Búr Gábor: Igazodás bõrszín szerint? (A dél-afrikai rendszerváltás sikerérõl)

  • Búr Gábor
  • 2004. augusztus 12.

Publicisztika

A friss demokráciákban a második szabad választást szokták a legfontosabbnak tartani, ekkorra dõl el általában, hogy tudtak-e intézményesülni a többségi választói akaratot érvényre juttató keretek. A harmadik választás már maga a rutin. Látszólag így volt ez Dél-Afrikában is, ahol áprilisban harmadszor választottak azóta, hogy a jogkiteljesedés folyamata 1994-ben minden népcsoportot elért - sem az ENSZ, sem az Európai Unió, sem más meghatározó nemzetközi szervezet nem kívánt az országba megfigyelõket küldeni, ami egyértelmû jelzés: az országot a szabad és tisztességes választásokat biztosító demokráciák sorába számítják.

A friss demokráciákban a második szabad választást szokták a legfontosabbnak tartani, ekkorra dõl el általában, hogy tudtak-e intézményesülni a többségi választói akaratot érvényre juttató keretek. A harmadik választás már maga a rutin. Látszólag így volt ez Dél-Afrikában is, ahol áprilisban harmadszor választottak azóta, hogy a jogkiteljesedés folyamata 1994-ben minden népcsoportot elért - sem az ENSZ, sem az Európai Unió, sem más meghatározó nemzetközi szervezet nem kívánt az országba megfigyelõket küldeni, ami egyértelmû jelzés: az országot a szabad és tisztességes választásokat biztosító demokráciák sorába számítják.

Rendhagyó volt azonban az a figyelem, ami a választásokat a nemzetközi politikában kísérte. Abban mindenki egyetértett, hogy az egykori felszabadítási mozgalomból mára tömegpárttá lett Afrikai Nemzeti Kongresszus, az ANC toronymagasan fog nyerni. A kérdés csak az volt, hogy a harmadik ciklusra megszerzik-e végre az alkotmánymódosításhoz szükséges kétharmados többséget. Már tudjuk, hogy igen, ám a receptjét nem nagyon értjük. Pedig a világon nincs is talán olyan politikai szervezet, amely ne lesné el szívesen az ANC titkát: a hatalomgyakorlással elkerülhetetlennek tûnõ népszerûségvesztés helyett választásról választásra erõsödnek.

H

A legegyszerûbb magyarázat a választói preferenciák etnikai, sõt "faji" meghatározottságából indul ki. Mivel az afrikai népesség aránya az elmúlt tíz évben háromnegyedrõl megközelítõen négyötödre nõtt, a fehéreké viszont egytizednyire csökkent, ez az arányeltolódás már önmagában megmagyaráz mindent: az afrikaiak pártja az ANC, a fehéreké pedig csak egy, a futottak még kategóriába tartozó ellenzéki párt lehet. Ne vessük el ezt az elsõ látásra végtelenül leegyszerûsítõ modellt teljesen, hiszen generációk sorának volt alapvetõ élménye a faji hovatartozás szerint élhetõ élet. A mai Dél-Afrikában általában "színvak" statisztikák látnak napvilágot, ám azt maga az ellenzék vezetõje ismerte el, hogy a fehéreken kívül csupán a félvér, illetve indiai származásúakat sikerült pártjának megszólítania. Kérdés, hogy van-e esélye egy többségében fehér értelmiségiek által vezetett pártnak arra, hogy elfeledtesse az afrikai szavazókkal a múltat, aminek pedig minden afrikai számára gyûlöletes neve van: apartheid. Sokan és sokféleképpen próbálták már összefoglalni, hogy mi ennek az afrikaans eredetû kifejezésnek a lényege. Vannak, akik a felvilágosodás elõtti Európából érkezett telepesek és a kálvinizmus örökségébõl vezetik le. Érvelésük azonban sántít, hiszen maga az apartheid csupán a 20. században vált ideológiává, hosszú brit gyarmati közjáték után. A második világháborúig az Afrika déli csücskén érvényes faji korlátozások nem különböztek alapvetõen a világ más részein megszokottaktól. Az ország többszörös miniszterelnöke, Jan Smuts, az egykori búr tábornok mind a Népszövetség, mind az ENSZ születésénél komoly szerepet játszhatott. Valójában az õ 1948-as választási vereségével intézményesült az apartheid: választójogot csak a fehérek kaptak (a félvérektõl visszavették), emellett törvények sorában próbálták meg szabályozni a fajok együttélésének szabályait, ami külön lakó- és munkahelyekben, a házasság, sõt a szexuális kapcsolatok tiltásában, külön vasúti kocsikban, illemhelyekben stb. manifesztálódott. Idõközben maga az ideológia is változott, a kezdeti pigmentokráciát egyre inkább a fekete lakosságtól való megszabadulás törekvése váltotta fel. Egyfajta retribalizációs kísérletbe fogtak, az afrikai lakosságot külön törzsi bantusztánokba szervezték, majd sorra "függetlenséget" adtak számukra.

