Publicisztika

Az utóbbi időben a középosztály egyre több tagja érzi úgy, hogy az állam feladata lenne az ő megélhetésének a biztosítása. Ezt az érzést erősíti a köztisztviselők nagy száma, valamint az, hogy akik elég kitartóan toporognak az állam nagy kasszája előtt, ritkán távoznak üres kézzel. Sok művészeti ág képviselői hasonlóan éreznek: legutóbb a filmipar képviselői vehették elégedetten tudomásul, hogy a Nagy Testvér nem érzéketlen igényeik iránt, és a költségvetésből juttat számukra egy kellemes összeget. Érthető, hogy az írók is szeretnének pénzt kapni az államtól.

A magyar fogyasztó rég megszokta a kéretlen küldeményeket - a kedvezményes árú (magyarul lejáró szavatosságú) húsvéti sonkákról, olcsó fuszeklikről, kétszáz forintos dezodorokról szóló nyomtatványok általában a kukában végzik pályafutásukat. A Fidesz - MPSZ legújabb küldeményei (egy db petíció plusz egy db tréfásnak szánt kamu csekk) ugyancsak erre a mintára készültek: Tesco-gazdaságos pártpropagandát kap a választópolgár, s ebbéli érzéseiben megerősíti, amikor elsőként Esztergályos Cecília írja alá az ívet

Az Országgyűlés hétfőn elfogadta a befektetők és a betétesek védelméről szóló törvénymódosításokat. Beérett a kormányzat kétéves erőfeszítése: nincs törvényi akadálya Szász Károly bankfelügyeleti elnök elmozdításának. Ám Szász és a koalíció küzdelmének nincs győztese. A harcban valamennyi résztvevő blamálta magát: az alkalmi baloldali nehéztüzérek éppúgy, mint maga Szász Károly. Előbbiek hiába firtatták az elnök személyes felelősségét a Magyar Fejlesztési Bank Orbán-éra alatti működése, a Premier Önkéntes Nyugdíjpénztár és az ingatlanszövetkezetek ügyében, és hiába támadták a felügyelet gazdálkodását, a saját mártíromságát mélyen átélő Szász állta a sarat. Szorgalmasan magyarázgatta a PSZÁF-törvényt, hangoztatta a szervezet állítólagos érdemeit a Pannonplast-, illetve a Kulcsár-ügy feltárásában (jóllehet a Pannonplast-ügyben maga a cég hívta fel a felügyelet figyelmét az ellenséges kivásárlás gyanús körülményeire; arra pedig Szász egyszer sem tudott magyarázatot adni, hogy a K&H Equities sötét ügyeiből miért nem lett botrány már sokkal korábban). Az elnököt időnként a Bankszövetség, az ellenzék és az államfő is védelmébe vette. Ám Szász elvétette a szerepét: független intézmény vezetőjeként, köztisztviselőként politikai játszmákban vállalt dicstelen szerepet, márpedig ez összeegyeztethetetlen a pozíciójával.

Ha a magyar gazdaságot csurkai módon részvénytársaságnak, a forint árfolyamát pedig részvényértéknek tekintjük, akkor azt mondhatjuk: a piacok az elmúlt másfél évben előbb jó drágán bevásároltak csőd közeli cégünkből, aztán olcsón megváltak részvényeinktől. Akkor, amikor a napnál is világosabbá vált, hogy sikerült kijutni a kátyúból. Ha meg az elmúlt öt hónapot nézem, hát előbb leesett az árunk a pokolba, aztán meg visszajött, holott lényegében nem történt semmi. Micsoda?

Az Európai Unióhoz 2004-ben csatlakozó kelet-közép-európai országok lakói szűk egy hónappal a nagy pillanat előtt nem érezhetik istennek magukat. Zeusz zavarban lenne, ha most akarná elrabolni a szép Európát. Vágyának titokzatos tárgya ugyanis épp komoly átalakuláson megy keresztül. Miként Bu–uel zseniális, hasoncímű filmjében ugyanazt a szépséget a helyzettől függően más színésznők jelenítették meg, Európa is nehezen megragadható és még nehezebben azonosítható. Azért lehet ez így, mert "Európa" történetének különös korszakát éli - nemcsak a következményeiben valójában senki által nem ismert keleti bővítési folyamattal küszködik, hanem az unió működésének egészét kell újraálmodnia.

Az ostobaság milyen fokára kell eljutni egy politikai pártnak ahhoz, hogy bizosan ne nyerhessen választást Magyarországon? Elég nagyon ostobának lenni, avagy csak az annál is ostobább létállapot a biztos bukó, netán a nagyon-nagyon ostobánál is hülyébbnek kell lenni az ellenzékiséghez? A megannyi fontoskodó okfejtés dacára - tizennégy évvel az első szabad választások után - erre a kérdésre egyszerűsödött az ún. magyar politikai közélet minden problémája. Nem véletlen, hogy mindez az elmúlt hét vége alapján merült föl bennünk, bár kétségtelen, hogy agyunkat már a "Baloldali tévét a baloldalnak!" imbecillitása is alaposan felpörgette.

Az orosz tábornokok hörgése (hogy tudniillik ezentúl majd jól lelövik a belga NATO-gépeket, ha a három balti állam fölül véletlenül az orosz levegőégbe tévednek) tulajdonképpen mára teljességgel érthetetlenné és anakronisztikussá vált. Pedig még tíz évvel ezelőtt is ez maga volt a világtörténelmi realitás: huh, megint jönnek az oroszok, kiássák Kádárt, és elveszik a nagymama vekkerét (meg néhány kisebb tájegységet). Persze már akkor is csak azért lehetett ez a realitás, mert elég sokan elhitték, vagy úgy tettek, mint akik elhiszik, hogy az: mindegy, elmúlt, fátylat rá.

