Szélsõséges vélemény szerint a nyelv egyebet se tesz, mint téved a valóságot illetõen. A nyelv hasonlít, a valóság különbözik. Hát van-e a kéznek feje? Vagy a hegynek lába? Ahelyett, hogy vitába szállnánk e megállapítással, fogadjuk el, hogy a nyelv helytelen használat (azaz képzavar) útján bár, mégis képes arra, hogy megnevezzen és felidézzen bármit. A nyelv története ilyesformán maga volna a képzavar története.
Mi itt a költõi képek zavarával foglalkozunk csupán. De mitõl kép a kép? És mitõl költõi? "Lógatják szárnyuk az ínségnek / gombostûjére szúrt nyarak", állítja József Attila, és noha ez nyilvánvaló képtelenség, a képbe látott kép (a feltûzött lepke-nyár mint a szegénység egyetlen "fogása" és "gyûjteménye") egybevág az elképzelhetõ szociális valósággal, a perzselõ nyomorral, és pontosan közvetít egy érzelmi állapotot is, nevezetesen a csüggesztõ reménytelenséget. Amíg gombostû, lepke, rovargyûjtemény, ínség, nyár létezik, a befogadó össze tudja állítani elméjében ezt az összetett képet.
Viszont ha egy mai költõ e szavakkal fordulna költõtársa feleségéhez: "Legyezzen Amathunt ambróziás ege / Nyájas Etéziákkal", a címzettnek aligha jutna eszébe, hogy a jóakaró poéta ciprusi nyaralásra biztatja, és
a mediterrán forróságot enyhítõ
szellõt kíván neki a napozáshoz. Inkább meghökken: mit is akarhat tõle ez a férfiú, mivel a kép alkotóelemeinek értelme idõközben zavaróan elhalványult. Kazinczy Ferencné, Török Sophie valószínûleg nem jött zavarba Berzsenyi soraitól.
Ugyancsak kibillenti az olvasó képzeletét egyensúlyi helyzetébõl, ha ilyen sorokra talál, mint "Bús vigalomban a szív öble fájul" (Arany János), vagy arról értesül, hogy a költõ (Marsall László) "lassudan a leendõ / érvények bogára lépett". A kép itt is, ott is - fõleg az igehasználat miatt - enyhén szólva nem képszerû. Cselekvésnek nemkülönben fura az, amirõl Kosztolányi ír: "Éjfél után a Duna hídján / egy néma lány jár szerteszét", hiszen õ nem a testi felbomlást akarta megénekelni. Még különösebb Csoóri szerelmi drámája két képben: "A nõk öle, akár a kényes ágyúcsõ / gyönyörrel befogadott, / aztán az ellenséges partokra kilõtt." Mert itt valami csodával határos intimtorna-mutatványról értesülünk.
A szárnycsók intézményét ("Világbogárkák szárnya csókra rebben") József Attila vezette be a költõi valóságba, az ízlelõszerv mint legelõ képét ("már nyelveinkrõl a vodka-ízt lelegelte a férfias keserûség") Zalán Tibor fedezte fel. Ady kezén még szándéktalanul esik szét a hasonlat ("Én most gagyogva / Emlékezem, / Mintha írnám szavaimat / Futó homokba."), Dedinszky Erika az 1970-es években már határozottan állítja, hogy "a láb miatyánkja dadog". Lászlóffy Aladár szerint "négy húr a tér", Nagy László bátran kiegészíthetné kollégája kijelentését azzal, hogy: "szélként a gondolat gondja borong". Abban a vetélkedõben, amely arról szól, hogy ki tudja kevésbé egyeztetni a hasonlítottat a hasonlítóval, kettejük mögött foglalhatna helyet Váci Mihály, mondván: "Ölembe veszem a Földet, / útjainkkal húrozott citerát".
Ez a bátor össze nem illés (inkongruencia) átvezet bennünket ahhoz a vershelyzethez, amely úgyszólván törvényszerûen szüli az aránytévesztést, a léptékvétést. A dicsversrõl van szó. Vegyük példának a Rákosi 60. születésnapjára írt költeményeket. Ha Zelk ódája szerint a Horthy börtönében sínylõdõ Rákosi úgy szabadult ki, hogy "Kétszázmillió ember karja / nyúlt érte a határon át", ha Devecseri háborús látomása szerint ezek után "A vér s a könnyek áradása / a felhõk ablakáig ért. / S a nap, hogy földünket ne lássa, / vért árasztott rá, újra vért." (a nap borította volna el a földet vérrel???), akkor nem csoda, hogy Rákosi (Benjámin László szerint) "A semmibõl formált világot / és egetÉ / Legelsõ a költõk sorában, / köztük is a legnagyobb", s hogy (Nagy László szerint) Rákosi kezében "Ékes búzaszál / a nemzet fényben égõ sorsa".