H

A kegyelemdöfést az 1976-os sowetói diákmészárlással kapta a rendszer. A kedélyeket a végletekig borzolta az alkotmány akkori módosítása, amely a félvéreknek és az ázsiaiaknak is szavazati jogot adott, külön parlamenti kamarákkal, fenntartva így a fehérek döntõ befolyását. Az afrikai többség viszont a semminél is kevesebbet kapott, õket csak bantusztánjaikban illette meg a választójog. A megosztási kísérlet nem vált be. Az erõszak kiterebélyesedett, a dél-afrikai rendõrség brutalitása a világsajtó napi témájává vált. A bojkott mind szélesebbé vált, Dél-Afrika a nemzetek páriájává lett, ahonnan kivonultak a befektetõk, a rendszer képviselõit kipellengérezték, szankciókat vezettek be, s a gazdaság csak rendkívüli felárakkal tudott hozzájutni a nélkülözhetetlen hitelekhez. Az ország 1987-ben 3 évre felfüggesztette külföldi tartozásainak fizetését. Az apartheid erkölcsileg és anyagilag is teljes csõdöt mondott, a társadalom, amelyet saját elképzelésére akart formálni, kormányozhatatlanná vált. Ezt a tényt végül az 1948 óta hatalmon lévõ Nemzeti Párt vezetése is belátta.

Sokszori nekifutás után 1990-tõl valódi reformok kezdõdtek, Mandelát 27 év után szabadon engedték, az apartheid törvényeket fokozatosan visszavonták, a pártok, így az ANC mûködését engedélyezték, az emigránsok hazatérhettek. Az uralkodó elit igyekezett a saját elképzelései szerint alakítani a jövõt. Ez az ország etnikai és regionális kantonizációját jelentette volna, gyenge konföderális törvényhozással és parlamenttel.

Az ANC az új körülmények között is képes volt a legkülönbözõbb ideológiai irányzatok integrálására, a kommunistáktól a liberális piacgazdaság híveiig. A több felvonásban megtartott kerekasztal-tárgyalásokon a civil szervezetek jó része is hozzá húzott. Vele szemben állt a Nemzeti Párt, amely azonban furcsa helyzetben volt. Múltja tehertétel volt, így a párt vezetõje, De Klerk elnök és köre igyekezett egyfajta harmadik erõként megjelenni. Ez a fajta polarizáció az ANC malmára hajtotta a vizet, mert a választást - leegyszerûsítve - a korábbi rendszer túlélésére vagy az azzal való radikális szakításra szûkítette. Az ANC oldalán egyedül a Pánafrikanista Kongresszus (PAC) jelenthetett volna alternatívát, képtelen volt azonban a választókkal elhitetni, hogy a fekete rasszizmust sutba dobva politizál, s nem kívánja a fehéreket - ahogy ígérte - egyszerûen a tengerbe zavarni. Az ANC tehát ezen a fronton is nyert; a különbözõ partikuláris érdekeket megjelenítõ, rendkívül nagy számú párttal és mozgalommal szemben a modern, egységes, ám multikulturális Dél-Afrika letéteményesévé sikerült válnia. A gyõzelem azonban a fekete közösség körében sem volt teljes, mert a zuluk jelentõs hányada az erõs központi kormányt elvetõ Inkatha Szabadság Párt (IFP) mögött sorakozott fel.

