Ne szólj szád, nem verek oda
Az egyiknek megszüntették a "másodállású" hivatalát, a másik maga mondott le kormányzati tisztségérõl. Az egyik az úgynevezett diplomáciai családi körbõl érkezett, a másik "trágyajogászként" kezdte karrierjét a Jászságban. Ami közös bennük: zárványok saját politikai hátországukban, s pártjuk láthatólag nem nagyon tud mit kezdeni velük. Két teljesen különbözõ személyiség: Szanyi Tibor és Kis Zoltán.
H
Egy júniusi határozat szerint immár nincs vidékpolitikai kormánymeghatalmazottja az országnak, mivel e posztról Medgyessy Péter miniszterelnök visszahívta Szanyi Tibort, aki "mellesleg" az agrártárca politikai államtitkára is. Szanyi ezt a megbízatást tavaly nyáron kapta, amikor egy indulatos pártgyûlésen a szoci képviselõk amúgy en bloc számon kérték a miniszterelnökön bizonyos vidékkel kapcsolatos ígéreteit. E kritikák nyomán alakult meg az emlegetett hivatal (pontosabban titkárság), amely háromszázmilliós, az agrártárcától kihasított költségvetésével persze aligha lökhetett nagyot a vidéki életviszonyok alakulásán - legalább lett valami esély arra, hogy a sokszor szóba hozott, ám valójában mindig kissé lesajnált vidékpolitikában végre történjék valami.
Nem történt, de ez aligha csak Szanyi bûne.
Tibort küldenék
Szanyi Tibor az MSZP egyik legellentmondásosabb személyisége. A négy nyelven tárgyalóképes államtitkár valódi agrárius sorskérdésekrõl hihetetlenül éles és sarkos mondatokban képes fogalmazni. E kijelentéseiért kapott is szépen a fejére mind párttársaitól, mind az ellenzéktõl. Ez azonban egyetlen pillanatra sem ingatta meg: Szanyi Tibor igaza és hátországa tudatában mindig abba az irányba mozdult, amit helyesnek érzett.
És Szanyi nem alaptalanul lehet magabiztos. Bár családi életén is igyekeztek "jóakarói" fogást találni, az elvált, de két gyerekét informátoraink szerint példásan nevelõ államtitkárt eddig nem sikerült deutschi csínytevésen kapni, közvetlen munkatársai pedig egyszerûen szeretik, mert szerintük kiszámítható, pontos és következetes. Egyéni választási körzetét kétszer hozta, az európai uniós tárgyalásokon pedig rámenõsségének és nyelvtudásának meglehetõsen nagy szerepe volt. Szanyi nem a szoros értelemben vett agrárgazdaságból érkezett az agrárminisztériumba. Az ENSZ Élelmezési és Mezõgazdasági Szervezete, a FAO római intézetének munkatársaként, majd egy nemzetközi megbízásokkal operáló magántársaság tulajdonosaként meglehetõsen messze érõ agrárius érdekkört alakított ki maga körül, de - legalábbis közvetlen ismerõsei szerint - az õ valódi célja a diplomácia. Nagykövet, külügyi tótumfaktum - Szanyi igazából ez szeretne lenni. Igaz, most örülhet, ha a Földmûvelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztériumban (FVM) államtitkár marad.
Persze távolról sem hibátlan. Idõnként a szokásosnál lényegesen durvább mondatok is elhagyják a száját. A jelenlegi agrárállamtitkárnak pozíciójából meglehetõsen messzire elhallatszó, karcos véleménye is van a magyar vidék dolgairól. Ízelítõül néhány: "Az aszályhisztéria csak arra jó, hogy egy jól szervezett ágazati lobbicsoport néhány milliárdra >>megkaszálja>lobbi-mezõgazdaságtégia egyik legfontosabb célja volt annak az 1988-89-ben még hatékony magyar mezõgazdasági termelési potenciálnak a meggyengítése, amelynek még néhány évvel korábban is csodájára járt a fél világ." "Biztosan tudjuk, hogy a Fidesz-kormány idején hatvanmilliárd forintnyi közpénzt szivárogtattak el magánszemélyeknek. Kérem szépen, az urak ismerik a klienseiket, változtassák vissza azt a hatvanmilliárd forint magánpénzt közpénzzé, és a Medgyessy-kormány boldogan odaadja a gazdáknak."
Az iménti kitételeket rendre nagy felzúdulás követte mind a kormánypártok, mind az ellenzék soraiból, de megütköztek rajta a gazdaszervezetek is, követelve egyúttal az államtitkár azonnali távozását.
Szanyi lapzártánkig a helyén volt, de mielõtt mondatain eltanakodnánk, ismerkedjünk meg másik szereplõnkkel is.
Zoli ment
Kis Zoltán szabaddemokrata képviselõ júniusban szabad akaratából lemondott környezetvédelmi államtitkárságáról. A politikus azzal indokolta lépését, hogy nem sikerült az agrárgazdálkodás környezetbarát változatának és a vidékfejlesztés kiterjesztett rendszerének megfelelõ "költségvetési és szemléleti" bázist találnia. Magyarán: képtelen volt elhitetni a kormánnyal, hogy a vidék nem azonosítható a búzavetéssel, ennél lényegesen komolyabb lehetõségek is akadnak a magyar falu határában: kezdve akár a vidéki turizmusnál vagy éppen a lovagoltatásnál.
