A rendszerváltás óta először fordult elő, hogy egy újságírót letöltendő szabadságvesztésre ítéltek rágalmazásért, vagyis egy olyan bűncselekményért, amivel kapcsolatban eleve csak a sértett magánvádja alapján indulhat eljárás. A Demokrata főszerkesztőjét azért ítélte tíz hónapi fogházra az első fokon eljárt Pesti Központi Kerületi Bíróság, mert lapjában valótlanul állította Mécs Imre országgyűlési képviselőről, hogy az ellene és társai ellen 1957-ben folytatott eljárás során - melyben első fokon őt magát is halálra ítélték - "feladta" társait, akiket részben az ő vallomásának köszönhetően akasztottak fel. Ahogy a bírósági ítélet indoklása is utal rá, aligha létezik a becsület csorbítására alkalmasabb magatartás, mint nagy nyilvánosság előtt "valakiről azt állítani, hogy miatta ítéltek halálra és végeztek ki több embert". A példátlan ítéletet mégis óriási felháborodás fogadta, és nem is csak az elítélt elvbarátai körében.
H
A magánvádló honlapján (www.mecsimre.hu) megtalálható ítéletből kiderül: szó sincs justizmordról, az indoklás szigorúan követi a törvény előírásait és az Alkotmánybíróság vonatkozó határozatait. Először is a bíróság elrendelte a cikkbeli állítások valóságának bizonyítását, hiszen egy országgyűlési képviselővel mint közszereplővel szembeni tényállítások, ha igazak, éppenséggel a közügyek megvitatásának társadalmi érdekét szolgálják. Sőt, egy 1994-es alkotmánybírósági döntés nyomán az ilyen állítások még akkor is élvezik a véleménynyilvánítás szabadságának védelmét, ha utóbb valótlannak bizonyulnak, feltéve, hogy a közlő nem tudott a tények valótlanságáról, illetve nem mulasztotta el a tőle elvárható gondosságot a valóság felderítése érdekében. Vagyis a szerkesztő akkor is mentesült volna minden felelősség alól, ha bizonyítani tudta volna, hogy valótlanságot állított ugyan, de azt nem szándékosan, illetve nem az újságírói foglalkozás szabályainak gondatlan megsértésével tette.
Ám a bizonyítási eljárás során a szerzőnek a cikk egyetlen állítását sem sikerült igazolnia. A mindenki számára hozzáférhető jegyzőkönyvekből a bíróság megállapította, hogy Mécs annál is kevésbé "adhatta fel" társait, mert őt utolsóként tartóztatták le, és nemhogy másokra terhelő vallomásokat tett volna, hanem éppenséggel a halálos ítéletben terhére rótták, hogy védi társait. Ilyen szándékos hazugságok bizonyítása esetén a bíróság akár az aljas indok minősítő körülményét is megállapíthatta volna, de ezt nem tette, hanem megelégedett azzal, hogy másik két ilyen körülményt állapított meg: a nagy nyilvánosság előtti elkövetést és a jelentős érdeksérelem okozását. Ezekhez képest a bíró még a büntetés megállapításakor sem alkalmazta a törvény teljes szigorát, hiszen a maximálisan kiszabható kétéves szabadságvesztésnek még a felét sem rótta ki.
H
Úgy látszik tehát, az ítélet megfelel a törvényesség igényeinek.
Mi hát a baj vele?
Leginkább az, ami kívül esik az ítélkezőbíró kompetenciáján: az tudniillik, hogy az alapjául szolgáló törvényi rendelkezés, a Btk.-nak a rágalmazásról szóló 179. §-a lehetővé teszi szabadságvesztés büntetés kiszabását is, és ezzel a büntetőjog legszigorúbb szankciójával sújt egy olyan magatartást, ami minden demokratikus társadalom egyik legbecsesebbnek tartott alkotmányos jogát, a véleménynyilvánítás szabadságát valósítja meg. A magyar Alkotmánybíróság a következőképpen vélekedik e jogról: "A véleménynyilvánítás szabadságának kitüntetett szerepe van az alkotmányos alapjogok között, tulajdonképpen >>anyajoga>kommunikációsH
Persze a kérdés ennél általánosabb formában is megfogalmazható: vajon egyáltalán alkotmányos-e az, hogy a büntetőjog szankcionálja a rágalmazást (és az ehhez hasonló becsületsértést)? Vagyis nem aránytalanul súlyos korlátozása-e a szólás és a sajtó szabadságának a büntetőjog? S továbbmenve: nem lenne-e az akkor is, ha annak szankciói közül kivennénk a szabadságvesztés büntetés lehetőségét?