Az ANC és az IFP szimpatizánsai rendes utcai csatákat vívtak egymással. Az így elszabadult indulatok és a megfélemlítés miatt kétséges volt, sikerülhet-e az 1994 áprilisára kitûzött elsõ szabad választásokat a demokratikus játékszabályok szerint megtartani. A roppant nagy számú bel- és külföldi megfigyelõ is elsõsorban a zuluföldi fejleményekre volt kíváncsi. A kerekasztal részvevõi - a magyar gyakorlattól eltérõen - igyekeztek minél egyszerûbb választási szabályokat alkotni, hogy mindenki könynyen kiigazodhasson bennük. Az írástudatlanok számára képes ábrák magyarázták a teendõket.

A tíz évvel ezelõtt tartott elsõ, mindenki számára szabad válasz-tások végül is rendben lezajlottak. Az ANC több mint 60 százalékkal nyert, ám a kormányzásba az elõzetes megállapodásnak megfelelõen az összes parlamentbe bejutott pártot bevonta. A két Nobel-békedíjas, Mandela és De Klerk elnökként, illetve alelnökként még két évig egymás mellett dolgozott. Mandela pártja szemet hunyt a KwaZulu-Natal tartománybeli választási rendellenességek fölött, így ott az IFP kormányozhatott, ám vezetõje, Buthelezi a központi kormányban kapott miniszteri posztot.

H

Az új hatalom egyik legfontosabb teendõje az új alkotmány kidolgozása volt. A dél-afrikai alaptörvény az amerikai, kanadai és a nyugat-európai alkotmányok tapasztalataira épül. Sikerült igazán korszerû alkotmányt kidolgozni, elsõ, másod-, sõt harmadik generációs (ún. "zöld") jogokkal, az emberi jogok nemzetközileg elfogadott normáinak beépítésével. Az alkotmány részét képezõ Jognyilatkozat tartalmazza a pozitív megkülönböztetés és a földtulajdon igazságos újraosztásának elvét. Máig vitatott a hagyományos vezetõk (traditional leaders) jogkörökhöz juttatása a vidéki közösségekben, mivel õket nem választotta meg senki. Ugyancsak ellentmondásos a lakhatáshoz és az orvosi ellátáshoz való jogok alkotmányban szerepeltetése, mivel a gyakorlat roppant távol áll még ezektõl az elvektõl.

A dél-afrikai rendszerváltást a kelet-európait is felülmúló várakozások kísérték, s ezek csak töredékesen teljesültek. Az ANC 1994-ben a fehérek által birtokolt földek 30 százalékának átadását ígérte a föld nélküli fekete népesség számára. Mára ebbõl mindössze 2 százalék teljesült. Egyes számítások szerint a fekete lakosság legszegényebb 25 százaléka, amelynek a jövedelme már 1974 és 1994 között megfelezõdött, az utóbbi évtizedben újabb 10 százalékos veszteséget könyvelhet el. Ennek oka, hogy a szakképzetlen munkaerõ iránti kereslet drasztikusan csökkent. A szegénység és a 40 százalékos munkanélküliség a bûnözés melegágya. A politikai gyilkosságok megszûntek, ám Dél-Afrika így is toronymagasan vezeti a világ erõszakos haláleseti statisztikáit. A megállíthatatlanul terjedõ AIDS-járvány ma már havonta több áldozatot követel, mint ahányat az apartheid elleni harc húsz éve összesen. E tények bármelyike már önmagában is rövid távon megbuktatná a kormányt a világ legtöbb országában, esélyt sem adva a háromszori újraválasztásra. Hogy ez Dél-Afrikában másképp van, annak oka a rendszerváltás pozitív hozadékaiban is rejlik.

