Az utóbbi időben a középosztály egyre több tagja érzi úgy, hogy az állam feladata lenne az ő megélhetésének a biztosítása. Ezt az érzést erősíti a köztisztviselők nagy száma, valamint az, hogy akik elég kitartóan toporognak az állam nagy kasszája előtt, ritkán távoznak üres kézzel. Sok művészeti ág képviselői hasonlóan éreznek: legutóbb a filmipar képviselői vehették elégedetten tudomásul, hogy a Nagy Testvér nem érzéketlen igényeik iránt, és a költségvetésből juttat számukra egy kellemes összeget. Érthető, hogy az írók is szeretnének pénzt kapni az államtól.
H
A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma decemberben pályázatot írt ki Édes anyanyelvünk címmel, amelynek keretösszege 100 millió forint. Az írók szakmai szervezetei ezt "elhamarkodottnak és elhibázottnak" nevezték. Ezután tárgyalások kezdődtek a minisztérium és a külön e célra létrejött írói kerekasztal között (lásd: Tolldíj, Magyar Narancs, 2004. február 26.). Érdemes megvizsgálni, hogy milyen módon kívánatos támogatni az írók működését.
Szinte bárhol és bármikor olvashatunk olyan jellegű állításokat, hogy a művészek, az írók nincsenek megfizetve, nem kapnak annyi pénzt, amennyi jár nekik, amennyi méltányos lenne stb. Ezért az államnak (vagy valaki másnak, akinek pénze van) segítenie kell. Korrigálnia kell a piac (vagy a kizsákmányoló, gonosz kiadók) által rájuk mért méltánytalanságokat. Ahhoz, hogy az írók állami támogatásának kérdését érdemben megvizsgáljuk, szükséges annak a tisztázása, hogy mit is értünk a méltányosságon vagy azon, hogy "rendesen meg van valaki fizetve". Ha ezt tisztáztuk, akkor eldönthetjük, hogy mi az oka annak, hogy az írók által kapott összeg eltér attól, amit megérdemelnek. Ha valaminek tudjuk az okát, akkor tudjuk hatékonyan korrigálni; pénzt egyébként is lehet adni, de az alapproblémák megmaradnak.
H
Mit értünk azon, hogy valaki annyi pénzt kap, amennyit ér az általa végzett munka? A közgazdászok általában azt állítják, hogy valakinek pontosan annyit ér a munkája, amennyit versenyző piacon fizetnek érte. Ha én jól tudok szakdolgozatokat begépelni, és egy szakdolgozat begépelésének piaci ára 10 ezer forint, ezt a munkát 10 ezer forintra értékeli a társadalom. Eldönthetem, hogy elvállalom-e; de többre senki nem fogja értékelni erőfeszítéseimet, hiszen 10 ezer forintért felfogadhat valaki mást helyettem. Ezt az árat elfogadják a vevők és az eladók is: ez a munka ennyit ér a társadalom számára. Vagyis a piaci árat általában méltányosnak nevezhetjük abban az értelemben, hogy tükrözi azt: az adott munka menynyit ér a társadalomnak.
Miért mondhatjuk mégis azt, hogy az íróknak adott pénzekre ez nem igaz?
H
Egyrészt komoly problémát okozhat, ha csak kevés kiadó van a piacon. Ezek a kiadók kevesebbet fognak fizetni az író munkájáért, mert kisebb köztük a verseny, sőt akár össze is játszhatnak. Ráadásul előfordulhat, hogy az alacsonyabb díj miatt kevesebb mű születik. A kiadók erőfölényüket más módon is kihasználhatják: elképzelhető, hogy a szerződés többi részét is a saját előnyükre formálják. Például megszerzik maguknak a művel kapcsolatos jogokat; így ha az nagyon sikeres lesz (és például megfilmesítik), a szerző a későbbi jövedelmekből már csak kismértékben részesül. Ilyenkor tehát a kiadók piaci erejük okán a méltányosnál alacsonyabb honoráriumot fizetnek, kevesebbet, mint amit az adottmű a kiadónak ér.