A mindenki számára csak "Kis Zoliként" ismert politikus négy választásból háromszor simán megnyerte egyéni körzetét, s egyéni népszerûsége az elmúlt években sem kopott meg. Volt a parlament mezõgazdasági bizottságának alelnöke, ült abban az államtitkári székben, amelyet pillanatnyilag Szanyi ural, s úgy általában fajsúlyos valaki abban a körben, amelyben immár tizenöt éve tevékenykedik. Kis Zoltán meglehetõsen zökkenõs életpályát járt be azelõtt, hogy politikussá vált. A jogász végzettségû, bajuszos jász férfi elõbb egy ipari üzemben, majd téeszekben volt jogtanácsos. A rendszerváltás idején a körzetében szinte hihetetlenül népszerûvé lett fiatalember éppen olyan dörzsölõs mondatokkal válhatott országos hírû politikussá, pártjában megkerülhetetlen tényezõjévé, mint Szanyi. Keményen kiállt például amellett, hogy a jogi személyek (vagyis a hazai agrártársaságok) is termõföldet vásárolhassanak. Kimondta, hogy aki nem hajlandó tevékenységérõl korrekt elszámolást készíteni, ne kaphasson támogatást. Arról is beszélt, hogy a társadalmi teherviselésbõl még az egyébként sok bajjal küzdõ parasztot sem lehet kivonni, hiszen bevétele, jövedelme van, akkor pedig abból illene valami méltányos keveset fizetnie is a közösbe. Legutóbb pedig azzal döbbentette meg az úgynevezett kormányzati tényezõket, hogy oké, itt a zsebünkben az uniós piaci támogatás (mármint annak egy meghatározott része), de a vidék igazi esélye - mint például Ausztriában, hogy messzebbre ne menjünk - igazából a saját adottságainknak leginkább megfelelõ környezettudatos, félig-meddig bionak tekinthetõ gazdálkodásban rejlik. És ehhez pedig pénz kell, hiszen az unió nem eleve támogat, hanem hozzátesz ahhoz, amit a tagország maga vállal. Kis Zoltán mindehhez nem kapott megfelelõ támogatást. És amikor mindezzel szembesült, volt ereje azt mondani: kösz, errõl ennyit.
Nem a mi, hanem a hogyan
A két politikus életútjában, megnyilvánulásaiban sok a hasonlóság. Különös, hogy mindkettõ elsõsorban nem azért kapott párttársaitól, amit mondott, hanem azért, ahogyan mondta. Ha ugyanis komolyan elgondolkozunk akár Szanyi, akár Kis mondandóján, nehéz hibát találnunk. Például igaz, hogy az agrártámogatásokhoz elsõsorban azok a nagy cégek férnek hozzá, amelyek megfelelõ apparátussal rendelkeznek - ezt a kört szokás manapság agrárlobbinak nevezni -, és az is egészen bizonyos, hogy Magyarországon, legalábbis a várható közösségi vidékpolitikai változások tükrében, a környezetkímélõ technológiákban sokkal nagyobb az úgynevezett "eredménytartalék", mint a klasszikus piaci ágazatokban.
Amin érdemes lehet elgondolkodnunk, az az, hogy miért nem figyel ezekre a tételekre igazából senki a valóban felelõs államférfiak közül. Miért lehetséges az, hogy az egyik felállni kényszerül pozíciójából, mert igazára senki sem vevõ, a másik meg - minden bírálható durvasága ellenére - immár "lebegtetve van", mert olyan dolgokról mer szólni, ami azért kellemetlen, mert ott rejtezik benne a kíméletlen valóság.
Különösen szomorú, hogy a jelenlegi államgép kilöki magából azt, aki a képzelt szavazótábor ellenére akár egy szót is ejteni mer. Hogy az, aki néha talán túlzó módon is szembesíti az országot a legnagyobb társadalmi csoport, a vidéki-falusi népesség alapvetõ gondjaival, az egyik pillanatról a másikra nemkívánatos személyiséggé válhat saját csapatában vagy a kormányban. Hogy ellehetetlenül az, aki nem a hivatalos dumát nyomja, hanem hangot ad kétségeinek vagy éppen sarkos véleményének is.
Ez az út messzire nem vezethet. Orbánék talán legnagyobb hibája éppen a megkérdõjelezhetetlenség zászlóra tûzése volt. Szûk két évvel a következõ választások elõtt a szocialista, liberális térfélen meglehetõsen riasztó jelzés, hogy azok szorulnak a politikai elfekvõbe, akik képesek a kényelmetlen, ugyanakkor kézenfekvõ igazságok kimondására is.
Szanyinak és Kisnek igazából semmi köze egymáshoz. Nem tudom, beszéltek-e hosszabban egymással valaha. De sorsukban van valami lehangolóan közös: nehéz fiúk õk, akikkel sem pártjuk, sem kormányuk nem tud mit kezdeni. Ahhoz eleget tudnak, hogy ne lehessen levegõnek nézni õket, de populista szöveget sem hajlandók lökni semmilyen magasabb megfontolásból. Kíváncsi vagyok, a következõ hónapokban odafigyel-e bárki is a szavukra.
A szerzõ falusi középpolgár, a Szabad Föld fõszerkesztõje.
