudnánk jobban, hogy mi a nép érdeke, ha kívül helyezzük magunkat a demokratikus ellenőrzés rendszerén? Miért fogja a "népakaratot" és "társadalmi érdeket" helyesebben megítélni egy szabadon lebegő "szakmai" testület, mint a nép által választott parlament és kormány? Mintha a szerző a demokráciáról való ismereteinek hézagait a közgazdasági ortodoxia dogmatizmusával töltené ki.
A szerző demokráciafelfogása következő mondataiból világlik ki: "hiába a kormány népakaratot akceptáló engedékenysége és adakozása, a befektetők ettől nem válnak együttérzőbbé és a finanszírozás sem végtelenné". Mint írja, "a piaci szereplők és befektetők bizalmának visszanyeréséhez a szép szavak, de még a világos programkifejtés sem biztos, hogy elegendő". Majd leszögezi: "márpedig jó és >>demokratanövekményt eredményezi - s nemcsak jövőre, hanem hosszabb távon". A befektetők érdeke így szépen összecsúszik a demokrácia fogalmával. Neményi demokrácia-képlete tehát a következő: demokrata stratégia = a befektetők bizalma + az ország jövedelmének növekménye. Ennyi.
Talán nem véletlenül, nem csupán freudi elszólásként tette Neményi Judit maga is idézőjelbe a demokrata szót. Ez ugyanis nem demokrata stratégia. A demokráciának számos definíciójával találkoztam már, de olyannal még nem, amely a fogalmat az adott ország jövedelemnövekményével hozta volna összefüggésbe. A befektetői bizalom és a jövedelemnövekmény - amit tekintélyelvű rendszerek is vígan produkálhatnak - még nem mond semmit a jövedelem társadalmi elosztásának elveiről és a demokrácia állapotáról. Helyesebb lenne a demokrata gazdaságpolitikai stratégia sikerét nem elsősorban a "piaci szereplők" és "befektetők" bizalmának növekedésén mérni, hanem - tegyük fel - a magyar állampolgárok leggazdagabb és legszegényebb rétegei közötti jövedelmi távolság csökkenésén. A liberális demokrácia fogalmi elemei a versengés, a képviselet, a részvétel és a szabadságjogok. A demokrácia mint politikai közösség ezekhez az elvekhez kapcsolódik, nem pedig a befektetők és egyéb - pongyolán és eufemisztikusan "piaci szereplőknek" nevezett - ágensek bizalmához.
H
Neményi Judit szerint "a független fiskális tanácsra vonatkozó javaslat a költségvetés makrogazdasági funkcióját illető döntéseket delegálná a szakértőkhöz, épp a társadalom érdekében". A kulcsfogalom itt a delegálás. A "társadalom érdekéről" már volt szó, de arról még nem, hogy a delegálás logikája alapvetően eltér a demokratikus képviselet logikájától. Amíg a képviseletre épülő rendszerekben működési alapelv a testületek beszámoltathatósága, a "delegatív demokráciákban" nincs beszámoltathatóság, így felerősödik az intézmények társadalmi felelőtlensége.
A mindenkori politikai hatalom döntéseinek társadalmi korrekcióját és állandó kontrollját nem a demokratikus ellenőrzés alól kivont, ún. "tisztán szakmai", rigid és érinthetetlen "szakértői" tanácsok jelentik, hanem a folyamatos párbeszédre, időleges megállapodásokra, megegyezésekre, paktumokra és azok újratárgyalására épülő rugalmas politikai gyakorlat kialakítása valamennyi releváns érintett szereplő között. Ennek számos variánsa lehetséges a korporatív érdekütköztetéstől kezdve a parlamenti vitákon és pártpaktumokon át egészen a civil kezdeményezésekig és társadalmi mozgalmakig. Ezek a politikai mozgások működtetik és életben tartják a demokráciát, míg a technokrata szakmai testületek - ha túl nagy teret nyernek - inkább depolitizálják és "befagyasztják" azt.
A szakértői testületek szerepe ezzel együtt növekedni fog, ami nem feltétlenül jó hír a demokrácia hívei számára. Terjed az "expert rule" technokrata ideológiája. Ennek szerepe azonban várhatóan inkább nemzetközi, uniós szinten nő majd meg, ahol a döntéshozók amúgy is távolabb vannak a választóktól. Az Európai Unióban szükség lehet szorosabb gazdaságpolitikai együttműködésre, ez azonban - ha nem akarjuk tovább növelni az európai választásokon megmutatkozó érdektelenséget - demokráciakonform módon, az uniós tagállamok kormányainak időről időre felülvizsgálható megállapodásaival is megteremthető.
Vegyük észre: minél inkább elitista egy rendszer, annál inkább populista lesz a válaszreakció. És viszont. A populista demagógiát nem lehet technokrata elitizmussal "kikúrálni". Elitizmus és populizmus kéz a kézben jár, az egyik feltételezi, kiváltja, előhívja a másikat. A demokrácia híveinek e két kór egyidejű semlegesítésén, káros hatásaik minimalizálásán kell gondolkodniuk.
A szerző politológus, a Közép-európai Egyetem tanára.