A gazdaságot sikerült átállítani a kitermelõ iparról a feldolgozó iparra. A külföldi befektetõk visszatértek, számos helyi cég pedig nemzetközi mamuttá nõtte ki magát a sör-, a papír- és egyéb iparokba történt befektetései révén. (Nálunk is itt vannak.) A rendszerváltás nem zsugorította össze a gazdaságot, ellenkezõleg, az elsõ pillanattól kezdve töretlen fejlõdésnek indította. Az ország nem csupán az afrikai kontinens messze legnagyobb gazdasága, de a szankciók feloldása után a legtöbb ottani ország elsõ számú kereskedelmi partnerévé vált. A gazdasági fejlõdésre építve milliók jutottak lakáshoz, egészséges ivóvízhez, áramhoz, telefonhoz, tartós fogyasztási cikkekhez. A fekete népesség leggazdagabb 25 százaléka 1994 óta harmadával nagyobb jövedelemhez jut, mint korábban. Mára a középvezetõk fele, a felsõ vezetõk negyede fekete. Fõleg az állami szektorban gyors az elõrejutásuk, ám a pozitív megkülönböztetést a magánszektorra is kiterjesztõ elõírásoknak köszönhetõen ott is nagyon keresik õket. Így a jól képzett feketék akár 15-20 százalékkal is többet keresnek fehér társaiknál. A kormány deklarált célja, hogy egy évtizeden belül a részvények negyede feketék tulajdonában legyen.

Ugyancsak az eredmények kategóriájába tartozik az 1996-ban létrehozott Igazság és Megbékélés Bizottság (Truth and Reconciliation Commission, TRC) sikeres mûködése is, amely nem csupán az apartheid rendszer 1960 és 1994 között elkövetett bûneit állította pellengérre, de fényt derített az ANC, az IFP és a PAC kiképzõtáboraiban gya-kori kényszertoborzásokra, megfélemlítési kampányaikra, erõszakba torkolló akcióikra is. A "bûn ne maradjon büntetlenül" elvének ideiglenes felfüggesztése által a politikailag motivált bûncselekmények önkéntes bevallói felmentést nyerhettek a Desmond Tutu Nobel-békedíjas érsek által vezetett bizottságtól, mely az apartheid korszak áldozatainak 22 ezer névbõl álló listáját is összeállította, s õk egyszeri, 3750 USA-dollárnak megfelelõ kártérítést kaptak. A Mandelát az elnöki székben 1999-ben követõ Thabo Mbeki ugyanakkor kizárta annak a lehetõségét, hogy a dél-afrikai kormány a hazai és nemzetközi vállalatokat az apartheid idején szerzett haszon miatt jóvátétel fizetésére kényszerítse.

Összességében Mandela és Mbeki kormányai sikeresnek mondhatók. Az afrikaiak nagy tömegének jobbítottak a sorsán, s az e jobbításból kimaradt milliók sem veszítették el a reményt, hogy eljön az idõ, amikor rájuk is sor kerül. E remény fenntartásán múlik, hogy negyedszerre, ötödszörre s még tovább is sikerül-e besöpörni a voksokat. Gyakorta prognosztizáltak valamiféle szocialista fordulatot a rendszer politikájában, éppen az alul lévõk megnyerése céljából. Ám a logika itt fordítva látszik mûködni, nem az elõrejutás jelenti a helyben maradást, már maga a maradás is eredmény. Ez annál is inkább így van, mert idõközben egyedül Zimbabwéból legalább kétmillió menekült zúdult az országra az ottani elhibázott politika követ-keztében fellépõ éhínség miatt. A gazdasággal természetesen más a helyzet, ott haladni kell elõre, s a keserû pirulát a pozitív megkülönböztetés többletköltségei jelentik. Mindez azonban eltörpül az egykor volt apartheid rendszerének fenntartási költségeivel szemben. Az 1996 óta ellendrukkernek számító De Klerk is elismerte az idei választások után, hogy a mai Dél-Afrika sokkal jobb feltételeket biztosít lakosainak, mint az 1994 elõtti.

Dél-Afrika utóbbi tíz évének ma még felbecsülhetetlen hozadéka, hogy a válsággal sújtott Afrikában a kibontakozást szolgáló kezdeményezések élére állt. Noha a kezdeti euforikus várakozások, miszerint az ország képes kivontatni a kátyúból az egész kontinenst, nem teljesültek, az ország hamar rátalált arra az útra, amelyet a körülmények szinte kínáltak. Tíz évvel ezelõtt Fekete-Afrika országainak többségében nem demokratikusan választott kormányok voltak hatalmon, az azóta eltelt években kevés kivétellel mindenhol szabad választásokat tartottak. Az egész kontinens profitálhat abból, ha a dél-afrikai példa ragadósnak bizonyul.

Neked ajánljuk