. .

A rendszerváltás óta először fordult elő, hogy egy újságírót letöltendő szabadságvesztésre ítéltek rágalmazásért, vagyis egy olyan bűncselekményért, amivel kapcsolatban eleve csak a sértett magánvádja alapján indulhat eljárás. A Demokrata főszerkesztőjét azért ítélte tíz hónapi fogházra az első fokon eljárt Pesti Központi Kerületi Bíróság, mert lapjában valótlanul állította Mécs Imre országgyűlési képviselőről, hogy az ellene és társai ellen 1957-ben folytatott eljárás során - melyben első fokon őt magát is halálra ítélték - "feladta" társait, akiket részben az ő vallomásának köszönhetően akasztottak fel. Ahogy a bírósági ítélet indoklása is utal rá, aligha létezik a becsület csorbítására alkalmasabb magatartás, mint nagy nyilvánosság előtt "valakiről azt állítani, hogy miatta ítéltek halálra és végeztek ki több embert". A példátlan ítéletet mégis óriási felháborodás fogadta, és nem is csak az elítélt elvbarátai körében.

Az idei nőnapon több újságban, televíziós műsorban az újságírónőké volt a főszerep, ha médiumuk csatlakozott az UNESCO által meghirdett, a Nők szerkesztik a híreket című programhoz. Az akció védnöke az Esélyegyenlőségi Kormányhivatal volt. A nőnapi sajtót áttekintve kérdéses, van-e értelme egyetlen napra "emelni"- vagy inkább "korlátozni" - a nők emancipációját. A megjelent számtalan mézesmázos írás a nők fontosságáról, nélkülözhetetlenségéről, az irántuk érzett szeretetről és egyenjogúsítási igényükről szólt, visszaidézve a "minden anyának egy szál piros tulipánt" életérzést, hogy már a következő ünnepre is utaljunk.

A hét végén, az iraki háború első évfordulóján világszerte tüntetésekre gyűlt össze a hivatásos globalizációellenes szakmunkások, antiimperialista szabadságharcosok, ó-, új- és antikommunisták, radikális antiszemiták, vallásos és istentagadó pacifisták, a legkülönfélébb összeesküvés-elméletek híveinek és a "palesztin ügy" barátainak tarka tömege. Az érdeklődés lanyha volt: talán Olaszországban mozdultak a legtöbben (négyszázezren), de az annak idején erősen háborúellenes Németországban alig pár ezren mentek ki az utcára, a londoni események legfőbb attrakcióját pedig az a két Greenpeace-aktivista képezte, akiknek a Big Benre sikerült kifüggeszteniük transzparensüket, miszerint "Ütött az igazság órája". A tüntetők - amellett, hogy hazug trógernak nevezték Busht és Blairt - az iraki megszállás végét (valamint Palesztina fölszabadítását) követelték, nemet mondtak a terrorizmusra és a háborúra (az utóbbira fordított pénzt "oktatásra" és "munkahelyteremtésre" szánnák, természetesen nem Irakban), sőt, még az iraki ellenállást is éltették. Hozzák haza a katonákat, ne nyomják már el Irak népét ésatöbbi. Békét a világnak!

Megint bajban van ez a "nagy múltú egyesület". Az egy ideje soros "megmentő", ahelyett, hogy kicsengetne 300 millió forintot, kormol össze-vissza, mint egy sarokba szorított notórius kölcsönkérő. Kovács Ádám, aki már vagy húsz esztendeje feltalálta a rák halálbiztos ellenszerét, ilyeneket szól: de mindegy, milyeneket, a lényegük az, hogy majd holnap, majd holnap. (Még az is elhangzott, hogy valamelyik holnap készpénzben fizet 300-at.) Ez az aktuális probléma, és az is lehet, hogy valóban életbevágó az ügy, de e szomorú és szégyenteljes történet egészét tekintve mellékszál, egy jó ideje várható következmény csupán, ami biztosan elmúlik, s aztán is lesz valahogy.

Apámnak milyen egyszerű volt - sóhajtott fel dr. Kovács Arisztid, a kerület megbecsült, öreg háziorvosa. Szemüvegét gondosan beletette kopott fémtokjába, s azt ráhelyezte a hatóságtól érkezett hivatalos levélre. Holnaptól tehát megjelenik nála is az "ellátásszervező", hogy megalkudjanak: mennyiből gyógyíthat mellhártyagyulladást, légcsőhurutot, magas vérnyomást, kit küldhet kórházba, s kit nem. Ha jól viselkedik, az év végén jár neki a "fejkvóta alapján fizetett bónusz" - a takarékosság díja -, amit aszerint fizet az ügynök, hogy valamiféle normához képest olcsóbban vagy drágábban mérte-e a medicinát.

Bugár Béla, a szlovákiai Magyar Koalíció Pártjának elnöke durcásan visszautasította azt a kitüntetést, ami valójában nem is neki járt. Medgyessy Péter ugyanis azt mondta az önbugártalanított díjátadó után, hogy igazából a szlovákiai magyaroké a Magyar Köztársaság Érdemrend Nagykeresztje, meg a romániaiaké meg a szerbiaiaké, utóbbiak már hordják is, de a szlovákiaiak nem, mert nekik nem kell, vagyis Bugárnak nem (biztosan van már neki otthon).