Ha a magyar gazdaságot csurkai módon részvénytársaságnak, a forint árfolyamát pedig részvényértéknek tekintjük, akkor azt mondhatjuk: a piacok az elmúlt másfél évben előbb jó drágán bevásároltak csőd közeli cégünkből, aztán olcsón megváltak részvényeinktől. Akkor, amikor a napnál is világosabbá vált, hogy sikerült kijutni a kátyúból. Ha meg az elmúlt öt hónapot nézem, hát előbb leesett az árunk a pokolba, aztán meg visszajött, holott lényegében nem történt semmi. Micsoda?
H
Hosszú idő óta először a piaci szereplők számára előre nem látott, orientáló jellegű kamatdöntést hozott a múlt héten a Magyar Nemzeti Bank (MNB) Monetáris Tanácsa, amikor 252-253 forintos euróárfolyam mellett jelképes mértékben csökkentette a jegybanki alapkamatot. Utoljára nem egészen 5 hónappal ezelőtt, november elején volt ilyen erős a nemzeti valuta - csak éppen 3 százalékkal alacsonyabb jegybanki alapkamat mellett. Azóta az árfolyam megjárta Tolnát, Baranyát, volt 270 forint fölött, komoly pénzintézetek nyilvános elemzésekben jósoltak neki ennél is sanyarúbb jövőt, "bankközi" sms-ekben pedig hisztérikus traderek riogatták egymást az árfolyamsáv gyenge szélét jelképező 324 forintos euróval. A lapok és a televíziók válságról beszéltek, az ellenzék rátett egy lapáttal, a miniszterelnök menesztette a pénzügyminisztert, a gazdaság állapota pedig - jó magyar szokás szerint kóklerek által vezérelve - a közbeszéd tárgyává vált. Aztán idén januárban megfordult a trend, a forint árfolyama erősödni kezdett, előbb visszatért a 250-260 forintos tartományba, és mostanság abból is kitörni készül lebegési sávjának erős széle, azaz a 240-es euróárfolyam felé. Mi volt ez a fanyar kanyar az árfolyamban, és alá lehet-e támasztani az árfolyammozgást egy makrogazdasági fordulattal?
Hát nem. A forint erősödése azóta tart, amióta az MNB - kevés jó döntésének egyikével - saját publikációs naptárát sutba vágva, idő előtt közzétette a folyó fizetési mérleg hiányának első korrekcióját. A javított adat szerint a deficit "csak" 4,2 milliárd euró volt 2003-ban. A korrigált szám az éppen aktuális piaci várakozásoknál fél-, a szeptember-októberi várakozásoknál pedig egymilliárd euróval volt kedvezőbb. A sajtóból és a képernyőről jól ismert elemzők nyilvánosan persze nem lepődtek meg, de a kommentárok után megnyalták a plajbász hegyét, és nekiláttak átírni számaikat. Holott a kedvező fizetési mérleg és a később publikált, ugyancsak a várakozásoknál jobb GDP-adat nem volt előzmények nélkül való.
A jó adat csak ráirányította a figyelmet arra, amire a kollektív hisztéria alatt senki sem figyelt: arra tudniillik, hogy a magyar gazdaság egészen jó úton jár. A foglalkoztatás folyamatosan emelkedik, a magánszektor beruházásai simán kompenzálják az állam visszahúzódását, az ipari termelés látványosan bővül, az export felpörgött, hónapok óta és gyorsan javul a külkereskedelmi mérleg egyenlege, trendszerűen csökken a folyó fizetési mérleg hiánya, és magához térni látszik az idegenforgalom. Hogyan lehetséges, hogy ennyi jó hír mellett tavaly decemberben valóságos piaci hisztéria uralkodott el, kapkodó traderek szabadultak forintalapú befektetéseiktől és adták el magyar államkötvényeiket, ma pedig 300 bázisponttal magasabb kamatot kell fizetnünk azért, hogy ugyanolyan legyen az árfolyam, mint 5 hónappal ezelőtt? (Lásd: A pénz beszól; Magyar Narancs, 2003. december 11.)