Hangsúlyozni kell azonban, hogy ez a probléma csak akkor áll fenn, ha nagyon kevés kiadó van a piacon. Mivel Magyarországon több tucat kiadó foglalkozik kortárs szépirodalmi művek kiadásával, ezért ezek között - ha nem játszanak össze - elég erős versenynek kell lennie ahhoz, hogy annyit fizessenek a művekért, amennyit az nekik ér. Ebben az esetben is elképzelhető, hogy az írók alacsonynak érzik a honoráriumot, amit kapnak, de ez azt jelenti, hogy a művüket a társadalom csak ennyire értékeli.
Mi a helyzet akkor, ha a kiadók összejátszanak, és árkartellt alkotnak? Ez azt jelentené, hogy a kiadók közösen állapítják meg a honoráriumokat, és nyilván kevesebbet fizetnek, mint amennyi a versenyző ár lenne. Ez valóban jogtalanul károsítaná az írókat. Ha viszont valaki azt gondolja, hogy ez a helyzet áll fenn, akkor a Gazdasági Versenyhivatalhoz kell fordulnia, amely azért működik, hogy az ilyen ügyeket kivizsgálja, és - ha beigazolódik a kartell gyanúja - megfelelő intézkedéseket hozzon. Ha valaki nem fordul a versenyhivatalhoz, ne próbáljon ezzel az érvvel állami támogatást szerezni, hiszen ő maga sem gondolja komolyan.
H
Az alacsony honorárium ellenszereként felmerülhet az ötlet, hogy bevezessék a "minimális honoráriumot", amelynél senki sem fizethet kevesebbet. Ez az intézkedés emelheti a szerzői díjakat az olyan piacon, ahol csak néhány kiadó működik, hiszen a kiadókat rákényszeríti arra, hogy valamivel többet fizessenek, vagyis extraprofitjuk egy részét juttassák az íróknak. Versenyző piacon azonban - ahol a profit a verseny miatt akkora, mint a gazdaság más szektoraiban - az ilyen intézkedés egyetlen hatása az lenne, hogy azoknak az íróknak a könyvei, akik eddig nagyon alacsony honoráriumot kaptak, egyáltalán nem fognak megjelenni, mert nem éri meg őket kiadni. Tehát egy ilyen intézkedés magában hordozza azt a kockázatot, hogy a kezdő írók egy része el sem tud indulni az írói pályán, mert nem tudja kiadatni a könyvét. A szerződések előnytelensége miatti problémán lehet segíteni - nagy kiadói erőfölény esetén - olyan módon, ha az állam megtiltja, hogy az írók eladják a művükkel kapcsolatos összes jogot. Az ilyen intézkedés azonban sérti a szerződések szabadságát, és ehhez nagyon erős indok kell. Versenyzői piacon azonban ilyen nincs.
H
A következő probléma az, hogy a szerzői jogokat nem tartják tiszteletben. A tárgyalás alatt álló intézkedések egy része ezzel függ össze. Már eddig is reprográfiai járulékot kellett fizetni a másológépek importőreinek, sőt a jövőben ezt talán a nyomdai eszközökre is kiterjesztik. 'szintén szólva nem gondolom, hogy az írók bevételeit leginkább a fénymásolók csökkentenék. Ráadásul ezt a problémát a kiadóknak kell megoldaniuk, akik ebben megfelelően érdekeltek is. Vagyis nem világos, hogy miért pont az írókkal kellene megtárgyalni. A másik ilyen jellegű ötlet az, hogy a könyvtárakból kölcsönzött kötetek után is szeretnének bevételhez jutni az írók, és bevezetnék az Európában már elterjedt nyilvános haszonkölcsönzési jogot. Vagyis egy alapból az alapján kapnának pénzt az írók, hogy kinek hányszor vették ki a könyvét a könyvtárból. Ez nyilván jó ötlet lenne, ha az alapba magától kerülne pénz. Ez azonban nem valószínű a világegyetem jelenlegi berendezkedése mellett, ezért érdemes megvizsgálni, hogy honnan kerülhet oda. Az egyik lehetőség, hogy a kiadók adják össze (minden eladott könyv árának 6 százalékát). Az Európában leginkább elterjedt megoldás azonban az, hogy az állam pakol a kalapba. Ekkor viszont a szűkös állami támogatásokat elsősorban a sikeres írók kapnák (hiszen az ő könyveiket veszik ki legtöbben a könyvtárból), ami nem indokolható meg könnyen. Egy alternatív megoldás lenne, ha a kiadók - a külföldi szakfolyóiratokhoz hasonlóan - különböző árat kérnének a magánszemélyeknek és a könyvtáraknak eladott könyvek után.