Az első kérdésre azonban a magyar Alkotmánybíróság már válaszolt idézett, 1994-es döntésében. A 36/1994. (VI. 24.) AB-határozat megsemmisítette a Btk. "hatóság vagy hivatalos személy megsértése" című rendelkezését. Ez volt az a tényállás, amelynek alapján a bíróságok minisztereket bíráló politikusokat (Horváth Balázs kontra Eörsi Mátyás), illetve társadalomtudósokat (Antall József kontra Lengyel László) marasztaltak el. Az alkotmánybírák döntése értelmében elvileg nem ellentétes az alkotmánnyal a hatóság vagy a hivatalos személyek becsületének vagy jó hírnevének büntetőjogi védelme, ugyanakkor a közhatalmat gyakorló személyekkel, valamint a közszereplő politikusokkal kapcsolatos véleménynyilvánításban messzebb lehet elmenni, mint más személyek esetében. Márpedig a magyar Btk. a közszereplőket szigorúbb szabályokkal védte a sértő szavaktól. E rendelkezés megsemmisítése óta a hivatalos személyek - mint például az országgyűlési képviselők - becsületének védelme is a Btk. mindenkire vonatkozó becsületsértési és rágalmazási tényállásai alapján történhet.
H
Vagyis az alkotmánybírák még közszereplőkkel szembeni megnyilvánulások esetében sem minősítették alkotrmányellenesnek azt, hogy a rágalmazást a büntetőjog rendeli büntetni. Ugyanakkor az Alkotmánybíróságnak ez a határozata nem vizsgálta azt a kérdést, vajon alkotmányos-e, hogy a büntetőjogi tényállás lehetővé teszi a rágalmazó bebörtönzését, vagyis személyes szabadságától való megfosztását is. Ezt a kérdést érinti az Emberi Jogok Európai Bíróságának a Dalban kontra Románia ügyben 1999. szeptember 28-án hozott ítélete. A strasbourgi eljárásban a panaszosok egy helyi hetilap tulajdonosa és szerkesztője voltak Romániából, akik két cikket jelentettek meg a helyi mezőgazdasági kombinát igazgatójának feltételezett csalásairól és a felügyelőbizottság szenátor tagjának ebben vállalt szerepéről. Azt követően, hogy az igazgató és a szenátor ellen bűncselekmény hiányában megszüntették a nyomozást, ők kezdeményeztek eljárást a panaszosok ellen rágalmazás miatt, amiben a román bíróság bűnösnek mondta ki, és szabadságvesztésre ítélte őket. A panaszosok pedig az kérték, hogy a strasbourgi bíróság állapítsa meg, a publikált cikkek miatti elítéléssel Románia megsértette az Európai emberi jogi egyezmény 10. cikkelyében biztosított véleménynyilvánítási szabadságukat. A bíróság megállapította, hogy a cikk az abban foglalt becsületsértő állítások ellenére közérdeket érintett, és számot tarthatott a közösség érdeklődésére. A meggyanúsítottak becsületvédelemhez fűződő érdeke és a sajtó mint a "közösség házőrző kutyája" szerepének érvényesülése konfliktusában a bíróság az utóbbinak adott elsőbbséget azzal, hogy ítéletében megállapította: a panaszosok bűnösségének megállapítása és velük szemben szabadságvesztés büntetés kiszabása indokolatlanul aránytalan beavatkozást jelentett véleménynyilvánítási szabadságukba.
H
Mi következik mindebből erre az ügyre és a hozzá hasonló esetekre nézve? Célszerű lenne felülvizsgálni a Btk. rágalmazási (ésbecsületsértési) tényállásának alkotmányosságát. (Ezt akár már ebben az ügyben születendő jogerős ítélettel szembeni úgynevezett alkotmányjogi panasszal is kezdeményezni lehet, feltéve, hogy a másodfok szintén szabadságvesztés büntetést szab ki.) Mint említettem, az Alkotmánybíróságtól nem várható, hogy a tényállás egészét alkotmányellenesnek nyilvánítsa, viszont elképzelhető ez a szabadságvesztés büntetéssel kapcsolatban. Ettől függetlenül a törvényhozó megteheti, hogy kitörli az egész tényállást a Btk.-ból. Mi maradna ebben az esetben az olyan, semmi esetre sem védendő szövegek "büntetéseként", mint amilyen Bencsik hazugsága volt? A sajtó-helyreigazítás lehetőségén kívül mindenekelőtt a polgári törvénykönyv személyiségi jogi szankciói, köztük is elsősorban a nem vagyoni kártérítés, ami - ha kellően súlyos - anyagilag akár tönkre is teheti a rágalmazót, anélkül, hogy áldozatot csinálna belőle.
A szerző alkotmányjogász, egyetemi tanár.