Az utóbbi időben a forint árfolyama a korábbi évekhez képestrendkívüli volatilitást mutatott, magyarán ingadozott összevissza. Ezt pedig utálják a komoly befektetők: ilyenkor nem jó kereskedni, mert könnyen pórul járhatunk, nagy a bukás esélye. Igaz, lehet kaszálni is, de csak a sok pénzt kezelő nagy kötvényalapok kockázattűrő képességét maghaladó rizikó mellett. A nagy volatilitás bekerül a könyvekbe, hogy kockázati szinteket számoljanak belőlük fejcsóválva azok, akik arról döntenek, hogy hová tegyék mások megtakarított pénzét (vagyis az alapkezelők). De a volatilitás bekerül a fejekbe is: ugyanezek az emberek bevésik az agyukba azokat az ügyféltelefonokat, amelyekben a megtakarító bajor parasztok az iránt érdeklődtek, ugyan hogy a ménkűbe érhet 9600 eurót az egy hónapja betett 10 000 eurójuk. "Hát kezicsókolom, úgy van az, hogy vettünk néhány magyar államkötvényt, de azóta lement az ára, de ne tessen aggódni, jó lesz az még később" - mondja ilyenkor az alapkezelő, de nem felejt el megemlékezni a magyarok jó édes anyukájáról, amiért ilyen helyzetbe hozták. És ha még az év végi bónusz is elmegy néhány magyar fejes hülye nyilatkozata miatt, akkor a mi alapkezelőnk 55-ször meggondolja, hogy mikor vesz legközelebb forintot.
Ezt a jelenséget nevezik a tévében nyilatkozó nagyokosok bizalmi válságnak. De mi a baj ezzel a bizalmi válsággal? Az, hogy sokba kerül. Képzeljük el, mibe kerülhet az országnak a november végi 3 százalékos kamatemelés, ha tudjuk, hogy a tavaly májusi hasonló mértékű monetáris szigorítás 70-80 milliárd forinttal növelte az állam kamatkiadásait. Aszerint, hogy meddig marad fenn a magas kamat, több tíz milliárd forintról beszélünk. Ennyivel kevesebb pénzt lehet másra költeni, vagy ennyivel nagyobb lesz már megint az államháztartási hiány.
H
Ha megvan a bizalmi válságunk, és van belőle bajunk is, keressünk felelőst. A szocialista retorika szerint Járai Zsigmond alkalmatlan a posztjára, rossz döntéseket hoz, mi több, fideszes, ezért direkt kártékony. Tekintélyes nemzetközi lapok ugyancsak nincsenek megelégedve a jegybank elnökével, amiért az szóvivője útján jól helyre is rakja őket. Ez így természetesen nem igaz. Nem igaz, mert Járai az MSZP és a kormány forintgyengítő retorikája és lépései nélkül nem tudott volna ennyi bajt csinálni, és nem igaz, mert Járai egy személyben nem tehető felelőssé a jegybank döntéseiért. Célszerűbb tehát a tényleges döntéshozó, a Monetáris Tanács vagy általában az MNB felelősségéről beszélni. Erről viszont lehet és kell is, mert a független intézmények teljesítményéről szóló közbeszéd csak valami egészen elborult magyar prüdéria szerint tekintendő bűncselekménynek - minden értelmes országban természetes terep a sajtó számára.
Az MNB az elmúlt másfél évben sokat hibázott. Hiba volt az erős oldali forint elleni támadást megelőző makacs ragaszkodás a magas kamatszinthez, és hiba volt az úgynevezett csendes intervenció is. Ezen a néven fut az a gyakorlat, ahogyan az MNB megszabadult az erős oldali rohamkor fölvásárolt több milliárd eurótól. A kifejezést maga Járai Zsigmond használta tavaly május végén, amikor bejelentette, hogy ennek vége. A gyakorlat lényege az volt, hogy a jegybank stróman bankon vagy bankokon keresztül négy hónap alatt váltotta vissza forintra a nyakán maradt devizát. Ezzel a január végétől május végéig tartó időszakra titokban mesterséges árfolyamot generált, így az árfolyam ebben a 4 hónapban nem tükrözte a valóságos folyamatokat. A csendes intervenció lezárultát követő bejelentés hatására a forint jelentősen gyengült: hirtelen világossá vált, hogy az MNB által generált árfolyam nagyobb bizalmat tükrözött a magyar gazdaság iránt a valóságosnál.
Ugyancsak hiba volt - és ezt maga Járai is elismerte -, hogy az MNB Monetáris Tanácsa elfogadta a kormány agyszüleményét a forint árfolyamsávjának eltolásáról. Miután ez a sáveltolás a gyenge irányba történt, a piac annak jeleként értelmezte, hogy a kormány és az MNB a magyar exportőrök megsegítése érdekében hajlandó a csatlakozás előtt gyengíteni az árfolyamot. Ez pedig nem jó jel a külföldi befektetőknek, mert hiába kapnak magasforintkamatot, ha a pénzt visszaváltva dollárra vagy euróra kevesebbet visznek haza, mint amennyit idehoztak.