H
Az íróknak fizetett piaci honoráriumok és a műből adódó társadalmi haszon közötti legfontosabb különbség azonban abból adódik, hogy a mű többet ér a társadalomszámára, mint amennyit az emberek fizetni hajlandóak érte. Ezt több érvvel is alá lehet támasztani. A művek sok örömet okozhatnak a jövő generációinak, amelyek - definíció szerint - nem tudnak jelenleg fizetni. A művek az egész magyar kultúra színvonalát növelhetik, ami hasznot hoz a társadalom minden tagjának, akiknek egy része nyilván nem veszi meg az adott könyvet. Ezen kívül fontosak az országimázs szempontjából is, amelynek javítása - mint megtudtuk - állami feladat. Vagyis a társadalmi hasznok egy része nem jelenik meg a piaci értékítéletben. Ennek két következménye van: egyrészt az írók nem kapnak méltányos bért, hiszen nem méltányos az, hogy valaki kevesebbet kap a munkájáért, mint amennyi hasznot az a társadalomnak hozott. A másik probléma az ösztönzők problémája: ha egy szakmában alacsonyabb a fizetés, mint amennyit az a munka a társadalomnak jelent, akkor kevesebben fogják azt a szakmát választani, mint az társadalmi szempontból optimális lenne.
Az, hogy a piacgazdaság által létrehozott méltánytalanságok közül melyiket és milyen mértékben korrigálja az állam, alapvetően értékválasztás kérdése. Ezek a korrekciók azonban rendkívül drágák, mert másoktól kell evonni azt az összeget, amit - például - az írók megkapnak. Tehát nem elég elvi szinten egyetérteni ezekkel a nemes igazságossági megfontolásokkal. Mit javasolna a kedves olvasó: jelenlegi nettó fizetésének mekkora további részét vonja el az állam abból a célból, hogy a társadalomért sokat tevő természettudósok minél jobb körülmények között élhessenek? És a közgazdászok? És a volt parlamenti képviselők? És az írók? No ugye. Nyilván mindenki éljen közülük méltó körülmények között, de ehhez talán nincs szükségük túl sok állami támogatásra. A méltó körülmények közötti élet mindenkinek joga: és nagyon sokan élnek méltatlan körülmények között ebben az országban, sokkal méltatlanabbak közt, mint az írók. Ezeknek az embereknek nincsenek lobbiszervezetei, és nem tudják érdekeiket olyan hatékonyan érvényesíteni. A társadalmi szolidaritásnak elsősorban az ő megsegítésükre kell irányulnia.
Az ösztönzők kérdése még érdekesebb. Ha az irodalomba több pénz kerül, akkor ennek hatására többen fogják az írói pályát választani. Ha az állam ezt szeretné, akkor érdemes lehet támogatni a fiatal írókat. Ha a fiatal írók ösztöndíjakban részesülnek, akkor többen tudják kipróbálni magukat, és nem mennek el tehetséges potenciális írók tőzsdeügynöknek. A későbbiekben az a kérdés, hogy az állam szeretné-e azt, ha nem túl tehetséges írók is a pályán maradnának az állam támogatásával, vagy azt gondolja, hogy - mint a legtöbb más szakmában - azok legyenek főállásban írók, akik többé-kevésbé meg is tudnak élni az irodalomból.