A vezér mint démiurgosz csupán egyik alesete annak a képzavartípusnak, amely ugyanilyen titánivá növeszti a költõ alakját. Csupán megemlítjük, hogy az ún. népi szürrealizmus képviselõi a szocializmus személyiséggyilkos korszakában a rendszerhez határozottan hasonló totalitárius képi világot teremtettek, mintegy kiköltözve a valóságból a kozmoszba, a hétköznapokból a mitikus ünnepi eseményekbe. Ebben a lírai univerzumban
az egy Isten-költõn kívül
nem sok személyes tulajdonsággal bíró emberi lény tûnik fel. Látszik ellenben "a csillaghalmazokon Isten köpetének üszke, / a rózsarothadás büdös halcsomó, s látszik a szívhúsban az Elmúlás Szent Könyve". Mi ez a Juhász Ferenc-i kép, ha nem gigászi csendélet, merõ anyaggá szellemtelenített natura morta?
A kép- és szóinfláció nagymestereivel szemben tömör, elegáns, vállalt képzavarok képesek érzékeltetni a transzcendens és a reális látszólagos ellentétét. A szürrealista Déry Tibor megfogalmazásában az üvegfejû borbély "Élete rövid, mint az örökkévalóság", az apokaliptikus misztikus Pilinszky szerint a végpusztulók "nyílegyenes la-birintus"-ban röpülnek vissza az "Atyához".
Lehet a képzavarral ironikus módon is élni. Ahogy Kálnoky megállapítja magáról nem kis öngúnnyal: "makacsul hallgató faláb / ujjaira most húz hüvelykszorítót / egy kíméletes inkvizíció". Vagy ahogy Petri álnaivul, konkrét értelemben használ, és ezzel visszájára fordít egy kifejezést: "A Vereség Napján / kardélre hánytam". Milyen finom, rezignált rezonanciák a Kádár-kori önkényuralomra! Semmilyen iróniát nem csillant viszont Bertók László igyekezete, pedig õ is gúnyos hatásra törekszik: "A gesztenyét / az kaparja ki, aki / elõször csöpögtet mézet / a keserû pohárba".
Bertók szándékos szóláshalmozása átvisz minket az önkéntelen képhalmozáshoz. Következõ példáinkban a Múzsa bizony
szembekötõsdit játszik
a költõvel. Juhász Gyula krisztusi leskelése az Édenben, és testvéri jobbjának nyújtása munkás testvére felé ("Szelíd szonettek szende tejüvegén keresztül / Egy új éden kinyíló, távol kertjén lesem, / S ha jobbom, mely feléd nyúl, meglátod e rímektül: / Testvér, e tájon még ma együtt leszel velem!") halmozottan kínos érzést kelt az olvasóban, nemcsak a kép-, az ige- és a rímhasználat okán, hanem mert a "testvér" ebben a golgotai összefüggésben a "latort" is (igaz, a jobbikat) jelenti. Kortársa, Oláh Gábor nemcsak hogy túljelzõzi képeit, de ebben a "szegény herélthez" intézett kérdésben ("Vagy lomha szárnyán az avult irigység / kotorja boldog révületbe szédült / lelkem merész tornyát, melyen ragyogva / Lobog õrtûzként Vénusz csillaga?") erotikája menthetetlenül el is veszti a szemlélhetõ útirányt. Géczi Jánost, aki a modern poétika nevében szintén kotrással operál ("aktuális lettem mint a tapsmester / ha hasonlatként / bekotorok hegyes pálcámmal / a helyzet odújába"), ugyancsak aktuális példaként említhetjük a magára hagyott kép bolyongására.
A szürrealisták szerint a kép a szellem kizárólagos kormányosa. Mindazonáltal a költõt se kicsinyeljük le, hiszen, mint kortársunk, Jassó Judit mondja róla (talán egy önarckép igényével): "Téged áhít, csodál, motoz / A kor is, e vérzõ ajándékdoboz".
Halasi Zoltán