Lényegében hibának minősítette az MNB maga is, hogy a május-júniusi forintgyengülés és kamatemelés után az árfolyamsávon belül egy keskenyebb, kis mozgásteret biztosító fiktív árfolyamsávot határozott meg magának az MNB, és ehhez - legalábbis retorikájában - mereven ragaszkodott. Ez sebezhetővé, spekulációk céltáblájává tette a nemzeti valutát, hiszen folyamatosan fenntartotta a lehetőségét annak, hogy az e sávból kilógó árfolyam kamatlépésre kényszeríti a jegybankot. Ez a szűk sáv kezdetben beváltotta a hozzá fűzött reményeket és hozzájárult a forint magára találásához, de azelőtt kellett volna feladni, hogy a piac azt kikényszerítette.
És itt jutunk el oda, ami a jelenlegi MNB-vel a legnagyobb probléma: hogy nem tűnik okosabbnak a piacoknál, holott ez, minden más szereplőnél jobb információellátottsága és elismert szakértőgárdája okán, elvárható volna tőle. Az MNB-nél kevesebben tudják jobban, hogy a piacok, ha magukra hagyják őket, hibáznak. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az elmúlt hónapok árfolyammozgása és a múlt hétfői kamatcsökkentés forinterősítő hatása. Annyi történt csupán, hogy a Monetáris Tanács döntése és annak kommentárja súlyt adott annak a közlésnek, miszerint a magyar gazdaság szemlátomást túljutott a nehezén.
És lám, a piacok végre felkapták a fejüket.
"Mire ilyen optimisták ezek?" - kérdezte a magyar gazdaságot forintostul, Járaistul temetni vágyó alapkezelő a kuktájától, aki azóta új hangvételű elemzését készíti a magyar gazdaságról. Az alapkezelő azóta többször gondol forintvásárlásra, 55-ös penitenciánk az utóbbi időben szépen ketyeg lefele. Végre.
Akkor mondták
Tréfás dolog mostanában 2002. decemberi és tavaly decemberi elemzői véleményeket olvasgatni. Egy évvel korábban a tavalyinál lényegesen rosszabb, sőt még tendenciájukban is romló makroadatok mellett néztük végig az árfolyamsáv erős oldala ellen indított spekulációs rohamot, vagyis azt, hogy külföldiek baromi sok forintot vásároltak. (Lásd: Támadás az erős szélen; Magyar Narancs, 2003. január 23.) Ami pedig csak azért következett be, mert valahol valakik vakon hittek abban, hogy a piac optimistább a fafejűnek mutatkozó jegybanknál. Történt mindez akkor, amikor már ismertté vált az államháztartás 9 százaléknál magasabb 2002-es hiánya, amikor éppenséggel csökkentek a beruházások, az ipari termelés alig nőtt, az import gyorsabban bővült, mint az export, magas volt és folyamatosan emelkedett a folyó fizetési mérleg hiánya, a béka segge alatt volt a működőtőke-beáramlás, de egekben a bérkiáramlás, a lakosság pedig csak vett és vett. Mindent hitelből: autót, házat, garázst, házimozit, mosógépet. A belföldi megtakarításnak lőttek, egyértelmű volt, hogy külső források nélkül nem finanszírozható az államháztartás és a fizetési mérleg.
Mégis hiba lenne a piaci kánonban keresni a bajok okát. Ne feledjük, mi most itt utólag vagyunk okosak. A magyar gazdaság akkoriban évek óta sikersztori volt, sőt már annak is unalmas. Leszoktak róla. Nem írtak róla, nem foglalkoztak vele, csak amennyire muszáj volt. A rossz és romló adatokkal a kutya sem törődött. Vakon ment a konvergencia-játék. Ezek mindjárt EU-tagok lesznek - mondogatták egymásnak a befektetők -, teljesíteni fogják a maastrichti kritériumokat, csökken az infláció, javul a gazdaság teljesítménye, naná, hogy a forint középtávon erősödésre van ítélve. Akkoriban a magas államháztartási hiány már csípte néhányak szemét, de még nem volt ciki magyar csodáról beszélni, és a legpesszimistábbak is csak annyit mondtak: annyira nem lehet elcseszni, hogy nekünk ne érné meg forintba fektetni. Na, azóta e kevés józan hangú is ráfázott.