Mit lehet tehát tenni? Az egyik véglet az utópia: létrehozzuk az Állami Irodalmi Részvénytársaságot, és az Írók ennek a vállalatnak lennének a munkavállalói, mondjuk, közalkalmazotti fizetésért. Az első emeleten dolgoznak az egyelőre csak harmadosztályú írók, akik tíz év megerőltető munka után előlépnek másodosztályú írókká, és fizetésemelést is kapnak. Ez a felállás teljesen függővé tenné az írókat; valószínűleg egyetlen komoly alkotó sem szeretne vagy tudna ilyen körülmények között dolgozni. Az alkotás egyéni munka - a tudományos kutatóintézetekkel ellentétben -, ezért semmi sem indokolna egy ilyen felállást. Számos nagy mű született olyan módon, hogy a szerző a főbérlővel és a tüdőbajjal vagy a szifilisszel viaskodott: az állami langyos pocsolyában valószínűleg kevés érték jönne létre. Az igazi zseniket pedig valószínűleg csak negyedosztályú íróknak nyilvánítanák, és továbbra se kapnának fizetést. Az állam egyébként - ösztöndíjak, díjak vagy épp a digitális akadémiai tagsággal járó életjáradék formájában - jelenleg is ad "fizetést" egyes íróknak: ez a rendszer azért elfogadhatóbb, mert a döntéseket szakmai zsűrik hozzák, és az (ösztön)díjazott szerzők nem betonozódnak be egy állásba, ahol esetleg nem színvonalas alkotásokat kellene termelniük.
H
Az írói munkában nem baj, ha az alkotó az olvasóktól nemcsak azíró-olvasó találkozókon kap visszajelzést, hanem olyan formában is, hogy a bére attól függ, hányan veszik meg a könyvét. Lehet, hogy a piac értékítélete nem mindenben helyes: mindenki számára nyilvánvaló, hogy sokkal többet vásárolnak néhány művészi értékkel nem bíró könyvből, mint a legtöbb komoly szépirodalmi alkotásból. Nevezhetjük ezt sajnálatosnak, de számos ilyen igazságtalanság van a világban. A piaci értékítélet lehet torzított, és az állam be is avatkozhat. Ennek azonban nem az a megfelelő módja, hogy az íróknak fizetést ad, vagy lobbiszervezeteket töm ki pénzzel. Sokkal hasznosabb az, ha a keresletet növeli. Ennek több módja lehet: ártámogatást fizet a könyvekre, könyvutalványt ad az iskolásoknak vagy könyveket vásárol a könyvtáraknak. Ezek közül az olyan megoldásokat érdemes előnyben részesíteni, amikor nem az állam dönt arról, hogy milyen könyveket kapnak az emberek vagy a könyvtárak. Az emberek sokkal jobban el tudják dönteni, hogy milyen könyvet szeretnének, mint akár az állam, akár az írói lobbiszervezetek. Ily módon az emberek vagy a könyvtárak olcsóbban - vagy ingyenesen - juthatnának könyvekhez. Ha egy szerzőnek ilyenkor sem vásárolják meg a könyvét, akkor ez nagy valószínűséggel arra utal, hogy az adott mű nem nagyon jó. Persze lehet, hogy a világ még nem érett a mű befogadására, de erősen kétlem, hogy az állam ezt jobban el tudná dönteni.
Azt gondolom tehát, hogy a piaci értékítélet nem feltétlenül fejezi ki a mű összes értékét, de ha az írók jövedelme elsősorban ettől függ, az egyáltalán nem baj: az olvasók értékítélete jelenjen meg az írók jövedelmében. Ha az irodalmat az állam támogatni akarja, akkor elsősorban az olvasást kell támogatnia, és így közvetve az írókat. Ha közvetlenül az írókat támogatják, akkor egyrészt a művek kevesebb olvasóhoz fognak eljutni, másrészt egyáltalán nem biztos, hogy így bármilyen értelemben jobb könyvek fognak megjelenni.
A szerző közgazdász.
