n Hogy szalad az idő!
Az orosz tábornokok hörgése (hogy tudniillik ezentúl majd jól lelövik a belga NATO-gépeket, ha a három balti állam fölül véletlenül az orosz levegőégbe tévednek) tulajdonképpen mára teljességgel érthetetlenné és anakronisztikussá vált. Pedig még tíz évvel ezelőtt is ez maga volt a világtörténelmi realitás: huh, megint jönnek az oroszok, kiássák Kádárt, és elveszik a nagymama vekkerét (meg néhány kisebb tájegységet). Persze már akkor is csak azért lehetett ez a realitás, mert elég sokan elhitték, vagy úgy tettek, mint akik elhiszik, hogy az: mindegy, elmúlt, fátylat rá.
Hiszen az oroszok, a 90-es évek eleje óta rájöttünk, nem mennek sehova (legalábbis nyugati irányba), tehát nem is jönnek. Következésképpen a NATO hétfői bővítését is céltalan ebben a mátrixban értelmezni. Ettől persze még bőven örülhetünk Bulgária, Románia, Szlovákia, Szlovénia, Litvánia, Lettország és Észtország tagságának. Mégpedig két okból. Egyrészt azért, mert soha, egy pillanatra sem szabad elfelejtenünk, hogy e kicsiny, szívünknek kedves országoknak (és persze a három, már bent lévő kelet-európai államnak) bír lenni egy ocsmány ábrázata is, amely a politikai és etnikai kisebbségek üldözésére profilírozott tekintélyuralmi rezsimet mutat. Éppenséggel nem mindegy tehát, hogy ezek az államok egy közös biztonsági rendszer tagjaiként igyekeznek-e rendezni végre közös dolgaikat (ami tudvalevőleg az ő nem kevés munkájuk), s hogy eközben vigyáz-e valaki arra, még véletlenül se kóstolhassanak bele egymásba; vagy a nyugati világ, mint Jugoszlávia esetében, tesz rá, hogy melyik hogy vágja el a másik torkát. A NATO-tagság, ha mást talán nem is, de a tagországok külpolitikáját mindenképpen demokratizálni és civilizálni fogja.
Ám Bush elnök feltehetően nem csak ezért tapsikolt és csicsergett és csilingelt örömében, amikor hétfőn az új tagokat köszöntötte. Hanem azért is, mert a belépők szinte egytől egyig elkötelezett atlantisták: minden történelmi ösztönük azt súgja nekik, hogy biztonságuk szavatolását nem az európai nagyhatalmaktól, hanem az Egyesült Államoktól remélhetik. Elsősorban Amerika szövetségesei (az iraki háború előzményei bizonyították ezt): ugyanakkor az is elsődleges érdekük, hogy az európai nagyhatalmak és Amerika vitája végre nyugvópontra jusson. Persze katonai értelemben a NATO számára alig jelentenek többet néhány - viszonylag reménytelen - problémakupacnál; újra kitalálni a szervezet céljait és raison d'étre-jét pedig végképp nem ők fogják. Politikai súlyuk is inkább szimbolikus lesz. De - ha ügyesen élnek vele -ez is több a semminél.
